Bérmunkás, 1951. január-június (38. évfolyam, 1662-1687. szám)
1951-04-21 / 1677. szám
1951. április 21. BÉRMUNKÁS 5 oldal TOLLHEGYRŐL mondja: F. MEZÖSÉGI HALLGATNI ARANY Erre már rájött Amerika elsőszámú hadura is, aki annyira nem tudott hallgatni, hogy az elnök kénytelen volt elcsapni, mint egy szófogadatlan cselédet, hogy megmentse a nehéz dollár billiókkal összetákolt nyugati szövetséget. Mi nagyon, jól tudjuk, hogy most MacArthurból nemzeti hőst, martirt csinálnak a politikusok, akik nagyon jól tudják, hogy a háborút illetőleg csak időbeli eltérések vannak Truman és MacArthur között. Az elnök még várni kiván 2-3 esztendőt, mig a már 71 évet meghaladó Hadúr türelmetlen, fél, hogy ő kimaradhat a nagy öldöklésből, amelyet oly nagy ambícióval kezdett el Koreában. Nagyon jól tudjuk, hogy ez a nagy lárma csak arra lesz jó, hogy a hadi kiadások megszavazása biztosítva legyen, hogy a hadiszer gyárosok dögre zabál- hassák magukat. Mert nem csinálnak titkot, — legalább is egymás között — hogy ez a mai nagy prosperitás abban a pillanatban összeomlana, amikor komoly lépések történnének a békés megegyezésre. A béke törekvés egyre erős- bödik ebben az országban is és ennek a meggátlására nagyon alkalmasak a politikusok és tábornok harci riadói. Wilson, Dulles, MacArthur kirohanásai nagyon jól beváltak ezideig arra, hogy elgáncsoljanak minden komoly békeakaratot. Nem azért, mintha ezek közül az első kettő minden áron vért akarna, ők nem olyan vérszomjasak, ők profitot akarnak az osztályuknak. De a tőkések Hadura az háborút és ezen keresztül harci dicsőséget és korlátlan hatalmat akar és itt ütközött bele a politikai hatalom akaratába, amelynek következtébe egyelőre az ő orra tört be. Minket és az egész emberiséget ebből a marakodásból csak az érdekelt, hogy a Hadúr szarvának a letörése kisebbitet- te-e azt a veszélyt, hogy az imperializmus a világra zúdítsa a történelem legnagyobb katasztrófáját, a harmadik világháborút. AZ A DERÉK RÁKOSI Hát ezt is megértük. Az amerikai magyar lapok most azt írják, hogy Rákosi Mátyás az, aki Magyarországon gátat vet annak, hogy a parasztságot erővel kényszerítsék be a szövetekeze- tekbe. Ezért nagyon megdicsérik Rákosi Mátyást és ami hő óhajuk, annak adnak kifejezést, hogy belőle lesz a magyar Tito, ki elárulja az osztályát s a nyugati tőkések védelme alá helyezi magát. Persze ezek a feltevések csak a mi liberál-fasiszta-szoc. dem. szövetkezéses magyarjainknak a vágy-álmai. Először is Rákosi és a magyar kormány már évek óta azt hangsúlyozza, hogy a parasztság termelési szövetkezetekbe való tömöritése feltétlen a önkéntes alapon kell, hogy történjen. A most “idézett” illetve meghamisított beszédében szó sincs arról, hogy a parasztsággal szemben kényszert alkalmaznának, sőt arról van szó, hogy a kormány az őszig nem engedélyez uj szövetkezetek alakítását, mert oly erősen megindult a parasztság szövetkezési vágya, az elért eredmények alapján, hogy azt nem tudnák keresztülvinni anélkül, hogy a termelés folyamatát, a tavaszi mezőgazdasági munkák sikerét ne veszélyeztetnék. Napok alatt a falvak tucatjaiban, minden dolgozó paraszt belépett a már meglévő szövetkezetekbe, vagy újakat alakított. Jellemző erre az, hogy Tur- kevén egyetlen nap alatt 950 család lépett a szövetkezés útjára és pár nap alatt az egész város dolgozó parasztjai szövetkezeti tagok lettek. Éhes disznók makkal álmodnak. A magyar falu oly gyorsan indult el a szocialista termelés felé, hogy le kellett