Bérmunkás, 1952. július-december (39. évfolyam, 1736-1761. szám)

1952-10-18 / 1751. szám

2 oldal

BÉRMUNKÁS

1952. október 18.

OSZTÁLYELLENTÉT

Az amerikai szakszervezetek, viseljenek azok AFL, CIO, vagy bármily más nevet, ugyanazon kaptafára formálódtak. Az egyik úgy mint a másik a kizsákmányoló osztály védbástyája- ként áll fenn. Az amerikai kapitalista osztály nem értékeli azt a szolgálatot, amelyet a szak- szervezeteink folyósítanak évtizedeken át, mert ha értékelnék, akkor nem kellene az acél, szén, autó, gumi iparok munkásainak egyik évről a másikra, amint szerződésük lejár, sztrájkkal kell kierőszakolni azt a néhány cent bérjavitást, amelyet a kizsákmányoló osztály kényte- telen megadni.

A bérrabszolgák nagy tömege tekintet nélkül, hogy mely iparban robotolnak, ugyan azt a sablonos harcot folytatják a kizsákmányoló osztály ellen, amelyet 50-60 esztendővel ezelőtt használtak. Abban az időben a szakszervezeti sztrájkok is bár nagyon gyéren, osztályharc jellegűek voltak. A munkások állították fel követeléseiket, ők mondották ki a sztrájkot, ők tárgyaltak a munkáltatókkal és a piket vonalokon a gyár vagy ipartelep munkásai vivták az elkeseredett harcokat a sztrájktörők, a rendőrök és sok esetben a katonaság ellen.

A technika rohamos fejlődése megváltoztatta, a harcieszközöket, megváltoztatta a módszereket is. Az elmúlt 15-20 esztendőben tompult a kizsákmányoló osztály hatalma a sztrájkoló munkásokkal szemben, vagy legalább is úgy nézett ki, hogy tompul, hogy elvesztette a hatalmának védelmére a rendőrséget, a katonaságot olyan értelemben, mint azt annak előtte élvezte. Nem azért vesztetne el, mintha irgalmas szamaritánussá vált volna az a szörnyeteg, amely minden alkalommal a szuronyokon nyugodva védelmezte magát a munkásosztály jogos követelései ellen.

Változtak a viszonyok, változtak a szakszervezetek, de nem a munkásosztály érdekeinek védelmére, hanem a kizsákmányoló osztály citadellájának őrizetére. Ma még mielőtt a munkás felvenné elavult fegyverét, a sztrájkot, hetekig, hónapokig a kizsákmányoló osztállyal tárgyalnak és ha nem jutnak dűlőre, a kormány békéltető bizottsága lép közbe s az szabja meg, hogy jogos-e a munkás követelése, vagy jogtalan. Ha a bizottság a munkások követelése mellett foglal állást, a kizsákmányoló osztály a rendelkezésére álló sajtóval, rádióval, szószékkel, szocializmussal vádolja a kormány békéltető bizottságát. Ha ez a bizottság n munkások követelése ellen foglal állást, akkor azt mondják, hogy a nép érdekeit tartották szem előtt. Sem a kizsákmányoló osztály, sem a munkásszervezetek nem kötelesek a bizottság határozatát tudomásul venni, hogy mi a fészkes fenére jó ez a bizottság, ha nem arra, hogy a munkáltatóknak időt adjon arra, hogy jobban felkészüljenek a munkások elleni harcra.

Amig a szakszervezetek basái

csak arra törekednek, hogy az iparok munkásai 5-10 centes órabérjavitást kapjanak, addig a saját fizetéseiket busásan felemeltetik.

Az acélipari munkások még meg sem melegedtek a munkán, máris hírét hozta a rádió, hogy az Acélipari Munkások Központi Bizottsága a szervezet elnökének, Phillip Murray-nak fizetését hatvan százalékkal emelte, vagyis 25 ezer dollárról évi 40 ezer dollárra. Amig az acélipari munkásoknak hetékig, hónapokig. kell nyomorogva^ nélkülözve sztrájkolniok, hogy nyomorult 10 százalékos fizetés javítást nyerhessenek, addig Murray 60 százalékos bérjavitást szavaztat meg. magának. De nem csak Murraynak szavazta meg a Bizottság a bérjavitást, hanem saját magának is, vagyis a bizottság minden tagja bérjavitást kapott, nem 10 százalzkosat, hanem 35 százaléktól 60 százalékig.

Hetekig figyeltem, böngész- tem a lapokat, folyóiratokat, a kormány fizetéseket szabályozó bizottságának jelentéseit és sehol sem láttam a mai napig azt, hogy a megszavazott 35, illetve 60 százalékos bérjavitást elutasították volna.

Az elmúlt évben az AFL-ben •szervezett vasúti hivatalnokok szervezetének központi bizottsága felemelte George M. Harrison elnökének évi fizetését 30 ezer dollárról 76 ezer dollárra, ez csak 153 percentes javításnak felel meg. Mit tett a fizetéseket szabályozó bizottság, amely elé törvényszerüleg be kell terjeszteni minden bér vagy fízetésja- vitást. A bizottság nem köteles nyilvánítani, hogy milyen határozatot hoztak egyik vagy másik szervezeti elnök vagy ipari mágnás fizetésjavitását illetőleg. A napokban kezembe került a vasúti munkások egyik lapja és abban látom, hogy George M. Harrisonnak évi fizetése ,75 ezer dollár. John L. Lewis 50 ezer dollárért boldogítja a bányászokat egyik évről a másikra. James C. Petrillo 46 ezer dollárért elnökösködik a zenészek szervezetében. Egy ilyen kis összegért még Szent Dávid is beállna a zenészek elnökének, sutbavág- ná a “patrónus” titulát.

