Bérmunkás, 1952. július-december (39. évfolyam, 1736-1761. szám)

1952-07-12 / 1737. szám

4 oldal BÉRMUNKÁS 1952. julius 12. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre ..........................$3.00 One Year ..........................$3 00 Félévre ................................ 1.50 Six Months .......................... 1.50 Egyes szám ára ............ 5c Single Copy ................... 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ............... 3c Előfizetés Kanadába egész évre ..................................:............. $3.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt. hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE «Ijg*to42 Amerika Hároméves Terve A második világháború befejezte óta sokat hallunk arról, hogy a népi köztársaságokban a rendszertelen tőkés termelési rendszer helyébe bevezették a TERVGAZDÁLKODÁST, aminek lényege az, hogy előre alkotott terv szerint végzik a termelést az összes fontosabb iparokban. Az ilyen tervek 3, 5, sőt egy esetben már 15 évre szólnak. Az ilyen három, vagy ötéves tervekről szóló beszámolókat la­pozgatva kimutatásokat látunk, hogy mennyivel emelték az élel­miszerek termelését, mennyivel több lakóházat, középületeket, va­sútvonalakat, csatornákat, hidakat, stb. készítettek és a követke­ző Terv megint mennyivel kívánja emelni ezen közszükségleti dolgokat. Ezen tervek részleteikben kiterjednek az emberi szük­séglet minden ágára. Nem csak a lakás, az élelem és a ruházat nagyobbmérvü ellátásáról gondoskodnak, hanem a nevelésről, a szórakozásról is, — szóval a nép anyagi és kulturális szinvona- lanák emelését szolgálják. Természetesen a mai feszült politikai viszonyok közepette a fegyverek gyártásának emeléséről sem fe­ledkezhetnek meg, de tisztán látható, hogy ezen tervekben a fő- sulyt nem a fegyverkezés emelésére fektetik. A profitmohóság következtében a tőkés termelőrendszer még nem vette át a tervszerű gazdálkodást, csupán egyes esetekben. Ilyen speciális esetről hallottunk a múlt héten, midőn a kongresz- szus 46 billió dollárt szavazott meg az amerikai haderő fejleszté­sére. A szenátusban folyt költségvetési vita alkalmával megtud­tuk, hogy most már az Egyesült Államokban is van egy HÁROM­ÉVES TERV. Ennek a ’’Tervnek” a célja az, hogy oly erőssé te­gye Amerikát, hogy biztos fölénye legyen nem csak bármely más ország, de bármely más országok kombinációja felett is. Akiket az asztronómiai számok érdekelnek, tanulmányoz­zák a következőket. Ezen hároméves terv szerint az Egyesült Ál­lamok a hadseregre (Army) 28,809,962,000 dollárt, a tengerészet- re 38,790,102,000, a légierőre pedig 54,997,136,000 dollárt fog köl­teni, összesen tehát 132 billió, 597 millió és 400 ezer dollárt. Ezen terv készítői, propagandistái és haszonélvezői azt mond­ják, hogy az a végtelenül nagy anyag- és energia mennyiség, amit ez a 132 és fél billió dollár képvisel, az ország védelmét célozza. A terv ellenzői pedig azt mondják, hogy az amerikai tőkések világ­uralomra való törekvését, — a dollár imperializmust szolgálja. Legyen bármelyik félnek is igaza, elvitázhatatlan tény, hogy ezen gigászi emberi aktivitás eredményét, a fegyvereket, másra nem is lehet használni, mint vagyon pusztításra és gyilkolásra; falvak, városok lerombolására, katonák és a polgári lakosság kiirtására. Nagy baja lehet annak a társadalmi rendszernek, amely csak egyetlen kimagasló, minden más ipari aktivitást elhomályosító TERVET csinál s azt csak a pusztítás és a gyilkolás szolgálatában teszi. A Lattimore-ügy tanulsága Pár héttel ezelőtt az amerikai lapok megírták és a rádión is bejelentették, hogy a külügyi hivatal nem fog útlevelet adni a( külföldi útra készülő Owen Lattímore egyetemi tanárnak, sőt utasítást adtak a vámhatóságoknak is, hogy akadályozzák meg ezt az utat, amely a külügyminiszter felfogása szerint “nem szol­gálná az Egyesült Államok javát”. Lattímore, aki jelenleg a John Hopkins Egyetem tanára, de egyben a távol-keleti ügyek szakértője gyanánt éveken át szol­gálta a külügyi hivatalt, az utóbbi időkben sokat foglalkoztak a lapok vele, leginkább azért, mert a túlzó reakciós Joe McCarthy (R. Wis.) szenátor őt okolja azért, hogy Chiang Kai-shek nem kapott elegendő amerikai segítséget és igy a kínai kommunista seregek kiverték a kínai szárazföldről. Ez a McCarthy egyike azon túlzó soviniszta, haszonleső, de­magóg hazafiaknak, akik mások bepiszkitásával szereznek maguk­nak népszerűséget. Egyik vezető szelleme annak a csoportnak, amely a kommunista mumust felépítette s most aztán rámutat­nak egyes kiválasztott áldozatokra, mint hajdan a túlzó vallásos katolikusok tették az eretnekekkel és mint azok, úgy ezek is azon­nal el akarják pusztítani vádlottaikat anélkül, hogy alkalmat ad­nának nekik a védekezésre. V'annak, akik ezt az eljárást már a McCarthy-izmus héven említik, habár ez olyan régi, mint maga a történelem, noha a katolikus egyház fejlesztette legnagyobb