Bérmunkás, 1952. január-június (39. évfolyam, 1713-1735. szám)

1952-03-15 / 1723. szám

1952. március 15. BÉRMUNKÁS 5 oldal TOLLHEGYRŐL mondja: F. MEZŐSÉGI HAZUGSÁG GYÁR Szokott módon, ha valami in­tézkedés történik a “vasfüg­göny” mögött, úgy egy igazi polgári ujságirónak az a hiva­tása, hogy azt úgy forgassa ki, hogy a legjobb intézkedés is, rossznak tűnjön fel. Vannak akik ezt úgy oldják meg, hogy az elhihetőnek tűnjön fel, má­sok meg oly ostobán csinálják, hogy a közepes intelligenciájú ember is rögtön fülöncsipi a ha­zugot. A mi magyar tintakuliaink vezetnek az ostobán durva ha­zugságok gyártásában, amely a magyar vonalon már gyári üzemmé alakult át és ezekből a gyárakból látják el a magyar amerikai sajtót a legképtele­nebb hazugságokkal. “ELKOBOZTÁK A HÁZAKAT” Elkobozták a házakat Ma­gyarországon. Persze volt nagy siránkozás, hogy a “szegény dolgozók házait, amelyet egy élet keserves munkáján át ku- porgattak össze, most elvette a bolseviki kormány.” ' Igazság az, hogy a magyar kormány köztulajdonba vette a bérházakat. Mielőttünk nagyon érthetetlen volt az, hogy ez mi­ért csak most történt meg. Mi­ért lehetett a pesi háziuraknak ezideig munkanélküli jövedelem­hez jutni. Viszont hazugság az, hogy a kisemberek házát is köztulaj­donba vették. Mert a kezünkben levő rendelet szerint, a rendelet alól mentesítve vannak. “2. Nem kerül állami tulaj­donba a dolgozóknak, igy: a bérből, fizetésekből élőknek, egyéb szellemi dolgozóknak, al­kotó művészeknek, kisipari ter­melőszövetkezetek tagjainak, nyugdijat élvezőknek egy, leg­feljebb hat lakószobából álló házingatlana. Ha a dolgozó állandóan a sa­ját házingatlanában lakik, nem kerül állami tulajdonba ezen ki- vü még egy olyan házingatlana sem, amely pihenése, üdülése céljára szolgál, ha az családi csükségletét nem haladja meg. A dolgozó ézt a második házin­gatlanát akkor is megtarthatja, ha azt bármely oknál fogva ma­ga nem használja. Nem kerül állami tulajdonba a kisiparosok és kiskereskedők egy, legfeljebb hat lakószobából álló házingatlana, ha a tulajdo­nos abban lakik. 3. Nem kerül állami tulajdon­ba a dolgozó parasztnak az a legfeljebb hat lakószobából álló házingatlana, melyben maga la­kik s ezen felül még egy olyan házingatlana sem, amelyet bér­beadás utján* hasznosít. A jelen törvényerejű rendelet végrehajtása szempontjából a dolgozó parasztok tanyái és egyéb gazdasági épületei nem minősülnek házingatlannak. 4. Az állami tulaj donbavétel alól mentesülnek azok a házin­gatlanok, amelyek a dolgozók társadalmi szervezeteinek és szövetkezeteinek tulajdon á b a vannak. 5. Nem vétetnek állami tulaj­donba azok a házingatlanok, amelyeknek tulajdonosa külál- lam. 6. Az állam és az egyházak között kötött egyezmények hatá­lyát a jelen törvényerejű rende­let nem érinti. 7. Nem kerül állami tulajdon­ba a kuláknak az a legfeljebb öt lakószobából álló házingatlana, amelyben lakik és ezenfelül mindazok a tanyai és egyéb gazdasági épületei, amelyekre a tulajdonában lévő mezőgazdasá­Hajnóczy a legnagyobb nyu­godtsággal hallgatta végig az ítéletet. Nem szólt semmit, ő már leszámolt mindennel, mikor idejött. Az ítélet végeztével eny- nyit kérdezett: Távozhatok? Börtönébe visszatérve, erősen megrázta láncait s igy szólt: Jobb meghalni, mint akár há­rom évig viselni e