De az elmúlt két esztendőben nemcsak ezek kaptak 5, 10, 20, 30 ezer dolláros fizetés javítást, hanem a szakszervezetek valamennyi basái. Ezeket tudomásul veszi a kormány. Kéz kezet mos, akármilyen mocskos legyen az.

De ezt nemcsak a szakszervezetek basái élvezik, a kormány Fizetéseket Szabályozó Bizottsága a gyárak, korporációk, üzemek vezetőségeinek megduplázott fizetés javításának is szemet huny, mint a malac az ólban. Ez nem fog őszerintük “inflációt” okozni, ez nem fog az általuk elképzelt “szocializmushoz” vezetni. A szakszervezetek vezetőségének és a gyárosok szövetségének a mindenható jobbkeze a kormány Fizetéseket Szabályozó Bizottsága. A munkást, a bérrabszolgát a kizsákmányoló osztállyal egyetemben rabolják meg.

AZ INDUSTRIAL WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET

ELVIN YILATKOZATA

A munkásosztály és a munkáltató osztály között s«mmj közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az ilet összes javait ama kevesek bírják, akikből a munkáltató osztály álL ,

E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, míg a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert.

Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy á munkáltatókkal közös érdekeik vannak.

E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, Így az egyen esett .sérelmet az összesség sérelmének tekinti.

E maradi jelszó helyett: “Tisztességes .napibért, tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZER- KEL!”

A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra Is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az nj társadalom szer kezeiét építjük a régi társadalom keretein belül.

“E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni, csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban —vagy ha kell VALAMENNYI IPARBAN — dolgozó tagjai beszüntetik a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, így az egyen esett sérelmet az összeség sérelmének tekinti.”

“E maradi jelszó helyett: ‘Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért’ ezt a forradalmi jelszót írjuk zászlónkra: ‘LE A BÉRRENDSZERREL’. ” Az amerikai munkásosztály nap-nap után mindsürübbén adja megnyilvánulását ama határtalan rablás elleni harcnak, amelyet a mi kizsákmányoló osztályunk rákényszerit. Elkeseredésében évről-évre ugyanazt a fegyvert, a sztrájk fegyverét veszi fel. Ma ez a fegyver többször mint nem, visszafelé sül el. Évtizedekkel ezelőtt egy-egy társaságot a csőd szélére lehetett vinni huzamosabb ideig tartó sztrájkkal. Ma a társaságok nem törődnek azzal, hogy menynyi ideig sztrájkolnak munkásai. Az általuk készített árukat nem fogják más gyárakban előállítani. Megszűnt a termelés, hetek, hónapok múlva kifogy a felraktározott acél, szén és egyéb áru, a kizsákmányoló osztály jó üzletet csinált, kiürültek a raktárak, most már alkuba bocsátkozik munkásaival és egy-két centtel többet ígért, mint a sztrájk kezdetén. Kiürült a szakszervezet pénztára, a sztrájkoló munkások zsebe és gyomra és elkeseredetten újból felveszik a munkát és esküsznek arra, hogy az elkövetkező alkalommal, mikor a szerződés újból lejár, elbánnak a munkáltatóval.

Ha visszatekintünk a munkásság évről-évre megújuló elkeseredett harcára, nem azt látjuk, amit évtizedekkel ezelőtt a mi szocialista politikus “elvtársaink” jósolgattak. Victor Berger, Spargo, Frank Bone stb., akiknek soha életükben nem volt szükségük arra, hogy sztrájk utján javítsanak társadalmi helyzetükön, azt ajánlgatták nekünk bérrabszolgáknak, hogy a “szavazó urnán kívül a munkásosztály egyik legfontosabb eszköze a sztrájk, mert a folytonos sztrájkokkal csődbejuttatjuk a kizsákmányoló osztályt és amikor csődbejutottak, a parlamenti eszközeinkkel túladóztatjuk őket oly annyira, hogy azok kénytelenek lesznek feladni ipartelepeiket és sutba- vágják a kizsákmányolást.”

Berger, Spargo és Bone “elvtársak”, amióta ezt az elvet, eszközöket ajánlották Amerika bérrabszolgáinak, tömérdek sok sztrájkja folyt le. A munkásosztály számtalan esetben borzalmas árakat fizetett és ma éppen úgy ki van zsákmányolva, mint 25-30 esztendővel ezelőtt, amikor az említett vezérek kívánták az általuk hirdetett eszközökkel megváltoztatni a mai társadalmi rendszert.

Az amerikai iparok bérrabszolgái évről évre nyomorúságosabb helyzetbe kerülnek. Helyzetük napról-napra nyomasztóbbá, elviselhetetlenebbé válik. A másik oldalon, a kizsákmányoló osztály oldalán azt látjuk, hogy a folytonos sztrájkokkal és az elképzelhetetlen nagy adóztatásokkal, amelyet ma az úgynevezett ‘‘uj osztás” kormánya vetett ki a kizsákmányoló osztályra, nem hogy meggyöngitette volna őket, hanem mint egy elképzelhetetlen hatalmas ipartelepeket bontakoztatott ki. Ma az uralkodó,’a kizsákmányoló osztály ebben az országban hatalmasabb, mint életének bármely szakában.

Ma is az egyik tengerparttól a másikig, a bérrabszolgák tízezrei használják a vaktöltéssel töltött fegyverüket, a sztrájkot és ezt teszik minden alkalommal, amikor szent és sérthetetlen szerződéseik lejár.

Eme sorok írásakor sztrájkban állanak California, Burbank nevű városában a Lockheed Aircraft társaság 30 ezer munkása. Tizennégy cent órabér javítást követelnek, a társaság 9 centet Ígért, mielőtt sztrájkba mentek. New York kikötőiben sztrájkra készülnek a rakparti munkások, követeléseik mégha-