tökélyre. Amikor a sajtón és rádión át közzétették Lattímore külföldi utazásának letiltását, ez meglepetve nyilatkozott, hogy neki esze- ágában sem volt mostanában külföldre menni, útlevelet nem kért, hajójegyet nem vásárolt, — szóval indokolatlan és otromba táma­dásnak minősiit a State Deprf ment intézkedését. JErre aztán meg­indult a vizsgálat, amely kiderítette, hogy Lattímore utazásának hire bizonyos Harry A. Jarvinen nevű egyéntől származik, aki Seattle, Wash, városban egy utazási ügynökség vezetője. Jarvinen bevallotta, hogy ő találta ki azt a dolgot, hogy Lattímore “a vas­függöny” mögötti országba készül menni és már hajójegyet is vásárolt, de azzal védekezik, részeg állapotban jött neki ez a gon­dolata és mindjárt értesítette az FBI-t, amely továbbította a dol­got a State Departmenthöz, amely viszont minden további vizs­gálat nélkül kiadta az említett nyilatkozatot és a vámőrségnek a rendeletet. Amikor Jarvinen szerepe igy teljesen kiderült a State Depart­ment, sőt maga Truman elnök is bocsánatot kértek Lattimoretól a meghurcoltatásért s a hamis hir terjesztője ellen bűnügyi eljá­rást indítottak. Ez az ügy ezzel elintéződött, de megmaradt a ta­nulság, amit maga az áldozatul kiszemelt Lattímore foglalt sza­vakba a legérhetőbben, amit érdemes leközölni. Hogy vájjon a hamis űrt terjesztő Jarvinent megbünte­tik-e, vagy sem, az tulajdonképpen nem is fontos. Fontosabb, az, hogy most már Amerika népe láthatja, amit én már ke­serű tapasztalatok alapján régen tudok, hogy itt amatőr vagy professzionális besúgókkal teszik tönkre demokrácián­kat. Ma ezek vezetik a lincselő csőcseléket, akik nagyban űzik piszkos akcióikat, amiket magasállásu hivatalnokok in­spirálnak. Kommunista meg fasiszta országokról mondják, hogy azokban besúgókkal kormányoznak, ahol a denunciálás már elegendő arra, hogy koncentrációs táborokba vagy a kínzó kamrákba vigyék az áldozatokat. És éppen ez az, amit most már itt, az Egyesült Államokban is bevezetnek. Az amerikai State Departmentalek meg kell tanulnia, h°gy demokratikus országokban a polgárok jogait nem kor­látozzák, nem fosztják meg őket szabadságuktól csak azért, mert felelőtlen, rosszakaratú, botrányhajhászó besúgók rájuk - mutatnak. Az amerikai külügyi hivatalnak meg kellene tanul­ni, hogy az úgynevezett “intelligence service” (kémszolgálat) nem a polgárok szabadságának az eltíprására, hanem éppen ellenkezőleg, azoknak a védelmére való. Bizony az amerikai State Departmentnek még sok mindéig meg kellene tanulni, de tanulhat még eleget maga Lattímore is. így például megtanulhatná azt, hogy minden országban a gaz­dasági hatalommal rendelkező osztályokat szolgálják az állami hivatalok és az “intelligence service” is. A mi esetünkben az ame­rikai tőkések érdekét szolgálja a “kommunista mumus” életre- keltése, amely aztán alapul szolgál arra, hogy akire a besúgók rámutatnak, — akire a vörös vagy legalább is a rózsaszín bélye­get rásüthetik — már erkölcsi vagy anyagi károkat szenved. A Truman adminisztráció segített kiépíteni a kommunista mumust, de akadtak olyanok, akik már túllépik őket a vörösfalás- ban; ezek tehát ajánkoznak arra, hogy erélyesebben fogják szol­gálni a mai társadalmi rendszer kiváltságosait, a bankárokat, nagykereskedőket és iparmágnásokat, persze csak megfelelő kon­cért. Hogy születik a csoda A babonás hiedelmek alátámasztására már évszázadok óta használják a “csodát”. A csoda olyan jelenség, vagy esemény, ami ellenkezik a mindennapi tapasztalatainkkal és éppen azért meg­magyarázásukra a természetfeletti erőkhöz fordulnak. Miután minden vallás valamely természetfeletti erő elismeréséből áll, a vallásos népek hisznek a csodákban és ezt a vallást kamatoztató papság alaposan kihasználja. A csodákkal való kereskedést egyetlen vallásfelekezet sem fejlesztette olyan tökélyre, mint a katolikus egyház, amelynek története tele van csodatevő szentekkel, — nem is szólva az ala­pító, Jézus — csodatételeiről és születéséről szóló regékről. A vi­lág minden része tele van a búcsú járó helyekkel, ahol valamelyik szent egy-egy csodát csinált s ennek alapján meg lehet adóztatni a hívőket. Talán Angliában még nincs elég ilyen búcsú járó hely, mert mint az angolországi lapok jelentik, az angol katolikus egyház fe­je, Bemard Griffin kardinális most egy uj csodát jelent. És ne­hogy a jámbor hívők kételkedjenek az uj csodatételben, a csoda tárgyává sajat magát tette. Az angol lapok jelentése szerint Griffin kardinális egy idő óta betegeskedett, ami ugyan nem csoda egy ilyen öreg embernél. A betegséget, allitja a kardniális, — az orvosok nem tudták meg­gyógyítani, mire ő egy a már boldoggá avatott, 1577-ben kivég­zett katolikus püspökhöz folyamodott. Angliában ugyanis őriz­nek egy koponyát, (mint Magyarországon a Szent István jobb- jat), amelyről azt állítják, hogy az valamikor Cuthbert Mavne püspöke volt, akit 1577-ben lefejeztek azért, mert hü maradt a papahoz.

Next

/
Thumbnails
Contents