Bérmunkás, 1952. január-június (39. évfolyam, 1713-1735. szám)
1952-06-28 / 1735. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1952. junius 28. OSZTÁLYELLENTÉT AZ INDUSTRIAL WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET ELV1NYILATKOZATA A munkásosztály és á munkáltató osztály között s«mmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amíg éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek birják, akikből a munkáltató osztály ált E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, míg a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbenl összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport eUen uszitsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekelt megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi Iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás yan annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERREL:” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra Is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szer beiettt építjük a régi társadalom keretein be<HI. Az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságának kilenc öreg embere közül, hat úgy határozott, ahogyan azt az acélipari mágnások kivánták. Ezek a ki- vénhedt fiskálisok, nem is határozhattak másképpen, nem csak azért, mert az Egyesült Államok alkotmánya védelmezi a kizsákmányoló osztály magán- tulajdonát képző vagyont, hanem azért is, mert ezek az urak gazdáik s saját maguk érdekeit j védelmezték. Az alkotmány szerint is, meg őszerintük is, a vagyon szent és sérthetetlensége, felette ál a humanizmus, az ember szükségleteinek. Ennek a hat öreg embernek a határozata egy makulányit sem változtatott az acélipari bérrabszolgák helyzetén. Amig a telepek a kormány lefoglalásában voltak, az acélipari bérrabszol- gák sem jobbra, sem balra nem vihették jogos követeléseiknek ügyét, mert az acélbárók minden közösséget megtagadtak és nem voltak hajlandók a szervezet által felállított követelések tárgyalására. Most aztán, hogy a kilenc öreg ember határozata nyilvánosságra jutott, örömmámorba úsznak, az acéltelepek urai és úgy gondolják, hogy ez az ügy egyszer és mindenkorra befejeződött. így gondolkozott valamikor nem is olyan régen az orosz cár is. Hitler, Mussolini, Horthy és velük együtt Kelet- Európa és Ázsia többi veszett kutyái. De eme dinom-dánom nem tartott sokáig, mert a társadalom haladása, az iparok fejlődése a megsemmisülés homályba seperte őket. Ez az erőlködés sem fog sokáig tartani, mert a kizsákmányoló osztály kapzsisága határtalan, uralmának fen- tartása érdekében, semilyen eszközök használatától nem riadt vissza. Az 1929-30-as évek depresszióját ravasz politikai fogásokkal megúszták. Az 1939 és 1945-ik évek világháborúját is látszólagosan, a technikailag legfejlettebb országok keresztül lábalták, de befejezni a mai napig sem tudták és nem is fogják tudni. Mi nem kívánunk azon vitatkozni, hogy a felsőbb bíróság kilenc aggastyánjának vagy az Egyesült Államok elnökének van igaza. A mi véleményünk szerint sem az acélipari bérrabszolgáknak, sem a vasutak, vagy más iparok munkásainak, nem az érdeke, hogy a kormány és az acéltruszt vitájában résztve- gyen. Ez a törvényesnek nevezendő vita semmiféle előnyöket nem hoz a bérrabszolgák számára. Nagyon mindegy, ha a tőkéseknek, vagy a kormánynak dolgoznak nyomorúságos éhbérért. Ezzel a cécóval ésak elterelik, félreveztik az amúgy is tunya gondolkodású bérrabszolgákat. A mi kormányunk által eszközölt lefoglalások, még akkor sem válnának a bérrabszolgák javára, ha az összes iparokat államosítanák. Éppen úgy nem válna a munkásosztály javára ebben az országban, mint ahogyan nem vált hasznára az angol vagy más államok által kezelésbe vett iparok. Az ilyenfajtáju államosítások, csak formát változtatnak, de lényeget nem. A forradalmi munkásosztály nem ül fel, nem áll meg az ilyen fajtájú államosítások felett, még akkor sem, ha azok pillanatnyi előnyöket biztosítanak számára. A világ munkásságának egyedüli hivatása, hogy szervezze a termelők hadseregeit a kizsákmányoló osztály elleni minden napi harcra, amig kezébe nem veszi a termelés és szétosztás igazgatását, megszünteti a magántulajdon rendszerére alapított társadalmi rendszert, eltörli az osztályokat, a bérrendszert és helyébe állítja az ipari demokráciát. Truman elnök és az egész köréje sereglett pereputy, a szak- szervezetek vezetőségével egyetembe az utolsó leheletig védelmezik és védelmezni fogják a magántulajdon rendszerére alapított társadalmi rendszert. A technika és a társadalom fokozatos fejlődése rövid időn belül ráfogja kényszeríteni a Wall Street ipari mágnásait az együttes cselekvésre és kényszeríteni fogják a kormányt a termelés és szétosztás államosítására. A rohamosan közeledő pangás vagy a még rohamosabban közeledő harmadik vüágmé- szárlás fogja őket arra kényszeríteni, hogy a veszett fejszének a nyelét mentsék meg, hogy félrevezessék a még jobb