Bérmunkás, 1951. január-június (38. évfolyam, 1662-1687. szám)
1951-01-13 / 1663. szám
1951. január 13. BÉRMUNKÁS 7 oldal TÁRCA NEHEZ ESET Irta: FÜSI JÓZSEF (Befejező közlemény) — Dehogyis nem tud az megélni abból a búzából! Nálunk a gyárban van olyan hatgyerekes segédmunkás, aki kevesebből él meg. És mer meg köll neki élni, hát meg is él. Nem egy ember a világ! S úgy lesz mind jobb, ha most móddal élünk. A kalapos, bőrzekés ember meglepetve néz a rózsaszinkesz- tyüs kÖhögősre, olyan szigorú és rendreutasitó volt a hangja, hogy erre nem lehet mit mondani. Nem is bolygatja ezt a kérdést tovább. Most a menyecskébe köt bele: — Nos, maga kedves, mit takargat ott a szoknyája alatt? — Mit takargatok? — veszi át a szót a menyecske. — Ami takarni való! — Jó is, mert még beleesik a légy! — örül a kalapos, hogy a menyecske bekapta a horgot. — Bár hiszen a vizes tejet az sem szereti. — Vizes! A maga feje! — Ezt nekem mondta? — Nem is a váci püspöknek! — Azt mondja meg, a tejet kinek viszi? — Akinek kell, annak? — csattan vissza a menyecske. — Hát a vámját ki fizeti? — Az enyémet én. Csak azt nem tudom, hogy a magáét ki?-— Márhogy az enyémet? — csillan a kalapos kék szeme. — Azt hát! Az lehet annyi, hogy nem fér el a szoknya alatt, hanem csak kocsiderékban. De annak a bakján nem maga ül, látom! Kis csönd. Méhcsipés után nemigen jajgat az ember, csak odacsap a tenyerével, ahol fáj. A kalapos is megvakarja a füle tövét és csak ennyit mond jó hangosan: — Maga kedvesem, maga ült fel a magas bakra; nem fél, hogy leesik? —Ha leesem is, puhára esem — a szoknyámra! Már lassul a vonat. A kalapos, hogy ne maradjon adós, még ennyit mond: — Azt elhiszem, a szoknya sok mindenre jó. De a menyecske hátat fordit neki. A pad alól halássza elő nagy kosarát. Talán feleletül szánta, hogy olyan szép kereken tartja feléje sokráncu, szoknyás fenekét. Mikor kiömlünk a kocsiból, megkérdem az én kedves, simára borotvált kis kucsmás öregemtől : — Mondja csak bácsikám, aztán hogyan is áll a dolog ezzel a kerülővel? — Csak ez a Mihály zakatol annyit ellene — mondja az öreg a kucsmája alól, miután jól megnézett. — Hát aztán miféle törvényt kell megtenni, hogy uj kerülőt választottak ? — A Défosz-törvényt. Ott mondták, hogy nem igazság az, hogy valakinek födje legyen, j meg a kerülőség, ennek a nyolccsaládosnak meg semmi. — Hát ez az uj kerülő annak idején nem kapott földet? . . . —Nem volt idehaza szegény. Nem jött haza hadifogságból. Aztán már nem lehetett kihasítani neki sehonnan. — Ez a maga Mihály barátja miért porolt annyit magával? — Mért hogy én vagyok a hegybíró és nekem kellett választani. Azér morog rám. — A bácsinak van földje? — Földem az nincs, de van másfél hold szőllőm, meg egy kis nyugdijam a vasúttól, mert itt dolgoztam én a miskolci vasúti műhelyben huszonhárom évig. — Hát a barátjának van-e földje? — Annak van. Sok. — Mennyi? — Harmincon is föjül, meg egy öccse Amerikában. Én meg csak mühelylakatos voltam és nyugbérem van, nem is nyugdijam. Havi kilencven. Ennek meg? . . . Könnyen beszél. — Családja van a