Bérmunkás, 1952. január-június (39. évfolyam, 1713-1735. szám)

1952-06-21 / 1734. szám

2 oldal

BÉRMUNKÁS

1952. junius 21.

OSZTALYELLENTÉT

Az acélipari munkások elmondhatják azt a jó magyar közmondást, hogy “fogtam törököt, de nem ereszt”. Murray, az acélipari munkások szervezetének elnöke és társasága úgy gondolták, hogy nagyon jó dolgot csinálnak, ha a kormány kezelésbe veszi az acélipari telepeket. Minden huza-vona nélkül, sztrájk nélkül, megverik az acél trusztot.

A szervezet vezetősége nem tanult a csaknem három esztendőn keresztül kormány kezelésben levő vasúti munkások tőrbe- csalásából, vagy rosszakaratu- lag félrevezették az acélipar bérrabszolgáit.

A szervezet vezetősége az urakkal, politikusokkal egy tálból cseresznyéznek és ez az oka annak, hogy az acélipar kizsákmányolt munkásai - reménytelenül húzzák az igát az állami tulajdonba vett acéltelepeken az acélbárók dirigálása mellett.

Jó lehet, hogy Truman elnök a legtisztességesebben intézte dolgát. Megtett minden tőle telhetőt. Lefoglalta az acélipari telepeket, ajánlotta a fizetéseket szabályozó bizottságnak, hogy adják meg a munkások 26 centes órabér követelését, a szervezett műhelyt. Mint minden eddigi államosításnál, mindig a társaságok győzedelmeskedtek, igy az acéltelepeknél is, az acélbárók hatalma fog érvényesülni.

Truman elnök akkor csinálta a politikai cselfogást, amikor Murrayék kívánságára lefoglalta, illetve “államosította” az acélipari telepeket és a lefoglalás után, vagy államosítás után, külömböző bizottságoknak adta ki a további intézkedést vagyis a munkások követelésének teljesítését. Ezeknek a bizottságoknak az intézkedéseit az acélbárók fiskálisai bíróságokon keresztül megsemmisitettk. A szakszervezeti munkáshadnagyok nem tanultak a múltak eseményeiből. Nem tanulták meg, hogy a kormány által lefoglalt iparokban még ezideig mindig az iparok tulajdonosai bújtak ki győzedelmesen. Az acélipar szakszervezetei elég biztosítékkal rendelkeznek, nem is szükséges más iparok eseteihez fordulni. 1946- ban és 1949-ben a kormány külömböző bizottságai megadták az acélmunkások követeléseit, bérjavitását, de az acélipar bérrabszolgái csak akkor kapták ezt meg, amikor az első esetben, vagyis 1946-ban öt hétig sztrájkoltak, 1949-ben pedig teljesen egy hónapig. Eme sztrájkok után is az acélbárók alaposan, csaknem felére vágták a szervezet követelését, amelyben Mur- ray-ék mégis egyeztek.

Ugyan igy jártak a szénbányászok, a vasutasok és Murray mégis lépre ment. Nem tanult, mert nem akar tanulni, hogy a magántulajdon rendszerében az nem elégséges, sőt mint az eddigi bizonyítékok mutatják a szénbányászok, a vasutasok, a repülőgépet gyártó telepek, stb. állami lefoglalások nagyon is károsak voltak az ipari bérrabszolgák részére. Amint lefoglalták az acéltelepeket, csaknem

egy időben az állam tudtunkra adta, hogy a vasutakat vissza adja tulajdonosainak a további kezelésre (eddig is ők kezelték, katonai felügyelet alatt). A vasutasok az állami kezelés ideje alatt ugyan azt a béreket és munkaviszonyokat voltak kénytelenek tűrni, mely ellen sztrájkba kívántak menni. A hadsereg felügyelete alatt levő vasutak ellen törvényesen tilos volt a munkabeszüntetés. Amikor már a munkások türelmetlenek lettek és egyes vonalakon sztrájkba léptek a szakszervezeti vezetőség ellenére, a kormány által kinevezett szövetségi bíróságok száz és százezer dollárokra büntették a szakszervezetet. Pedig joguk volt a sztrájkra, nem csak azért, mert nyomorúságos bérek mellett voltak kénytelenek dolgozni, hanem azért is, mert a vasutakat intéző hadvezetőség kereken megtagadta a munkások követeléseinek tárgyalását. Arra nem akadt bíróság, sem szövetségi sem egyéb, hogy azokat vegye vád alá.

Most aztán azt mondják, hogy a vasúti munkások győzedelmeskedtek és megkapták követeléseiket. Igen ugyan azt kapták, amit egy évvel ezelőtt a kormány fizetéseket rendező bizottsága és a vasutak tulajdonosai felajánlottak. A vasúti munkások elvannak keseredve. Ennél többet nem is tehetnek, mert a szakszervezeti basák karmai között vannak.

Az acélipari bérrabszolgáknak is megtették az ajánlatot a bérekre és munkaviszonyokra vonatkozólag. Az acéltelepek mágnásai felajánlották a 17 és fél centes órabér javítást úgy, hogy 12 és fél centet ebben az évben, 5 centet a jövő év január egytől kezdve. A munkaviszonyokat illetőleg elvben elfogadják a negyven órás munkaidőt, amely a- jövő év január elsejétől lép életbe s a túlórázásért, vagyis a negyven órán felüli időért egy negyedórát kapnak minden óra után. Ünnep és vasárnapi túlórázást csak abban az esetben fizetik, ha az a 40 órán felül történik. Az acéliparban éppen úgy, mint a vasutaknál, nincsen ünnep és vasárnap külön órabér. A hét minden napján kötelesek dolgozni, inig a 40 órát le nem robotolják. Ezt helyezte küátás- be az acéltröszt és ezt fogják az acélipari bérrabszolgák lenyelni és ez éppen olyan keserves pirula lesz nekik, mint a vasúti munkásoknak.

