Bérmunkás, 1951. január-június (38. évfolyam, 1662-1687. szám)
1951-02-24 / 1669. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1951. február 24. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Irta: VINCE SÁNDOR Az első proletárdiktatúrát követő ellenforradalmi időkben sok fájdalmas csalódást és dühös keserűséget okozott a haladás embereinek Kosztolányi Dezső, akit egy könyve nyomán “Véres költő”-nek neveztük el. Mert a jó törekvések megbecsült harcosából a legsötétebb maradiság irodalmi zászlóvivője lett. Az akkori sok csapás között is nehéz volt ezt elviselni. A sebek, amiket okozott soha be nem gyógyulhattak. Nem lehet elfelejteni azt a gyalázatos munkát, amit a Horthy uralom legaljasabb lapjában, a Nemzeti Újságban végzett. Pardon cimü rovatában a forradalom ügyét és az ügy önzetlen embereit utszéli rágalmakkal mocskolta, az országra rászabadult rablók és gyilkosok cselekedeteit pártolta és dicsérte. Amit Horthy és legjobb tisztjei karddal és bikacsökkel kezdtek, azt Kosztolányi az irótollal folytatta. Az idő szalad. Azóta az ellen- forradalom is, az árulóvá lett költő is — kimúltak. A költő egy évtizeddel előbb. De mindketten szörnyű kinok között. A költővel a rákbetegség végzett; három utolsó évét a gyötrelmek poklává téve. Aki oly sok szenvedést okozott, fájdalmainak hatása alatt igy esdekel bocsánatért : csempészni a magyar dolgozók — neki ki nem járó — szerete- tébe, becsülésébe. E suta kísérlet ellen Íródnak e sorok. Az agyonrágalmazott múlt ismeretén kívül a dolgozókhoz huzó lelkiismeret parancsa is késztet, hogy kiálljak a legendagyártó hazugok ellen. Perem a pártlapokban is meghúzódó cinkosaival van, akik egyre gyakrabban lopnak be cikkeikbe dicséreteket róla és a szerkesztőkkel, akik ezt megtűrik, vagy észre se veszik. Azt hiszem, hogy akik Kosztolányi mellett keltik most a hangulatot, — üszköt akarnak vetni. Meg kell tehát Írni az igazat. Kosztolányi Dezső pályája elején és egészen az 1919-es ellen- forradalmi időkig, tehát 34 éves koráig minden megnyilatkozásában a haladás embere volt. Kenyerét a Világ cimü, szabadkőműves lapnál kereste, mint a lap titkára és vezércikkírója. Százával irta a lelkesedő és lelkesítő cikkeket és élvezte a tollforgató harcos embernek kijáró különös megbecsülést. Az első világháború és az októberi forradalom idején ő is ott volt azok között, akik becsületes szándékkal törekedtek a hűbéri Magyarország korhadt, népet pusztító intézményeinek lerontására. Nem ők, de az elvesz“A kancsal emlék szépítsen tovább, mint hold, mely a felhőkön oson át s széthordva megbocsájtó mosolyát ezüstté bűvöl minden pocsolyát.” Nem hiszem, hogy a költő le- tett háború végezte el ezt s vezekelte bűneit a kínokkal, munkát. A vesztett háború dön- Mindenesetre megszenvedett ér- tötte porba a Habsburg zsarnok- tűk. Vele nincs perünk többé, ság “álló hadseregre, ülő bürök- Bűvölje ezüstté élete pocsolyá- ráciára és téredlő papságra épi- ját, — ha nem is megbocsájtás, tett hatalmát.” de legalább a feledés. A forradalom “ércszandálos Élő cinkosai azonban uj életre akarják kuruzsolni és mindenféle hamissággal be akarják tek vezetői nem hisznek egy közeli háború lehetőségében, mert ellenkező esetben, ipari képességét és anyagát nem békés, hanem hadi termelésre használná fel. Hogy a szovjetek eme optimizmusa milyen alapokra van építve azt nem tudom, lehet az, hogy a népek Európában hatalmasan megnyilvánuló béke akaratára, lehet, hogy a védekezési képességére, ezt nem tudom, de az nyilvánvaló, hogy támadó szándéka nincs, mert ha az volna, akkor