bácsinak? — Van egy kis fiacskám, tizennyolc éves. Azt szeretném beszerezni ide a vasútra, négy iskolája van neki, meg az elemi. Hogy keresne meg havi százszázötven forintot. — Miért nem küldi másnak? Most minden lehet belőle. Elmehetne traktorvezetőnek is, ha szereti a földmunkát. — Szereti nagyon. Meg, igaz rendőrnek is mehetne, jól mondja. De már én csak vasutasnak szeretném. — Miért ragaszkodik ennyire a vasúthoz? — Mert én is az voltam, meg az apám is az volt, meg minden rokonom is az. Meg aztán nagyon egyedül vagyok én, nincs senkim, csak a fiam. Nem akarom, hogy idegenbe kerüljön el tőlem. — Nagyon szereti a fiát? — Hát bizony én az én kis fiacskámat nagyon szeretem. Az öregnek megnedvesedik a szeme acélcsillogásu kék szeme s zavarában lenéz a kosarára. — Hát ebben mit visz? — Egy kis zsiradékot a régi komáknak, hogy szereznék be a fiamat az én helyemre, no. — Aztán ha mégsem sikerül? —Akkor nem bánom menjen rendőrnek. — Egy év alatt, ha derekasan viseli magát, tiszt lehet belőle. — Az én fiacskámbul? — Hát! Rendőrkapitány is lehet. Az öreg elnyitja szemét a barna kucsma alatt és elgondolkozik. — Ez a Mihály, ez a Mihály — mondja lassan. — Miket mondott ez nekem a mai rendőrségről. — Nem jót ,ugy-e? — Nem ám! . . . No, maga nem jön? — kérdi hirtelen, ahogy a kijáratnál összetorlódó hatalmas tömeg farkához értünk. — Én nem. Megyek tovább Pestre. — Hát maga nem miskolci? — Nem. Megyek haza Pestre. — Aztán miféle az ur, ha meg nem sérteném ? — Én már csak olyan jövőmenő ember vagyok . . . Hol itt, hol ott? — Igen. Az öreg a táskámra néz. — Hát abba mi van? — Könyvek. — Könyvet árul? — Nem árulok. De szívesen adok egyet, ha elfogadja. Kiveszem a táskámból azt a négy könyvet, amit magammal vittem az útra, de nem jutottam el azokhoz, akiknek oda akartam ajándékozni. — No, válasszon ezek közül. — Hát aztán ingyen adja? — Nem ingyen, hanem ajándékba a fiának. — Nem baj, ha ezt a legvastagabbikat ? — Legalább lesz mit olvasni benne . . . —Hát köszönöm ... És igazán nem kér érte semmit? annak a bizottságnak, amelynek feladata volt Ujpest-Rákospa- lota oldalon a lövöldöző, romboló katonákat leszerelni, hazairá- nyitani. Hogy is maradtunk életben? még máig sem tudtam megfejteni. Próbálta volna Remete ur azokat a katonákat újból harcba küldeni, akik a vasúti vagonok oldalára ilyen hangú szavakat festettek: “Béke a kunyhóknak, halál a palotákra.” Hogy praktikus volt-e a leszerelés, erről külön lehetne beszélni. Egész bizonyos, hogy Remete ur, a hősi halottak névsorát szaporítaná, nem pedig a hazugságért kijáró fizetési listára kacsingatna. Letagadhatatlan tény, ha a szervezett munkásság oda nem áll a saját testével fedezni, az országon egy szörnyű vérontás vonul végig. Hol volnának akkor a mai “igazmondók”? Ilyen a sors iróniája! A társadalom heréi romlásba sülyesztik a világot. Ilyenkor a dolgozók föladata, fölépíteni a romokat. Amikor a paraziták látják, hogy a dolgozók nem a léhütőknek építenek kártyavárat, de önmaguknak egy boldogabb világot. A sáskahad megindul bokátrug- ni a hazugság