Sem a vasutbárók, vagy acélmágnások nem törődnek azzal, hogy a bérrabszolgák megvannak-e elégedve, vagy nincsenek, ők kimondták, hogy ennyit és semmi többet. Tehetik ezt, mert az iparok bérrabszolgái nem a saját fejükkel gondolkodnak. Nem közvetlen cselekvéssel intézik el saját ügyeiket, hanem a szakszervezeti kalózok, panamá- zó politikusokra bízzák azt. Mindaddig nem is tehetnek másképpen, anlig nem tömörülnek EGY NAGY IPARI SZERVEZETBE, amelynek kitűzött célja az iparok igazgatásának, a termelt javak szétosztásának átAZ INDUSTRIAL, WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET

E LVIA YILATKOZ AT A

A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, iimig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bírják, akikből a munkáltató osztály áll.

E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, míg a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert.

Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbe ni összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszitsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak.

E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti.

E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERREL!”

A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szer keretét építjük a régi társadalom keretein helUI.

eétele az összemberiség javára.

Amikor majd a világ kizsákmányolt osztálya megfogja érteni, hogy a világ kizsákmányoló osztálya nem nemzetileg, hanem nemzetközileg szervezkedik, mikor megfogják látni és érteni, hogy a kizsákmányoló osztály nem nemzeti, hanem nemzetközi alapokon szervezi nem csak az iparokat, de a magántulajdont védelmező hadseregeit is. Már elmúlott az a rendszer, hogy egyes nemzetek háborúskodnak egyik vagy másik nemzet ellen. Ma az uj társadalmi rendszer és az elavult, magántulajdon rendszerére alapított társadalmi rendszer áll, álig felfegyverkezve egyrViással szemben. Egy ilyen óriási szörnyeteggel szemben nem elégséges a bérrabszolgák szakszervezeti formája, még akkor sem, ha annak vezetői becsületes, jóakaratu munkásemberekből kerültek ki. A szakszervezkedési forma lejárt, idejét múlta és helyét át kell, hogy adja a munkásosztály forradalmi ipari szervezkedési formájának, amely nem ideiglenes reformokért, hanem a termelés és szétosztás eszközeiért, egy UJ TÁRSADALOMÉRT folyik, amelyben nem lesznek kiváltságosak és kizsákmányoltak.

Az elmúlt néhány esztendőben Amerika bérrabszolgáinak asztaláról a mi kormányunk, a kizsákmányoló osztállyal egyetemben, nem csak a sztéket vette el, hanem a KRUMPLIT is. Néhány esztendővel ezelőtt az egyik mészároslegény generális, mellékesen nemzetgazdász azt az ajánlatot tette, hogy ha a szték drága és a munkás^ nem tudja megvásárolni, hát nem muszáj neki sztéket enni, egyen krumplit. Most mit együnk nagyságos uram? Néhány esztendővel ezelőtt az ön gazdái és a mi kormányunk azzal a jóindulattal volt velünk szemben, hogy ne együnk sok krumplit, mert attól disznó módra meghízunk és elrendelte, hogy több mint egy fél bülió dollár árát megsemmisítettek, úgy hogy az még az állatoknak sem volt jó, hanem csak trágyának használták, már azok, akik szerencsések voltak zsákját egy centjével megvenni, amelyért a tervszerint dőzsölő kormányunk, egy dollár és hatvan centet fizetett.

Ugyan ez az eszeveszettül gazdálkodó kormányunk 1950- ben figyelmeztette a krumplit termelőket, hogy 1951 évben nem fognak kapni kormány támogatást, árszabályozást, ennek következtében a gazdák kevesebb krumplit termeltek. A krumpli elfogyott még mielőtt az uj piacra kerülhetett volna és ennek következtében az árak soha nem tapasztalt magasságra emelkedtek. Most már aztán se szték, se krumpli. Jó volna ha valamelyik nemzetgazdászunk megmondaná, hogy mit együnk, mert ma már a széna is, meg a zab is drága. Nincs is kilátás arra, hogy egyik, vagy a másik olcsóbb lesz, mert éppen a napokban adta tudtunkra a mi tervgazdaságot nem ismeri kormányunk, hogy vagy kétszáz különböző mezőgazdasági terméknek az árát felemelik. Jó lesz, nagyon jó lesz, hiszen már egészen pőrére vetköztették Amerika bérrabszolgáit. Leveszik a hátünkról az inget, a gyomrunkból az eledelt, de mégis csak vigadnunk kell azon, hogy nem vagyunk Oroszországban, vagy a népi demokráciákban, ahol a mi szakszervezeti basáink, csaholó, panamázó politikusaink, nemzetgazdászaink úgy látják, hogy a népek milliói megvannak fosztva a szabad ipar és kereskedelem áldásaitól és kényszer- munka táborokban húzzák az igát virradattól késő estig, ahol a kancsukát pergető kozákok ostorcsapásaival etetik őket.

Mi, akik a magántulajdon rendszerében levő államokban a szabad ipart és kereskedelmet, meg a demokráciát élvezzük, várjuk türelmesen, hátha valaki feltalál valamit, mint Hitler idejében feltalálták az ersatz kávét, csak arra vigyázzunk, hogy úgy ne járjunk, mint a cigány lova, hogy amikorra már megszokta volna a koplalást, hát beledöglött.

Az egykor hatalmas angol bi-