Bérmunkás, 1951. július-december (38. évfolyam, 1688-1712. szám)
1951-11-17 / 1706. szám
1 oJdal BÉRMUNKÁS 1951. november 17. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre .........................$2.00 One Year ____________$2.00 Félévre —...................... 1.00 Six Months __________ 1.00 Egyes szám ára -----... 5c Single Copy __________ 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ................ 3c Előfizetés külföldre vagy Kanadába egész évre ................ $2.50 •‘Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alá jegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki iá közlésük még nem jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azon" _k a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE Mivel lehet akkor megindokolni, hogy a szakszervezetek itt is megváltoztatják szerepüket és most már nem arra ügyelnek, hogy a munkások érdekeit védjék, hanem inkább csak a hajcsár szerepét veszik át? Kitűnő példát nyújtott erre az AFL rakparti munkásainak a szervezete a new yorld öbölben, ahol a tagok a saját vezéreik ellen is éppen olyan élesen harcoltak, mint a munkáltatóik ellen. Az egyetlen magyarázat, amit adhatunk az, hogy a szakszervezetek itt egyszerű üzletté lettek; munkásokat szállító üzletekké. Ilyen üzlettulajdonosok a szakszervezeti vezérek, akiknek érdekei közelebb esnek a munkáltatókéhoz, mint a munkásokéhoz, mert ha megkapják a munkások szállítására szóló szerződést, akkor munkásokat már tudnak keríteni. Hogy őket az igy kijátszott munkások tartják el és építették fel, ezt a “bizniszt”, amit most igy kisajátítottak, azt a szak- szervezeti vezérek már egészen elfelejtették. De azért a népi köztársaságok szakszervezeteire agyarkodva kiabálják: “Azok már nem szabad szakszervezetek!” A Nobel békedij A szakszervezetek szerepe Amikor a népi köztársaságokban a kollektiv termelő rendszer már nagyobb arányokat öltött, a termelő eszközök egyre nagyobb tömegét vették köztulajdonba, a szakszervezeti vezetők kezdték hangoztatni, hogy ezen uj viszonyok alatt a szakszervezetek szerepe megváltozott. A profitra alapított tőkés termelő rendszerben ugyanis a munkáltató arra törekszik, hogy minél' alacsonyabb béreket fizessen s ugyanakkor minél több munkát sajtoljon ki alkalmazottaiból a profit növelésére. A kitartással nem biró munkások kivannak téve a munkáltatók kénye-kedvének, el kell vállalniok a munkát a legrosszabb munkaviszonyok és a legalacsonyabb bérek mellett is, mert máskülönben éhen vesznek. De idővel rájöttek, hogy az ily nagymérvű kizsákmányolás meg a szakszervezetek, amelyeknek egyetlen célja a munká- mg a szakszervezetk, amelyeknek tehát egyetlen célja a munkások érdekeinek a védelme volt. Nem is lehetett másképpen, hiszen a munkások alapították, ők tartották fenn s adták azoknak mindazt az erőt, amit képviseltek. Amint azonban a munkások lefoglalták a termelőeszközöket s ezzel kiküszöbölték a termelésből a profit motívumot, olyanféle változás állt be náluk, mint az átlagos munkásnál akkor, midőn önmagát akalmazó kisiparossá lesz. Az ilyen mynkás, — még ha igen jó unionista volt is, — amikor kismester lesz, sokkal erősebben dolgozik, mint azelőtt. Már nem nézi a union időt, sem azt, hogy megkapja-e a kényelmi eszközöket, sőt még azt sem, hogy megkeresi-e a union béreket. Persze a saját maga kizsákmányolását abban a reményben végzi, hogy majd ha túlesik a kezdet nehézségein, könnyebb megélhetést szerezhet magának. Á népi köztársaságok szakszervezeti tisztviselői is hirdetni kezdték, hogy a megváltozott viszonyok következtében a szak- szervezetek uj szerepe a termelés növelése, az ország felépítése, hogy a kezdet nehézségei után könnyebb életet teremthessenek maguknak. Az amerikai union munkások előtt érthetetlennek látszott ez a dolog. Hogy lehet az, — mondották, — hogy a union a gyorsabb mimkát tanácsolja? Úgy az AFL mint a CIO vezetők kárörvendve mutogattak a népi köztársaságok felé: Látjátok, — mondották, — azon országokban a kormányok megsemmisitették a szabad szakszervezeteket és azért most azok rendeltetésüknek éppen az ellenkezőjét csinálják; nem arra törekszenek, hogy a munkások minél kevesebbet és minél kényelmesebben dolgozzanak, hanem éppen ellenkezőleg; tehát a munkásokat védő szakszervezetékből munkáshajcsárok lettek. De ime, mit látunk! Az amerikai szakszervezetek, — úgy az AFL mint a CIO — most egyszerre átvették ezt a hajcsár szerepet, noha itt nem is változott meg a termelési rendszer. A Bér Stabilizáló Bizottság 3 munkás tagja, akiket