Bérmunkás, 1951. január-június (38. évfolyam, 1662-1687. szám)
1951-02-03 / 1666. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1951. február 3. Mi történik Tibetben? (Vi.) A sok megtévesztő és nagy harcokról szóló hírek egyszerre csak elmaradtak. Heteken keresztül nem írtak, nem jelentettek Tibetről. Nem volt érdemes jelenteni. Csak most egy szemtanú elbeszélése szerint, a Tibet és India határszélén levő amerikai újságíró jelentette a következőket, mely a legcivilizáltabb és azáltal legsikeresebb hódításokról tesz elszámolást. Megmutatja a világnak, hogy a népesség nagy része a forradalmárokkal, a tervgazdaságra törekvőkkel van, még a legelmaradottabb tibeti hegységekben is. “A Tibet-Indiai határnál, Jan. 20 (AP) — Tűzijátékkal nyerték meg a tibeti Chamdo várát a vörös kínaiak részére, a megijesztett őrségtől. Azóta a kínaiak megragadták az egész nemzetet psychológiai hadműveleteikkel, egy magasrangu tibeti tiszt mondta ma. “A kínai hadműveleteket bevégezték — mondta ez a hivatalos egyén, aki elkísérte a Dalai Lámát a menekvésében Lha- sából, Tibet fővárosából — ők már urai Tibetnek. “Chamo vár eleste és azáltal egész Tibet, úgy lesz elkönyvelve a történelemben, mint a tűzijáték győzelme az erődítmény ágyúi felett. Chamdo 370 mile- ra Lhasától a fővárostól a főutat uralta Nyugat-Kina felől Tibet szivében. Ez kulcs volt a határvédelemben. “Három ezer, a Dalai Láma legjobb katonái védték, akik a legjobban voltak felszerelve, már a tibeti felszereléseket véve alapul. Októberben ezek védték a várat Nga Beu generális vezérlete alatt.” TERROR AZ ÉJSZAKÁBAN A hivatalos jelentés szerint egy félelmetes, de vértelen tűzijátékon keresztül —csillagszórók, rakéták — menekvésre és később megadásra kényszeritet- ték a megijedt őrséget. Az elbújt kínaiak nem lőttek egyetlen egyszer sem a vár őrségére és nem is vesztettek egy embert sem. Az első figyelmeztetés akkor jött Chand-hoz, amikor dübörgő hangokat hallottak az éjszakában. Fényes kivilágítás, mint kis napok égtek az égen, a fény olyan nagy volt, hogy a felébredt kakasok kukorékoltak, a kutyák vonítottak. A lakosság nagy többsége — egyszerű hegyi lakók — rázkódtak félelmükben, némán álltak és eltakarták szemeiket. A rakéták repültek a magasságban és széjjelpukadtak, fellángoltak. Kiáltások hallatszottak, hogy Chando körül van fogva és a védekezés hiábavaló. Semmi intézkedés nem volt áz éjszakai védekezésre. A GENERÁLIS MENEKÜL Nga Beu generális úgy gondolta, hogy a főváros Lhasa legyen értesítve, hogy a kínaiak támadták a várt. Ahelyett, hogy másokat küldött volna, ő maga szereltetett fel lovakat és egy titkos utón elindult Lhasa felé. így a vezér nélkül hagyott őrség eldobálta fegyvereit és menekült a vezér után, agyonijedve az ellenségtől, melyeket nem is láttak. A virradatkor meglátták, hogy az egész támadás két kis csoport által volt intézve, melyek visszavonultak reggelre. Órákkal később egy katonai csapat utolérte a vezér, Nga Beu generálist, elmondták neki, hogy az egész támadás csak csalás volt. Ezen hírre összeszedte csapatait és elindult, hogy vissza foglalja a várat. De közben egy kínai dandár bevonult a városba, rejtett gépfegyvereket állítottak fel. Amikor a tibetiek bevonultak, a kínaiak elfogták őket minden harc nélkül. A tibetiek készen voltak minden nehézségekre a fogságba esés után, de megvoltak lepődve, amikor megismerték a bánásmódot, amiben részük volt. Meg volt nekik engedve, hogy megtartsák