láncot! Utolsó perceikről Kazinczy ezeket jegyzi fel naplójában: “Azon vidámság és nyugalom, melyek az erénynek és valódi nagyságnak társai, egy percig sem hagyták el. Ártatlanul szenvedünk — mondta. Az ural­kodó párt áldozatai vagyunk és valóban nem méltó élni az em­berek ily mély rohilottságában.” Emberi mozzanatainál fogva is könnyekre fakasztó Hajnóczy tragédiája. Ifjú vőlegény volt, mikor ösz- szeesküvésben való részesség miatt letartóztatták. Az Ítélet kihirdetése és a királyi jóváha­gyás közlése után már csak menyasszonyának a sorsa ag­gasztotta, aki miatta való két­ségbeesésében az őrület gyötrel­meit szenvedte át Sopronban. Hajnóczy a börtön előtt őrt álló magyar katona által megi- zentette Kazinczynak, hogy utol­só óhajtásával fordul hozzá. Ve­gye nőül mátkáját, ha kiszaba­dul börtönéből, mert őt méltó­nak tartja menyasszonya férjé­ül. Bátran és boldogan hal meg ha tudja, hogy óhajtása teljesít­ve lesz. Kazinczy erről a megható gondoskodásról igy ir naplójá­ban: “Hogy engem Hajnóczy óhajt mátkájának férjéül, an­nak becsét egész mértékben ere­zem s kevélykedem vele,” de a sok évi fogság és életkörülmé­nyek alakulásai nem engedték, hogy ezt a baráti óhajtást telje­síthesse. Az elitéltek között legszánal­masabb volt Sigray gróf viselke­gi ingatlanok megművelése cél­jából szükség van.” Az elkobzott bérházakért a tulajdonos később kártérítést kap.. De olyan háztulajdonos, kinek egyedüli jövedelmét az állami tudajdonba vett ház képezte, már a kártérítése megállapítá­sa előtt is rögtön kártérítést ál­lapíthat meg az illetékes ható­ság. Ez igy másként néz ki, mint nem is a dolgozókat, hanem a házbér uzsorásokat sirató, ha­zug amerikai magyar sajtóku­lik azt megírták. Ilyenek a többi igaz történe­tek is. Egy csep valóságot nya- konöteni egy vödör hazugsággal. De ha csak egy kicsit is utána nézünk ezeknek a szenzációs hí­reknek, úgy igaz az a közmon­dás, hogy a “Hazug embert könnyebb utolérni, mint a sán­ta kutyát”. Hát még az ilyen hazug kutyákat, milyen könnyű lefülelni, amelyek a magyar la­pokat szennyezik be Írásaikkal. dése. A törvényterembe lépve, minden ereje elhagyta. Reszket­ni kezdett, halálos félelem vett erőt rajta és nem bírta végig­hallgatni a királyi leiratot sem. Egyszer csak összeesett, úgy, hogy ájultan kellett kivinni a teremből. A kivégzés tudata annyira önkívületbe hozta, hogy az utolsó éjszakát élő-halott ál­lapotban töltötte. AZ ÍTÉLET VÉGREHAJTÁSA Előbb azonban még egy utá­latos és brutális szertartás kö­vetkezett. Martinovics lefokozá­sa, mely tökéletesen illett ahoz a középkori barbár eljáráshoz, mely az egész itélethozásban megnyilvánult. Régi szokás szerint az olyan papok és egyházi személyek, akik az uralkodó, az ország al­kotmánya, avagy a büntetőtör­vénykönyv valamelyik főbenjá­ró pontja ellen vétkeztek, halál­ra ítélésük alkalmával az egy­házi rendből előbb kitaszitatnak, nehogy mint egyházi személye­ket érje a legnagyobb földi bün­tetés.'Ez történt Martinoviccsal is. A királyi leirat felolvasása után az itélőmester tudtára ad­ta, hogy a lefokoztatása azonnal megkezdődik. Átkisérték a bör­tönfelügyelő lakásába, levették kezeiről és lábáról a bilincseket és papi ruhába öltöztették. Mi­kor ez megtörtént, a Ferencz rendiek templomába vezették, ahol már órák óta szorongott az ilyen