nem várná meg azt a három-négy évet, amig Eisenhower tábornok megteremti azt az acélgyürüt, amellyel megakarja fojtani a “kommunizmus ördögét”. Ezeknek a tudatába mi nem csak regisztráljuk a nácizmus világméretekben való ujraébre- dését és azután óvatosan elhallgatunk, hanem rámutatunk arra is, hogy a munkásosztály kötelessége ezek ellen a megnyilvánulások ellen harcolni, ha az bárhol jelentkezik is és rámutatni arra a szomorú tényre, hogy a nácizmus újjáépítésébe a legfontosabb szerepe az amerikai monopol tőkének van. Nemtoje” 70 esztendős távoliét után igy jöhetett el újabb látogatásra a magyar puszták, falvak és városok igázott dolgozóihoz. A megkésetten érkezett forradalom, — melyet Kosztolányi is sok lelkes cikkben üdvözölt — egy kirabolt, koldusra vetkőzött, ezer sebből vérző országot örökölt régi uraitól. Ebből a romhalmazból nem tudott — nem is tudhatott — egy-kettőre földi paradicsomot teremteni. A külső és belső ellenségek soka támadt rá hamarosan. A legveszedelmesebb ellenség volt a hazakerült hadifoglyoknak az a csoportja, amely az Oroszországban fellángolt polgárháborúban tanulta meg az uj forradalmak haditudományát. E csoport vezére Kun Béla volt. Mikor Kun még csak a visegrádi uccai lakásából irányította ezt a nem nagy, de annál lármásabb csoportot, — jószimatu polgári és értelmiségi elemek egész sora sietve csatlakozott hozzá. Serege úgy nőtt, mint a lavina. Kosztolányi is sietve kereste fel. Felesége Írja, Kosztolányi Dezső cimü, 1938-ban, Révainál megjelent könyvének 228-ik oldalán, szóról-szóra a következőket: “A harcvonalak teljesen felbomlottak. A tapadós, vészes sárga köd úgy sistereg körülöttünk, mint a kiömlött kénsav. Elméleti társadalom:udó- sok, irodalommeléki újságírók lobognak az élen. Felbukkant Kun Béla neve. Az uram egyre jobban álmélkodik. Kun Bélával valamikor egy szobában dolgozott a Budapesti Naplónál, a szomszédos Íróasztalnál. Nem gondolta, hogy valamikor is komolyan kell venni. — Te, én felmegyek Kun Bélához — mondja nekem egy napon. — Gyere velem. Kiváncsi vagyok mi ez itt. A Visegrádi utcai lakás előszobájában elszánt tekintetű tengerészfiuk ülnek. Kun Béla felesége és cicomásán öltözött kislánya fogad bennünket. Az uram kedves bókokat mond a gyermeknek, dicséri a proletár főnökkisasszony szép ruháját. Aztán bemegyünk a másik szobába. Egyedül maradunk Kun Bélával. — Mondd, mi ez itt, öregem? — kérdezi súgva, paj- tási cinkossággal, kíváncsian megfeszített karral, csodálkozó tenyérrel Kun Bélától és várja, hogy a régi “vagány” ujságirótárs félszemme! hunyorogva, csibészesen röhögve bevallja, hogy az egész csak móka s kár izgulni. Kun Béla azonban állig begombolkozik, propaganda izü szavakkal vázolja a helyzet komolyságát s az eljövendő kíméletlen harcot. — És mi lesz velem? Mi lesz az írókkal? — faggatja Dide a népvezért. — Reád semmi szükség a proletár államban —- feleli Kun Béla. Versek nem kellenek. Majd megtanulsz valami mesterséget. Ha okoskodsz, — ki fogunk végezni. — Lenn az utcán, némán, ámulva összenéztünk mi ketten.” Nem hiszem, hogy Kosztolá- nyiné igazat ir. Tudom, mert a saját szememmel láttam és a saját fülemmel hallottam, hogy Kun, aki abban az időben minden este az újságíró egyletben szokott lenni, milyen készségesen barátkozott az írókkal. Kereste és ápolta a barátságukat. Már elkezdte őket pénzen is vásárolni. Mintahogy a szociáldemokrata pártban és a szakszervezetekben is megvásárolt embereket. Voltak azonban nagyon sokan, akik lelkesedésből és Messiásváró hitből csatlakoztak hozzá. Kun a tehetséges irók iránt