fékezni. Hiába sírnak és reménykednek ezek a jó urak, nekik már befellegzett. A magyar paraszt megtanulta, hogy “Jobb a mienk, mint az enyém”. “ÁLLAM KAPITALIZMUS” Nagyon gyakran halljuk a legkülönbözőbb oldalról azt a jó, de legtöbbször rosszhiszemű megállapítást, hogy azokban az országokban, amelyek megdöntötték a kapitalista termelési rendszert, ott csak annyi változás történt, hogy a magán-tőkés szerepét az állam vette át. Államkapitalizmus van, ahol a termelő munkás bérért dolgozik és nem kapja meg az általa termelt javak teljes értékét, tehát a magántőke helyett az állam zsákmányolja ki. Napjainkban két irányzat létezik, amely a termelő eszközöket az állam tulajdonába veszi át, megszüntetve többé-kevésbé a kapitalisztikus termelési formát. Egyik az angol irányzat, amely bizonyos fokig érvényesült más nyugati országokban is. A másik avNépi Demokráciák irányzata, amelybe beletartozik a hatalmas kínai birodalom is. Téves és sokszor zavaros megállapítások szükségessé teszik azt, hogy ezt a kérdést teljes nyíltsággal tárgyaljuk meg, különböző vélemények meghallgatásával, az itt felvetett kérdésekhez való hozzászólással, hogy az öntudatos munkások között ez a kérdés tisztázást nyerjen. Mert amilyen helytelen a fenti országokra azt mondani, hogy ott szocializmus, kommunizmus van, éppen olyan helytelen az is, hogy egyszerűen államkapitalizmus gyűjtőnév alá helyezzük azokat és főleg ne lássuk meg a külömbséget a “nyugati” és a “keleti” formák között. AZ ANGOL MUNKÁSKORMÁNY A háború utolsó szakaszában, az angol Labort Party került hatalomra a lefolytatott választások után. Az angol (ugyan igy Ausztrália, New Zealand) dolgozó tömegek ezen a válasz- tásson nem annyira szocializmusra, mind inkább a békére szavaztak, annál is inkább, mert ha benne is volt a Labor Party programjában a termelő eszközök társadalmositása, ezt nem tekintette fő célnak, a tömegeket erre nem nevelte, csak a politikai hatalom meghódítása volt a cél. A két vüágháborut átszenvedett tömegek békét óhajtották, olyan békét, amelyet nem zavar meg állandóan az imperializmus terjeszkedési vágya. Az uralomra került angol Munkás Párt olyan parlamenti többséggel rendelkezett, hogy képes lett volna “demokratikus” eszközökkel, parlamenti szava- 1 zással olyan törvényeket hozni, amelyek megváltoztatták volna a termelési rendszert, az állam felépítményét, megszűnte 11 é k volna az angol gyarmat birodalom elnyomó, kizsákmányoló jellegét. De ezen a téren változás nem történt. Az angol munkás kormány továbbra is megmaradt “őfelsége kormányának”, a “nép által választott” kormány nem a nép kormánya lett, hanem a királyé és ez nem csak fikció volt, hanem valójában megszabta a kormány politikájának az irányát. Az állam felépítése a régi maradt. A legfelsőbb állami hivatalok a miniszterek kivételével, az egész állami adminisztráció érintetlen maradt. Ugyanazok vezették azt, ugyanazon szellemben mint a Chamberlain, vagy Churchill kormányainak uralma alatt. Ugyan olyan imperialista törekvések nyilvánultak meg, mind az elődeiknél. Az angol tőkések gyarmati uralmát csak olyan mértékben korlátozta, ahogy azt a gyarmati népek kiverekedték. Ha adott is bizonyos fokú “függetlenséget”, de félve őrködött azon, hogy a befektetett tőke kárt ne szenvedjen. Ahol a népek nem elégedtek meg ilyen látszat függetlenséggel és a gazdasági kérdésekben is szabadon akartak dönteni, ott az angol ágyuk, repülő bombák ismertették meg a bensziilöttekkel az angol munkáskormány “szocializmusát (Burma, Malay, stb.). Az uralkodó osztály, beleértve a tőkéseket, állami hivatalnokokat, katonatiszteket, gazdasági és “társadalmi” helyzete változatlan maradt, de változatlan maradt az “uralmon levő” munkásosztály helyzete is, csak az életnívója sülyed és sülyed még mindig lejebb. Egyetlen “társadalmi reformja” a társadalmi biztosítás ki- terjesztése volt, amelynek azonban megvalósítását állandóan szűkíteni kénytelen a kormányzat, mert a pénzre szüksége van az állandóan fokozódó kiadások fedezésére, a gyarmati népek leigázására, uj világháború előkészítésére. Ez a program újra nagy csalódást okozott az angol tömegekben. Látva, hogy az óhajtott békét állandó fegyverkezés és háború váltja fel. Ez a csalódás megnyilvánult a legutolsó választásoknál, ahol a nagy többség a parlamentben, egészen összezsugorodott, csak pár szavazat akadályozza, hogy uj- rá Churchillék kerüljenek a politikai gépezet élére, amely viszont csak annyi változást hozott volna, hogy Attlee-ék helyett Churchill-ék lettek volna “őfelsége kormánya”. AZ ANGOL ÁLLAMOSÍTÁS Az angol munkás kormány, mint azt az amerikai tőkés újságok írják, a “szocializmus” útjára lépett. Állami kezelésbe vette a nagy ipar egyrészét, ez az állami kezelés, vagy államosítás, a háború után vette kezdetét, amikor a hat éves háború rablógazdálkodása után ez a nagy ipart, amelyet a fokozott termelés, az elhasznált termelőeszközök nem pótlása, a bombázások teljesen lerongyolt, úgy, hogy a békés termelés, hosszú ideig nem lett volna prosemmibe sem veszik őket és igy elfogadtak akármilyen, a látszatot védő ajánlatot. Mert ez a 17-es bizottság semmi hatalmat sem ad a szak- szervezeti vezetőknek. Előzőleg Eric Johnston azt ajánlotta, hogy 18 tagú ilyen bizottságot szervezzenek, amibe 6-6-6 tagot külde- nének a munkáltatók, a munkások és a közönség (állam), de a szakszervezetek visszautasították, azt állítva, hogy ebben állandóan kisebbségben lennének, mert az állam (public) képviselők rendesen a munkáltatók mellé állnak. A most elfogadott ajánlat azonban ennél sokkal kedvezőtlenebb a szakszervezetekre. Jelen esetben a bizottság elnöke, Wilson, egész biztosan a munkáltatók pártján vau éppenugy, mint a munkáltatók 4 képviselője. De mint maguk a szakszervezeti vezérek mondották, ide kell számítani a “public” 4 képviselőjét is. Ezzel a munkáltatók már 9 képviselőt kaptak. Azonban ide csatlakoznak a farmerok képviselői is, mert az amerikai farmerok valójában szervezetlenek, — a Grange és a Farm Bureau Federation a nagy, gazdag farmerok szövetkezete, akiknél munkások dolgoznak, akik a munkásokat kizsákmányolják. Ezeknek az érdeke nem a szak- szervezeti munkásokéval, hanem a National Association of Manufacturers (NAM) kutyaszövetségével azonos. így valójában ezen uj tanácsban a szakszervezetek 4, a munkáltatók 13 szavazattal bírnak. Ha ez győzelem, akkor valóban csak szégyenletes győzelem! És ha elfogadták a szakszervezeti vezérek, akkor csak azért fogadták el, mert látták, hogy hiába durcáskodnak, semmibe sem veszik őket. A mozgósítással szemben komoly ellenállást nem fejthettek ki, mert előzőleg már nagyon lekötötték magukat a haza és a profit oltárára. Még a szervezeteikből is kiverték azokat, akik ezt a hallatlan profitharácsolást ellenezni merték, igy a balra utat egészen elzárták maguk elől. Mit tehettek tehát? Elfogadták ezt a “nesze semmi, fogd meg jól” ajánlatot és most kiabálják, hogy milyen nagy győzelmet arattak. Szégyenletes győzelmet!
