Bérmunkás, 1951. január-június (38. évfolyam, 1662-1687. szám)
1951-03-03 / 1670. szám
1951. március 3. BÉRMUNKÁS 5 oldal TOLLHEGYRŐL mondja: F. MEZŐSÉGI v EMBERIESSÉG 1951-BEN Soha uiég a történelem folyamán, olyan nyílt és embertelen uszítás, gyűlölet keltés nem volt mint napjainkban. Hitler aljas uszítás, gyülöletkeltés nem volt népek kiirtására, csak amatőr munka volt, ahhoz a tervszerűen kidolgozott uszításhoz képest, amely ma az amerikai hírszolgálat, sajtó, rádió, televízió folytat. Éhez az emberiség ellen elkövetett bűnhöz az alaphangot a koreai hadsereg főparancsnoksága adja meg. Emlékezzünk csak vissza pár évre, amikor Hitler hordái földdel egyenlővé rombolták le Lidice csehszlovák községet, vagy amikor a náci repülők szétbombázták Conventry angol várost, az egész kulturvilágon milyen felháborodás vett erőt. Minden becsületes ember a legförtelmesebb gazságnak bélyegezte ezt a gyalázatosságot, amellyel a hitleri Németország önmagát lökte ki a kultur népek társaságából. Vagy emlékezzünk a haláltáborok borzalmaira, a gázkamrákra, a megsemmisítő táborokra, ahol a zsidó, lengyel és orosz származásúak millióit pusztot- ták el. Milyen felháborodás követte ezt, amikor a hitleri horda leverése után teljes valóságában ismeretes lett ez a szörnyűség. Milyen elementáris erővel követelte az egész világ a bűnösök megbüntetését, a legszigorúbb ítélettel. Beszéljünk arról, hogy mit váltott ki Amerika népéből az, amikor megtudták, hogy a náci és japán imperialisták, minden nemzetközi törvényt felrúgva, hogy kínozták, ölték halomra az amerikai hadifoglyok ezreit? ELTÖRPÜL A MÚLT Nem, ezekről ma már nem érdemes beszélni. Az uj hadviselési mód nem ad jogot arra, hogy Hitleréknek Lidicét emlegessük, mert az uj hadviselési mód, amelynek a bemutatója Koreában folyik le a szemünk előtt, azt igazolja, hogy a nyílt városok “stratégia” bombázása, amelyet Hitler itt-ott bevezetett, az a mai hadvezetőségnél teljes egészében elfogadott hadviselési mód és ma az egész Korea Lidicévé változott át. Pár héttel ezelőtt a főparancsnokság utasítása az volt, hogy minden olyan épületet el kell pusztítani, amely alkalmas arra, hogy az ellenség védelemre használja. Ezt a parancsot a UN hadsereg és tengerészt repülői legtökéletesebben végrehajtották. Miután minden épület al-1 kalmas arra, hogy az ellenségnek védelmet adjon. Arra törekedtek, hogy Korea egész területén egyetlen épület épen ne maradjon. De ezekben az épületekben nem csak katonák, sőt főleg nem katonák bújtak meg, hanem a civil lakosság, asszonyok, gyerekek, betegek, öregek, hogy mi lett ezekkel, azt olvashatjuk és láthatjuk is a mozi híradókban, a televízióba, hogy a dermesztő hidegben ott vándorolnak az utakon, akik nem fagynak meg, akiket nem pusztít el az éhség, azokat a bomba tépi szét a keresztény civilizáció dicsőségére. Miután a benszülött lakosság megbízhatatlannak bizonyult, a UN hadsereg “eltávolította” őket, millió számra kellett elhagyniok a harctérré vált területet, akik meg is ott maradtak, nem akartak elmenni, vagy ott rekedtek, azokra vonatkozott a főparancsnokság azon rendelete, hogy “mindenkit le kell bombázni és géppuskázni, aki mozog” és eme keresztényi parancs következtében, nagyon sok ezer civil nem mozog többé. Az “ellenség” bizony némelykor visszaüt, gyakran nagyon keményen, nem ve^zi figyelembe a főparancsnokság nagy kijelentését, hogy az “ellenség ösz- szetört, megsemmisült” nem nagy sikere volt ama kijelentésének sem, hogy “Karácsonyra otthon leszünk” és miután a UN-be sikerült elgáncsolni