a kardjukat. Megmondták nekik, hogy fizetni fogják őket a kínai hadseregben érvényes fizetések szerint, a rangjukhoz képest. Adtak nekik sok élelmet is. AJÁNDÉKOK A FOGLYOKNAK Minden tibeti katonának adtak hat kínai dollárt ajándékba, megmondták nekik, hogy szabadok, mehetnek haza ha akarnak, de ugyan akkor örömmel beveszik őket a vörös hadseregbe, ha beakarnak állni. A tibetiek legnagyobb része, megbü- völve ezen bánásmóddal és a kommunista felszereléssel, fel- kinálkozott a vörösöknek. A kínaiak bőségesen bemutatták a gépfegyvereket, bazo- okát és más modern fegyvereket, melyeket a tibetiek még soha nem láttak. Az ötödik hadosztály elvitte a híreket a kínaiak hatalmáról, cselekedeteiről egész Tibeten keresztül, elseperték az ellenállási akaratot a 3 millió tibetiek között. VÉDI A CENZÚRÁT Washington — Marion P. Echols ezredes, MacArthur tábornok sajtóirodájának a főnöke, aki most tért vissza Tokyo- bóí, nagyon erélyesen védelmezi a Koreában életbeléptetett szigorú cenzúrát. Mint ismeretes, az újságírók panaszkodtak, hogy szigorú cenzúra alá fogták őket azért,mert MacArthurt és a hadvezetőséget kritizálni merték, avagy megírták, hogy az amerikai haderőt milyen teljesítményekre kényszerítik. Az újságírók állítása szerint MacArthur és a generálisai azt akarták, hogy a haditudósítók állandóan dicsérjék őket és ne Írják meg, ha baklövéseket követtek el, bármily nagy veszteségeket is okoztak azok. Echols ezredes, aki^ a cenzúra kérdés következtében támadt éles vita elsimítására jött vissza, tagadja az újságírók állítását és azt mondja, hogy a cenzúra csupán csak az amerikai csapatok “biztonságát” szolgálja. Katolikus papok a békeért és a szocializmusért XI. A katolikus papság, főleg az alsópapság nagy része maga is a népből származik. Együtt élt és ma is együtt él a néppel, Ezernyi szál kötötte és köti a nép életéhez, sorsához, hétköznapjaihoz és ünnepeihez, — a néphez való hűség tehát nem lehet a számára könnyedén elhárítható politikai jelszó. Látta, mert látnia kellett, ha nem volt a nép sorsa iránt közömbös, hogy a múltban a nagybirtok, a nagytőke, a bank hogyan zsákmányolta ki, hogyan taszította feneketlen nyomorúságba, sötét tudatlanságba népünk millióit, megfosztva őket az emberi élet, az emberi méltóság legelemibb jogaitól. Látja, mert látnia kell, ha nem közömbös a nép sorsa iránt, hogy a népi demokrácia hogyan teremtette meg lépésről-lépésre a- dolgozók milliói számára a szabad emberi élet, az anyagi és szellemi felemelkedés, a boldog jelen, a bizakodó jövő feltételeit. AZ ORSZÁGOS ÉRTEKEZLET ELŐSEGÍTI A MEGEGYEZÉST Vájjon véletlen-e az, hogy ezen a mai értekezleten többségben a vidéki, a falusi plébánosok, a munkásnegyedek papjai, a nép életét közelről ismerő alsópapság tagjai vesznek részt? Nyilván nem véletlen. Ők tudják, ők látták, hogy milyen volt a népelnyomó múlt, mert reverendájuk a nyomorúság könnyétől felázott föld sarát söpörte. Ők tudják és ők látják, hogy mennyivel más a jelen, — és ők tudják azt is, hogy felszabadult népünk hogyan gondolkodik a szabadság megvédéséről, az uj élet építéséről, a békéért való elszánt küzdelemről. Rájuk — önökre és az önökhöz hasonló papokra gondoltunk mi, amikor bizonyosak voltunk ennek a mozgalomnak az elindulásában. Tudtuk, hogy vannak a katolikus papság soraiban — nem is kevesen —, akik soha nem voltak hajlandók azzal egyetérteni, hogy a katolikus egyház, vallási cégér alatt, de semmiképpen nem