tiszteletet és becsülést érzett. Akik közelről ismerték tudják, hogy az országos nevű költővel és a Világ titkárával, egykori kollégájával ő igy nem beszélhetett. Sokkal civilizáltabb és műveltebb ember volt. És szerette a verseket. Kosztolányiné 1938-ban, a Horthy uralom aranynapjaiban irta e könyvét, mikor az ura 16 évi Horthy-szolgálat után már két éve halott volt. Ha nem is lehet megbocsátani, meg lehet érteni, hogy igy ir. Bizonyos, hogy Kosztolányi nem azért ment el Kunhoz, hogy vele a kis gyermekek panaszait megbeszélje. Valószínűbb, hogy a saját elhelyezkedését akarta megtárgyalni. De az is lehet, hogy valóban az újságíró hiva- ásbeli érdeklődése vitte oda. Kun hibát követett el, hogy meg nem vette. Ezzel a sikertelen látogatással kanyarodott el Kosztolányi a maradiság felé. Köztudott dolog, hogy miképpen került Milo- tay és Szabó Dezső irodalmi “különítményébe.” A magyar irodalom két kiváló munkása, Ady két pompás barátja, Föl- dessy Gyula és Bölöni György örökbecsű könyvekben mutatták ki azokat a politikai, gazdasági, társadalmi és egyéni okokat, amik Kosztolányit erre az útra sodorták. Ezirányban nincs további kutatásra szükség. Szükség van azonban arra, hogy emlékezzünk. Mert az emberek nehezen tanulnak, köny- nyen felejtenek és nem olvasnak könyveket. Emlékezni kell a bécsi emigrációs időkre, amikor naponta megjött a Nemzeti Újság. Tépő fájdalommal és keserű haraggal szoktuk olvasni, hogy a Pardon rovatban Kosztolányi milyen kíméletlen gonoszsággal uszította a zsidók, szocialisták és kommunisták üldözésére, irtására, az uszításra nem szoruló gyilkosokat . . . Érthetetlen, hogy némely emberben milyen rejtélyes titkok és ellentétek férnek meg egymás mellett. Kosztolányi Dezső, az érzékeny költő — miközben minden zsidót érettnek nyilvánít az akasztófára, — boldog házasságban él egy zsidó nővel, Har- mos Ilona volt színésznővel, aki egy félkeresztény fiút szül neki és a halála után még egy jól megirt — ha nem is igaz — könyvvel igyekszik tisztára mosni az emlékét. Kosztolányi 34 éves koráig mindig zsidókból és zsidók között élt. Néhány évi jól jövedelmező antiszemitáskodás után visszamegy a zsidók közzé és a Pesti Hírlapban zsidóbarát cikkeket ir. A zsidó tőke maradi levegőjének biztonságából uj hadjáratot kezd. Most már Ady a céltáblája. Ki akarja végezni a már tiz éve halott Adyt. Ady ellen hisztériássá vaduló rikácsolása éppen olyan hazug, mint az antiszemitizmusa volt. Mindkét hadjárata üzlet csupán. A gyöngédlelkületü költő jól tudja, hogy mi az érvényesülés és pénzszerzés útja a pesti sajtó Bakony — erdejében. Nagyon szereti és még a kártyaasztalon is hajszolja a pénzt. Felesége is számot ad erről a könyvében. Hozzáértő ember lévén, ő tudja legjobban, hogy Ady a legfényesebb csillag a magyar költészet egén. Meg is irta ezt egy- szer-kétszer amikor ez volt az érdeke. De akkor más idők jártak. Most Horthy az ur és a Pesti Hírlap elbutitott nyárspolgári olvasóit olyan szellemi táplálékkal kell etetni, amilyet a kurzus diktál. A véres költő szállítja az irodalmi maszlagot, kardot ránt Ady ellen. Kedvére való feladat, mert az irigység és a féltékenység is füti. Gyűlöli, leszólja, becsmérli a lángelméjü versenytársat kinek a cipője sarkáig se ér fel. Az önmagába szerelmes, betegesen hiú ember ostobaságával azt hiszi, hogy ha sikerül neki Adyt lerángatni abból a megbecsült magasságból ahova tüneményes alkotásai lendítették, akkor ő, — a másodrendű — kerülhet a helyébe. Összeáll egy másik másodrendűvel, a tehetséges szóötvös Ba- bitssal és együtt mennek őst-