szemérmetlen lángszórójával. Ismerve hitünk erkölcsi sérthetetlenségét, töretlen akaraterőnket, miénk a jövő. A múltba nyúlik a gonoszság gyökere. Egy elsárgult újság- lapról olvasom az 1848-49 időkből, hogy vélekedik a szennysajtó a szabadságharc magyarjairól. Magyar Hírlap 1849 de- ember 7 és a “Wiener Zeitung” biztos hírforrásból közli, hogy Kossuth Lajos kétmillió forintot tett le az angol bankba. Kérdi, milyen szerzemény? A “Figylemező” 1850. január 26-iki hire szerint Görgey Körmöcöt is kirabolta, magával vitte az ott talált ezüst és arany készletet. Kalandor, hamisjátékos jelzők, stb. A “Pesti Napló” 1849. decemberi száma: Istenem! mi legyen egy országból, ahol egy Petőfi és Táncsis a vezető, vagy egy Kossuth! Kossuthot mint lutheránust pellengérezi ki, hogy kat— Nem. Csak arra az egyre kérem meg, hogy erre az uj kerülőre vigyázzon. Ne engedje, hogy ok nélkül gyalázzák. — Nem is engedném én. Derék ember az, nyolc családja van, megsegítjük. — Ha maguk megbecsülik, majd ő is megbecsüli magukat. —Hát persze . . . Azér mer uj a törvény, még jó lehet. Ha kenyeret ád az embernek, nem igaz? — De igaz ám! — No ha nem jön velem ide Miskolcra, akkor én elköszönök. — Isten áldja meg, kedves bácsi. Üdvözlöm a fiát. — Köszönöm. Meg a könyvet is köszönöm — mondja az öreg és Solochov könyvét óvatosan beleteszi a kosarába, a sziradék fölé. Vájjon melyik igazit ja majd el a fia sorsát? tolikus javakban akart részesülni. Kár volna rájuk több időt pazarolni. Kihallik a magas klérus farkas ordítása, az ezerholdak uralmáért. Nem állítom, hogy a tábornokok szeplőtlenül jönnek a világra, de Görgey aranyai alaposan leolvadnak amikor tudjuk, hogy Visegrádon egy igen szerény kis házikóban élt, a szűkös nyugdijából. Kell a bűnbak, a bűneik takarására. Tehát, nincs uj a nap alatt. V. Károly GYÁSZJELENTÉS Chestertown, Md. — A Kent- Queen Anne kórházban 45 éves korában meghalt a most lezárult évtized egyik legnagyobb gonosztevője, “Jan Valtin”, az' “Out of the Night” cimü könyv szerzője. Egy new yorki könyvkiadó 1938-ban nagymérvű hirdetés után kiadta az “Out of the Night” cimü könyvet, amelyet állítólag a “Jan Valtin” álnév alatt rejtőző volt német-orosz i gesztapo ügynök irt. A könyv a kommunistákkal kapcsola t b a hozott terror mesék gyűjteménye, egyike volt azon munkáknak, amelyek nagyon hozzájárultak a “kommunista mumus” felépítéséhez. Dacára annak, hogy a kiadók nagy titokban tartották? a szerző kilétét, hamarosan kiderült, hogy az bizonyos Julius Herman Krebs, akit 1926-ban, — tehát amikor állítólag a kommunisták titkos ügynöke volt, — Califor- niában a San Quentin börtönbe zártak azért, mert rablótámadást intézett a los angelesi Maurice L. Goldstein kereskedő ellen. A börtönből Olson kormányzó kegyelme szabadította ki 1929-ben, amikor deportálták Németországba. Deportálás közben azonban meglépett, Kanadába ment, majd vissza szökött az Egyesült Államokba, ahol megírta hírhedt könyvét, amivel nem csak sok pénzt keresett, de olyan pártfogókra is akadt, A hazugság lángszórója (Folytatás a 3-ik oldalról)