látványokban mindig élvezetet találó, léha lelkek tö­mege. Martinovics szilárd lép­tekkel haladt megszégyenitteté- se heyére. A szertartást Kondé püspök végezte nagy papi segéd­lettel. Ott voltak a királyi tábla és Pestmegye képviselői. Meg­kezdődött a csufátétel és a meg- hurcolás. Martinovics letérdelt Kondé püspök előtt: Kondé eze­ket mondá: “Az előttünk lévő szerencsétlen testvér, megfeled­kezve egyházi állásának köteles­ségeiről megvetve az isteni és emberi törvényeket, lábbal ta­posva az Isten, a király és az állam iránt köteles hűséget — lázadóvá lett — összeesküvést szervezett — miáltal érdemte­lenné vált azon tisztségre és ki­válságos állásra, mely a papot megilleti.” A kúriai Ítélet és a megkezdődött a lefokozás. A le­megkezdődött a efokozás. A le­fokozás után a püspök átadta Martinovicsot a hatóság embe­reinek. A királyi leirat közzététele után csak az utolsó aktus, a ki­végzés maradt hátra. Május 20- ára volt kitűzve a kivégzés nap­ija, de már május 18-án Pest vármegye küldötte, Szabó János szolgabiró átvette a foglyokat. Pesten és Budán olyan nagy iz­gatottság uralkodott, hogy a katonai parancsnokság, az ösz- szes helyőrséget készenlétbe ál­lította. A mai Vérmezőn — aze­lőtt “Generális Kaszálló” volt a neve — ment végbe a kivégzés, nagyszámú katonai kirendelt­ség és ezrekre felszaporodott közönség jelenlétében. Reggel öt órakor megindult a menet. Elől a szolgabiró és az esküdt számos hajdútól követ­ve. Utánuk paraszt szekereken vitték az elitélteket. Martinovics egész utón imádkozott. Hajnó­czy bölcsészeti kérdésekről tár­salgóit lelkészével. Szentmarjay a francia forradalmi dalt, a Marseillasse-t fütyürészte. Sig­ray pedig áj üldözött és sirt meg imádkozott. Laczkovics nehogy utolsó percében elgyöngüljön, izgató szerrel erősítette magát, lelkészének buzdítására, hogy gondoljon az istenre, férfias őszinteséggel mondta: “Nem ret­tegek a haláltól. De ember va­gyok, érzem a halál félelmét és küzdenem kell ellene, hogy bát­ran haljak meg. Ha vallásos gondolatokkal foglalkozom, el­tűnik lelkemből a bátorság.” Mikor meglátta a kivégzésre összecsődült emberek sokassá- gát, megdöbbenve kiáltott fel: “Még a király koronázáson sem volt ennyi ember. Nem jó jel, amikor ennyi ember gyűl embe­rek vesztére.” A kivégzés helyén négyszög­be formált gyalog katonaság helyezkedett el. Elsőnek Sigrayt vitték a vesztőhelyre. Ugyan akkor elővezették Martinovicsot is, kinek azzal súlyosbították büntetését, hogy társai halálát végig kellett néznie. A többi há­rom ezalatt a szekereken ma­radt. A borzalom pillanatai kez­dődtek. Sigrayt félholtan hur­colták a hajdúk a vesztőhelyre. A hetven éves budai hóhér nem tudta munkáját biztosan végez­ni. Sigray még ebben is szeren­csétlen volt. Háromszor csapott rá pallósával a hóhér, a harma­dik már nem is csapás volt, ha­nem nyiszálás, mint mikor rozs­dás szerszámmal a vágóhídon kínozzák az állatokat. A néptömegben tiltakozó han­gok hallatszottak, a budai hó­hér kénytelen volt a helyét el­hagyni. Jött helyébe az egri “ifjú” hóhér, aki második áldo­zatnak, Szentmarjaynak egy csapással elvágta a fejét. Most már “bravo” kiáltások hallat­A forradalmi eszmék és Magyarország A Martinovics összeesküvés (1792-95) A TÖRTÉNELEM NYOMÁN ISMERTETI BISCHOF JÓZSEF

Next

/
Thumbnails
Contents