gondolkodásra érdemes munkásokat is. Amerika munkásosztályának egy csöpp oka sincs arra, hogy felizgassa magát, mert az Egyesült Államok elnöke az acél vagy egyéb, más ipar lefoglalásával megsértette az alkotmányt. Nem esett azon semmi sérelem. Az uralkodó osztály úgy szerkesztette azt meg, hogy az minden időkben az ő érdekeit védelmezze. A mai fejlett ipari és társadalmi rendszer, időközönként arra kényszeríti Amerika bérrabszolgáit, hogy az élethez több jogot követeljen, a honatyáinknak nevezett hiénák Wall Street rendeletére Taft- Hartley, sőt még annál is szégyenletesebb törvényeket alkotnak, hogy a kizsákmányoló osztály jogait védelmezzék. Amerika bérrabszolgáinak az egyetlen vagyona a munkaereje és ezt a vagyont nem védelmezi, sem a kormány, sem az a kilenc öregember, akiknek hivatása a vagyon feletti őrködés, a vagyon szent és sérthetetlensége. A munkásosztály vagyonával — munkaerejével — úgy bánnak, mint hanzi a meggyel. Tehetik ezt, mert az amerikai bérrabszolgák szakszervezetekbe, elavult rendszerek alapján tömörülnek. Jelszavuk a “tisztességes munka nap a tisztességes fizetés ellenében”. Még csak azon sem gondolkoznak, hogy milyen tisztességes fizetés az amelyet kapnak,- amely mellett családtagjaik csak tengetik életüket, amely fizetés arra kényszeríti az anyát, hogy ő is a “tisztességes napi munkájáért, tisztességes napi bért” kapjon, hogy valahogyan, szűkösen megélhessenek. Amerika és a világ bérrabszolgáinak vagyonát — munkaerejét — nem védelmezik semmiféle törvények. Az egyetlen védekezési módszer számukra, megszervezni munkaerej ükét nem a szakszervezetekben, mely széjelforgácsolja erejüket, hanem a VILÁG IPARI MUNKÁSAINAK EGY NAGY SZERVEZETÉBE, az egyetlen szervezetbe, amely a világ kitagadott bér- rabszolgáinak vagyonát, munkaerejét védelmezi és munkájának gümölcsét, a termelés és szétosztás gépezetét, a világ össznépességének egyenlő élvezetére foglalja le. Mi minden védelmet, minden jogot, a magántulajdon bitorlói az acél, a bányászat, a szállítás és közlekedés, az autó, a gumi, a szövő, az élelmezési stb. iparok mágnásai élvezik és akkor is azok fogják élvezni, ha ÁLLAMOSÍTANI fogják azokat, mert a magántulajdon és az államtulajdon között a bérrabszolgák számára csak annyi a kü- lömbség, mint a kutya és az eb között van. Számukra mellékes az, hogy az állam vagy magánkapitalista zsákmányol ki bennünket és mindaddig az is marad, amig ebben a társadalmi rendszerben élünk és amig bérrendszer alapján jutalmazzák a munkás munkájának gyümölcsét. Az a herce-hurca, amely ma az acélipari munkásokkal történik, nem ezért van, hogy kapjanak-e fizetés javítást vagy sem, hanem azért, hogy az acéltröszt felemelhesse az acél árát, arra a fokra, hogy az 1951-es profitját, amely 690 millió dollárt tett ki megduplázhassák. Az 1946 és 1949-es éveket véve arányul, az acélipar mágnásai 200 százalékos haszon emelkedést értek el. Nem mi mondjuk azt, hogy az acélipari bérrabszolgák nem fizetés javításért, hanem a társaságok profit növelése érdekében sztrájkolnak, de Amerika egyik leghatalmasabb kapitalista folyóirata a “Bussines Week.” egyik legutóbbi számában azt irta, hogy “Az acélipari munkások sztrájkja elkerülhetetlen és amikor az kitör, nem azért fog folyFIGYELEM! LOS ANGELESBEN a Hermosa Beaeh-i helyiség uj gazdát cserélt, ezért a hirdetett pikniket egy későbbi időben tartjuk meg. A Rendezőség. ni, hogy a munkások bérjavitást kapjanak, hanem azért, hogy a társaságok az általuk megszabott áremelést erőszakolják keresztül”. “Az 1946-os évben ugyan ez történt, nem csak az acéliparban, hanem a gumiipart kivéve minden más számottevő iparban a kierőszakolt sztrájkok nem azért voltak, hogy a munkások fizetését emeljék, hanem, hogy az OPA-t kényszerítsék az árak emelésének engedélyére.” Truman elnök ez év április 8- án a televízión keresztül világgá kürtölte, hogy az acél trusztnak nincsen szüksége további áremelésre, mert az elmúlt években 2 billió 500 millió dollár haszonra dolgozik, vagyis minden tonna acél után 19.50 hasznot vágnak zsebre, de mind emellett a kormány három dollár áremelést engedélyezett a Capehart törvények értelmében és megtagadja azt a kérvényét az acélbároknak hogy 12 dollárral emelhessék az acél tonnáját. Azt mondotta az elnök, hogy “Ez a leggyalázatosabb dolog, amit valaha is hallott, ők nem csak a fizetés javítás összegét kívánják pótolni, hanem megakarják duplázni a hasznot ezen az alkun.” Ha felületesen vizsgáljuk a dolgokat, az elhangzottakat, akkor úgy látjuk, hogy Truman bátyánk a munkásosztály mellé állott. Ez annál is inkább úgy néz ki, mert az elnök helyeselte a 26 centes bérjavitást, helyeselte, hogy az acélipari munkások heti 40 órán felüli munkáért minden órai munka után egy negyedórát kapjanak pótlékul. Helyeselte, hogy az év hat nemzeti és vallási ünnepét fizetve kapják, helyeselte, hogy ünnep és vasárnapokért, ha az az átlagos heti 40 órán felül esik, másfél- szeres fizetést kapjanak.