a békés megoldást, uj irányvonalat jelölt meg a főparancsnokság, amelyet hihetetlen szádizmussal “népszerűsítenek” lapjaink és a rádió, valamint a televízió. Ölni, minél több ellenséget beletenni a “húsdarálóba” és a hivatalos jelentések és a rádió, televízió komentátorai, csak úgy csurognak a vértől. Színes leírást adnak arról, hogy a katonák, repülők, hadihajók, mennyi ellenséget öltek meg. A napokban egy helyi televiziónt hallgattam és néztem, ennek a vén asszonynak Dorothy Fuldheim-nek, aki pedig “liberálisnak” van elkönyvelve, szinte állatiassá vált az arca, ahogy lelkesen beszélt arról, hogy hány vöröst öltek meg az elmúlt napon. Szinte csurgótt a véFa száján, amikor a “husdaráróról” beszélt. Kár nem emlékezni arra, hogy Hitler is igy csámcsogott a vér- zabálásban, a dicsősége tetőpontján és főleg arra kellene emlékezni, hogy mi lett a végzete, amikor az ellenség is átvette a taktikáját és szintén működésbe állította a “húsdarálóját”. Ma a nagy technikai fölény te- ) szí ezt a darálást lehetővé, de ez a “rendőri akció”, aminek az elnökünk nevezte, már hozott egy pár meglepetést, egy kis “kiszélesítést”, amelyet annyira óhajtanak a háborús uszítok, a mi fiainkat is beterelhetik a húsdarálóba, akkor nem hivatkozhatunk kultúrára, emberiességre, amelyről először itt felejtkeztek meg. PONTOS SZÁMOK ' Még egy nagy meglepetést hozott ez a koreai háború, hogy ha a nagyszerű kémszervezete a főparancsnokságnak nem is tudta megállapítani, hogy a “megsemmisített” ellenség ott várja a “karácsonyi hazamenteit” of- fenzivával a Mandzsúriái határon és ennek következtében veszett el az a sok áldozattal, hónapokig tartó előnyomulás, napok alatt, de viszont valami csodálatos, soha az eddigi háborúkban nem tapasztalt pontossággal működik az az intézménye, amely a legpontosabban megállapítsa az ellenség veszteségeit, halottakban, sebesültekben és foglyokban. Az eddigi tapasztalat azt igazolja., hogy még a saját veszteségnek harcközben való megállapítása csak hozzávetőleges szokott lenni, az ellenség veszteségét viszont csak feltételezik, most éppen az ellenkezője történik mindennek. A saját veszteségeink — nagyon benfentesek szerint — nagyságát nem tükrözik vissza közel sem, a hivatalos jelentések és a betegségben, fagyásban elpusztultak, vagy kórházba kerültek nincsenek a veszteség listában feltüntetve. Ugyan igy a jelentések szerint egyetlen repülő sem veszett el, mind hibátlanul tért vissza. Csak amikor már rémhírek járnak a nem listázott veszteségekről, akkor ennek ellensúlyozására kap a polgárság szűkszavú jelentést a fagyási esetek ezreiről és hogy 405 repülőgép pusztult el, a betegekről még a 8 hónap alatt nem látott napvüágot jelentés. De viszont ha a repülőink sok ezer láb magasságból bombáznak, vagy égő gazolinnal öntik le a városokat, csapátokat, a jelentés pontos számot ,ad az eredményről, nem hozzávetőleges, hanem pontosan, hogy 213 halott éá 1127 sebesült, hogy ha a csapataink visszavonulnak, akkor is pontosan jelenti a főparancsnokság, hogy az elmúlt napon 12,348 katonája veszett el az ellenségnek halottakban és sebesültekben. Ha a hadihajók 10-15 mérföld távolságról ágyuzzák az ellenséget, akkor is tévedés nélkül megírják a veszteséget. Vannak akiknek a szokásuk, hogy feljegyzik a jelentések számait, ezek megállapítják, hogy a főparancsnoki jelentésekben, minden vöröst megöltek, egybe azonban mindenki egyetért, és pedig, hogy ezeket a főparancsnoki jelentéseket nem lehet komolyan venni. Az ott feltüntetett számok, hasból készültek és legfeljebb