az AFL küldött erre a tisztségre, most egyszerre csak azzal az ajánlattal álltak elő, hogy az amerikai iparokban általánosítani kell az “incentive” (buzdító) rendszert, ami abból áll, hogy ha valaki az átlagosnál többet termel, akkor azért külön fizetést kapjon. (A népi köztársaságokban ugyanezt a rendszert alkalmazzák). És azonkívül jutalmazni kell az újításokat és azt a gondos munkát, amelynél a selejt (scrap) kevesebb lesz. (Ezt is a népi köztársaságoktól vették). ' Egy másik hir szerint a CIO már egyezséget is kötött a Jones & Laughlin Steel korporációval, (az ország egyik legnagyobb acéltermelő cége), amely szerint minden olyan munkás, aki az átlagosnál hatásosabban használja a gépét, külön fizetést kap érte. Ennél a cégnél a gépeket eddig 74 százalékig használták ki. Aki i azonban a gépeit mondjuk 80 százalékig használja (8 százalékkal j többet termel), az külön jutalomban részegül. Az “incentive” tervek mellett maga az órabér elmarad s a munkás csak akkor keresheti meg a megélhetéshez szükséges napibért, ha igyekszik tultermelni a normát. Az amerikai szakszervezetek tehát most erre vállalkoznak. Igen ám, de a jelenlegi termelési rendszerben a többtermelés egyben nagyobb profitot is jelent. A kollektív termelésnél legalább ha többet termelnek, akkor az árak esésével az Összes fogyasztók javát is szolgálják; itt ellenben csak a profit szaporodik. Norvégia fővárosából, Osloból jövő hírek szerint a norvég Nobel-dij bizottság az idei békedijat Leon Johuaux francia szak- szervezeti vezérnek adta. A díjjal járó kitüntetésen kívül jelenleg a békedij anyagi értéke 167,612 svéd korona ($32,432). A Nobel-dijat Alfred Bernhard Nobel svéd lőporgyáros, a dinamit feltalálója alapította 1896-ban, amikor végrendeletében 9,200,000 dollárt hagyott erre a célra. A háború fejlesztésére, tömegmészárlássá való átalakítására talán senki annyit nem tett, mint Alfred Nobel. Talán lelküsmeretfurdalás késztette, hogy vagyonát oly dijakra hagyja, melyben a békedij is helyet kapott. Nobel elgondolása szerint ezt a békedijat olyan ember kapja, aki a legtöbbet tett a háborak megszüntetésére, a vüágbéke megteremtésére; Nem csak jutalmul szánta ezt a dijat, de egyben arra is, hogy a békemozgalomnak publicitást adjanak vele. A Nobel bizottság a más csoportba eső dijaknál rendesen megmondja, hogy a nyertes mivel érdemelte Id a dijat; a békedij kiadásánál azonban elhagyják az indokolást. Talán azért, mert már több olyan embernek adták ki ezi a dijat, akiről később kitűnt, hogy a háborús uszítok között is az első helyet foglalták el. Ilyen példát nyújtott többek között Teddy Roosevelt is. Most sem indokolták meg, hogy vájjon Johuaux mivel érdemelte ki a békedijat. Az újságok is hiába kutatták, hogy hol és mikor vezetett Leon Johuaux békemozgalmat? Végre előálltak azzal, hogy ezen francia szakszervezeti vezér egyetlen nagy érdeme az, hogy segített szétszakítani a szakszervezetek nemzeközi egyesülését. Amikor megalakult a Szakszervezetek Világszövetsége, az amerikai AFL szakszervezeti vezérek nem csatlakoztak, mert a nemzetközi szövetségbe bevették az orosz szakszervezeteket is. Később a CIO is visszavonta delegátusait ugyanezen indokkal. Az amerikai befolyásra a francia szakszervezetek egyik csoportja Leon Johuaux vezetés#* alatt szintén kivonult s akkor megalakították a saját szervezetüket. A 72 éves Johuaux ezzel igen nagy szolgálatot tett a tőkés osztálynak, amely mindig örömmel látja a munkások széttagolását és egymás elleni harcát. Lehet, hogy a Nobelbizottság Johuauxnak ezt a szolgálatát jutalmazta azzal, hogy a “békedijat” most neki Ítélte. AZ INDUSTRIAL WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET ELVINYILATKOZATA A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem 'ehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milUól között s az élet összes javait ama kevesek bírják, akikből a munkáltató osztály áU. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termein eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekben! összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban doigozo másik csoport ellen uszitsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás yan annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi mun káért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERREL!” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra Is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az Ipari szervezkedéssel az >ii társadalom kezeiét érltlük a -éei társadalom keretein MIM