vallási céllal a múlt világ erőinek, a reakció erőinek menedéke, fedezéke, sőt lövészárka legyen a haladás ellen, a nép ügye ellen. Tudtuk, hogy sokan vannak a katolikus papság soraiban, akik helyeslik és segíteni készek népünknek azt a hatalmas, hősies erőfeszítését, amellyel megteremti önmaga számára, évszázadok nyo- morsusága, elnyomatása után a szabad, boldog életet. Tudtuk, hogy sokan vannak a katolikus papság soraiban, akik készek ki- állani jövőjét építő népünk béketörekvései mellett s akik papi kötelességüknek, egyházi hivatásuknak tartják azt, hogy szóval, cselekedettel, megingathatatlan elszántsággal küzdjenek egy uj háború kirobbantása ellen, i halál, a tömeggyilkosság, a rombolás, a pusztítás ellen — az élet győzelméért. Az állam és a katolikus egyház közötti megegyezés, — amely ennek a mozgalomnak vezérlő eszméje — hosszú évek óta vajúdó kérdés és egyben sürgető feladat. Úgy hiszem, nem ismeretlen az értekezlet résztvevői előtt az, hogy népi demokratikus államunk részéről nem kevés erőfeszítés történt a megegyezésre. Kezdettől fogva azt vallottuk, hogy a katolikus egyházzal való megegyezés lehetséges is, szükséges is. Ahogyan a többi egyházakkal meg tudtunk egyezni, ugyanúgy mindig nyitva volt részünkről a megegyezés útja a katolikus egyházzal is. Nem rajtunk múlott, hogy ismételt erőfeszítéseink nem vezettek sikerre. De megint csak ezt mondhatom mi azért nem mondtunk le, soha, egy pillanatra sem a megegyezés lehetőségéről, mert tudtuk, hogy sokan vannak a katolikus egyházban, a katolikus papságon belül is olyanok, akik őszintén akarják, sőt követelik a megegyezést. Örülünk, hogy ezek ebben a mozgalomban végre hallatják a szavukat. Annál is inkább örülünk ennek, mert mi éppen úgy, mint eddig, ma is kívánatosnak tartjuk az állam és a katolikus egyház közötti viszony békés rendezését. Mint ismeretes, néhány hét óta tárgyalások folynak a kormány és a püspöki kar megbízottai, képviselői között. Vannak, akik erre hivatkozva azt mondják, hogy tehát erre a mozgalomra nincsen szükség. Úgy hiszem, hogy akik ezt mondják, azoknak nincsen igazuk. A folyó tárgyalások kimeneteléről helytelen lenne idő előtt nyilatkozni, — de én úgy hiszem, hogy éppen ez a mozgalom lehet egyik fő biztosítéka annak, hogy a kormány és a püspöki kar közötti tárgyalás végre csakugyan eredménnyel fejeződjék be. Vannak, akik azt sugalmazzák, sőt nem is csak sugalmazzák, hanem fennen hangoztatják, hogy ez a mozgalom keresztezi a kormány és a püspöki kar között folyó tárgyalásokat — sőt veszélyezteti azok sikerét. Nyilvánvaló, hogy ez csupán átlátszó, hamis ürügy azok részéről, akik nem akarják az állam és az egyház közötti megegyezést. Mert hogyan is keresztezné a megegyezést célzó tárgyalásokat egy megegyezést sürgető mozgalom? Hogyan veszélyeztethetné a tárgyalások sikerét, a tárgyalások sikeres befejezéséért sikraszálló mozgalom? Csak nyilvánvaló ellenséges indulat sugallhat ilyesmit. Mi úgy gondoljuk, úgy látjuk — s ebben bizonyára a püspöki kar őszintén megegyezést kereső része is egyetért velünk —, hogy a néphez hü, hazafias katolikus papságnak ez a megmozdulás nemcsak nem árt, hanem nagyon is használ a megegyezés ügyének. Ellenben valóban árt azoknak a reakciós politikai szándékoknak, amelyek a nép ellen s az egyház kárára spekulálva, továbbra is szeretnék fenntartani, sőt ha lehet, még jobban elmérgesiteni az állam és a katolikus egyház közötti áldatlan viszonyt. (Folytatjuk)