telefon számoknak számíthatnak. MIÉRT MINDEZ? A felelet kézenfekvő, semmi más célja nincs ennek a bosszúhadjáratnak, nagyképü kijelentéseknek, a véres leírásoknak, a nevetséges “pontos” számoknak, a harc hihetetlen elvadulá- sának, mint a vérszomj felkeltése, a gyűlölet fokozása, a háborús hisztéria növelése. Csak igy vélik lehetőnek az őrült háborús felkészülést, az adók és árak emelését, a profitnak hallatlan megnövekedését. A főparancsnoki jelentések, a lapok és minden propaganda szerv munkája dacára is, ha lassan is, de állandóan növekedik a háborús uszítással szembeni ellentállás, annak meglátása, hogy ennek és a készülőben levő világháborúnak, semmi köze sincs az amerikai nép jólétéhez, szabadságához, hogy a nép csak áldozatokat hoz, vérben, az életnívója sülyedésében, a jogainak megnyirbálásában. Hogy ez igy van, azt igazolják azok a levelek tízezrei, amit a törvényhozók kapnak a háború ellen, de egyes lapok szavazási próbái is. így legutóbb a Cleveland News rendezett szavazást a háború kérdésében, a feltett kérdések között volt, hogy “Visszavonjuk-e, csapatainkat Koreából”. A válaszok 62 százaléka igennel felelt, hogy “Koreába ma- radjunk-e amig ott rend nem lesz?”, 63 százalék nemmel szavazott. Éhez hasonló arányban ellenezték azt is, hogy csapatokat, vagy fegyvert küldjön a kormány Európába. Ennek a reakciós lapnak ez a szavaztatása mutatja azt, hogy nem az amerikai nép az, amely háborút akar. Az amerikai nép úgy mint az orosz, francia, kínai vagy olasz nép, békét, jólétet akar, csak a külömbség az, hogy itt ez a béke akarat ma még nem nyilvánul meg szervezett formában, hogy a háborús uszítok terrorja elnyom minden ilyen törekvést. De, az egyre súlyosodé gazdasági helyzet, a veszteségnek folytonos növekedése, a háború profitolóinak a kapzsisága, az amerikai népből is ki fogja váltani a készülő világkatasztrófával szembeni ellen tállást, hogy megmentse a gyermekeit, a városait, sőt az egész emberi kultúrát, a pusztulástól. A “MARTÍR” ÖZVEGYE Hogy mennyire megváltozott az amerikai közvélemény gyárosok iránya, arra sokkal jobban rámutat egy kis hirecske, mint sok nagyhangú uszítás. A clevelandi Scrips-Howard lapba a Cleveland Press-be egy cikk jelent meg, amelyben az írónő nagy lelkendezve adja tudtunkra azt a megtiszteltetést, hogy egy volt magyar arisztokrata nő, kinek az első férje egy valódi magyar báró volt, a második férjét, aki magyar miniszter, három magyar napilap tulajdonosa és nagy an- ti-kommunista volt “az oroszok kivégezték”, ez a nő most itt egy gyárban dolgozik és most lesz amerikai polgár, ki mielőtt férjhez ment, Magyarország leghíresebb színésznője volt. Őszintén megmondva nem sokat tudok a “művésznő” elsőszámú férjéről, a másodikról sem tudnék apró részleteket, de annyit tudok, hogy helyreigazítsam a cikkíró egyes tévedéseit a “mártír”-ról, akinek a neve Rajnis Ferenc volt. Rajnis Ferencet nem az oroszok végezték ki, hanem a magyar bíróság ítélte halálra és s akkor a szervezkedés nem sülyedne le egyszerű “business”-szé. Az amerikai munkásság nagy tragédiája, hogy nem fogott rajta az Industrial Workers of the World szervezet osztálytudatra ébresztő tanítása. Az állami erőszak, amit ezen szervezet letörésére igénybevettek, továbbá a közvéleményt informáló eszközök és intézmények teljes kisajátítása kiölte az amerikai munkásságból az osztálytudatot. Nem csoda tehát, hogy most a szak; szervezeti vezérek csak mint “üzletet” kezelik a szakszervezeti mozgalmat és akkor és úgy árulják el, amint speciális anyagi érdekeik kívánják.
