Bérmunkás, 1951. január-június (38. évfolyam, 1662-1687. szám)

1951-01-13 / 1663. szám

1951. január 13. BÉRMUNKÁS 5 oldal TOLLHEGYRŐL mondja: F. MEZŐSÉGI CSAK MÉG EGYSZER . . . A nóta azzal folytatja, hogy . . . hazamenni. Hej de sokszor elsóhajtották a régi Amerikas magyarok, mikor kijöttek ebbe az országba, mikor megismerték a bányák, acéltelepek robotját, mikor rájöttek, hogy ők, a “hankyk” csak a legnehezebb, legpiszkosabb munkára kerül­hettek rá. Ha meg lett volna a visszafelé való útiköltség, ha nem várt volna rá odahaza a nincstelenség, ha nem. éltette volna az a remény, hogy egy pár év alatt össze robotolja, megkoplalja azt a pár ezer dol­lárt, amelyért odahaza egy kis földet, házat, egy tehénkét ki- vánt vásárolni, úgy a bevándo­rolt magyarok 90 százaléka az első héten visszafordult volna. Hej, de sokáig volt éltető re­mény ez a föld, ház, tehén. De sokszor össze omlasztotta ezt a munkanélküliség, betegség, amely elvitte a föld, a ház, a te­hénke árát. Újra és újra kellett kezdeni a kuporgatást, mig köz­be valahogy megtanulta a nyel­vet, beleszokott az itteni viszo­nyokba, a gyerekek is megnőt­tek és főleg a magyar csendőr, szolgabiró uralomtól való félés, a megöregedés, a bevándoroltak túlnyomó többségét végleg itt­tartotta. Itt maradtunk, de a vágy a szülőföld után soha se halt ki a szivünkből és bizonyos, hogy ha nem kötne ide a gyerek, az unoka, ha nem kellene félni a háború szörnyétől, az öreg Ame- rikások tízezrei indulnának, a megváltozott Magyarország fe­lé. Az “uj emigránsok”, a D.P. urak is folyton azt sóhajtják, hogy “csak még egyszer tudnék hazamenni”. De őket más szem­pontok vonzák és más okok kényszerítik itt maradásra. Túlnyomó többsége az elve­szett parazita úri életet sírja vissza. Utálja a munkát, lealá- zónak tartja azt és sértőnek ta­lálja, hogy itt nem jelent sem­mit az otthoni rang és csak egy­más között használhatják, a nagyságos, méltóságos, kegyel­mes ur megszólításokat, hogy itt ő is egyszerű Mr. vagy Mrs., mint az a paraszt, aki idehozat­ta őket, aki felelőséget vállalt értük, aki hosszabb-rövidebb ideig kitartotta őket. Ők a mun­ka elől akarnak elmenekülni, ők a régi úri életük folytatásáért és főleg a magyar népen való bosszuállásért akarnak “még egyszer hazamenni”. Ezt ők hazafias kötelességnek nevezik, szerintük a haza nem tud nélkülük létezni, el fog pusz­tulni, tehát “honmentés” hajta­ná őket haza, ha az atombomba és pár millió amerikai fiú vére tisztára mosná előttük az utat. Hitvány árulónak, hazafiat- lan megalkuvónak nevezik azt a kevés D.P.-ket, akiket csak a háborús hisztéria, a náci-nyüas erőszak kergezett ki az óhazából és nem tapad a kezükhöz vér és bűn. Akik nem a rájuk váró börtöntől, akasztófától szöktek el és itt beletörődve a helyzetbe, i igyekeznek elhelyezkedni, uj ott­hont alapítani, mint tettük azt mi is annak idején. Ezek tisztáb­ban látják a viszonyokat, tud­ják, hogy az idő kerekét nem le­het visszafordítani és nem akar­ják Magyarországot romokba dönteni, a magyar népet halom­ra gyilkolni, hogy azután a ro­mokon, a hullahegyeken, újra megalapozzák az uralmukat. Ez a kevés D.P. a nagy több­ség szemében áruló, hitvány magyar, amint azt szóban és írásban kifejtik. Ők haza akar­nak menni. Pedig ha volt reménytelen vágy, úgy az ő vágyuk teljesen reménytelen, mert ők soha töb­bet uraskodni Magyarországon nem fognak. A magyar nép nagyszerűen meg tud élni nél­külük, a kástélyaik sem álnak üresen, iskolák, kórházak, üdü­lők lettek, amelyben a paraszt, a volt béres és a gyermekeik ta­nulnak, üdülnek. Külső változás reményei is nagyon halványulnak. Mind job­ban erősödik az a nézet itt is és Európában is, hogy egyetlen egy csep amerikai vért sem ér meg az, hogy ezeket a tényleges és jövőbeli gyilkosokat újra ura­lomra segítsék. És ha a hőn óhajtott vágyaik valóra válná­nak és a harmadik világháború megtisztítaná nekik az utat, a lehűlő atombombák, a végsőkig harcoló függetlenségüket, föld­jüket Védő népek pusztulása után, még ha ők megmenekülné­nek is a pusztulástól, nem vol­na kin uralkodni, nem volna kit kizsákmányolni, mert csak ro­mok és hullák volnának, csak temető volna a magyar föld. Nem! Ők soha sem fognak hazamenni, legfeljebb csak lán­con, felelni régi bűnökért. Tanulhatnának az orosz emig­ráció sorsából, ők is egy pár év­ig a “haza” hívását várták, de az évek múltak és ezek a para­ziták nagyon erősen megszapo- ritották Európa bűnügyi statisz­tikáját , a férfi és női prostitu­áltak számát. A jövő tükrét megmutassa nekik az orosz emigráció teljes lezülöttsége. Ez vár mindazokra, akik abban re­ménykednek, hogy lesz még Bu­dán kutyavásár, az az parazita úri élet. BESZÉLJÜNK MÁSRÓL! Azt hiszem Gábor Andor, a kiváló forradalmi iró használta egyik írásában a fenti címet az első világháború idején, mikor a háborún jól kereső burzsoázi­át gúnyolta ki, amely unta, hogy a dőzsölését, a nyugodt emészté­sét, a háborúról való folytonos beszélgetéssel zavarták. Természetesen őket nem na­gyon izgatta a béke kérdése, a háborún jól kerestek, maguk és az egész pereputyuk fel volt a katonai szolgálat alól mentve, mint “nélkülözhetetlen”. Mind­egy volt, hogy gyáros, földbir­tokos, bankár, politikus, vagy akár prostituált újságíró volt azt felmentették, vagy valahol a háttérbe teljesített szolgála­tot, csak a szegény paraszt, a munkás, kisiparos, kiskereskedő és gyermekei pusztultak a harc­téren és szenvedték át a háború okozta nyomorúságot. Az utób­biaknak minden gondolatuk a háború volt, ők erről beszéltek, ők békét óhajtottak, sokszor tettleg akarták, ez zavarta a há­ború haszonélvezőit és azért mondották, hogy “beszéljünk másról”. Sokan talán úgy gondolják, hogy mi is túlsókat beszélünk a háborúról, a békéről. Lehet, hogy sokat beszélünk, Írunk er­ről a kérdésről, de az én vélemé­nyem szerint nem eleget. Nem eleget, mert ma a hábo­rú és béke kédése dönti el az emberiség sorsát. Ettek függ, hogy az emberiség megmarad-e a haladás utján, vagy pedig olyan katasztrófa következik, amely nem csak az emberi ha­ladást állítja meg, de pusztulás­sal fenyegeti az egész emberi ci­vilizációt. Se nekem, se egyetlen értel­mes embernek nem lehet közöm­bös az* hogy azok a nagy ame­rikai városok amelyekben élünk, amelyeket a munkánkal segítet­tünk felépíteni, egy pillanat alatt romhalmazzá váljon és maga alá temesse mindazokat, kiket szeretünk, ismerünk, kik­kel együtt harcoltunk, dolgoz­tunk. Rémséges elgondolni azt, hogy apró gyermekek tízezrei pusztuljanak el a legborzalma­sabb halállal. De éppen igy elborzadunk at­tól a gondolattól is, hogy az atombombák tucatjai pusztítsa­nak el mindent. Hogy Buda­pest újra romhalmaz legyen, hogy a falvak újra lángba, vér­be boruljanak. De nekünk éppen ilyen kedvesek a francia, angol vagy a kínai gyermekek is. Mi­ért kelljen ezeknek meghalni, nyomorékká válni ? Politikusa­ink, háborús haszonélvezőink azt mondják, hogy a demokrá­ciáért, a szabadságért. A papok az mondják, hogy az Istent kell megvédenünk. Csupa hazugság, csupa ámítás. Kik azok, akik Amerika köré csoportosulnak, mint a szabadság lovagjai? Azt látjuk, hogy a nyugat népei nem használhatók fel arra, hogy a vágóhidra tereljék őket. A fran­cia, olasz, angol dolgozók na­gyon hangosan jelentik be, hogy nem hajlandók a hamis jelsza­vakért meghalni. Kik a szabadság lovagjai, kik azok akik Amerikát biztatják erre a szerepre? Kik azok akik készséggel ajánlják fel nem a maguk, hanem a népük’életét, hogy megállítsák a “vörös ag- gressziót” ? Rhee, a south koreai nép dik­tátora, tömegyilkosa, Chiang, a korrupt, züllött tábornok, kit a kínai nép egyelőre Formosa szigetére rúgott, ahol amerikai hadihajók védelme alatt készül a nagy leszámolásra. A görög monarcho-fasizták, a török tol­vaj politikusok, Franco a spa­nyol nép hóhéra, az amerikai tá- boronokkal tárgyaló náci tábor­nokok, no meg Tito marshall. Ez az együttes az, amely pápai áldással felsorakozik Amerika háborús uszitói mellé. Már feledésbe ment Franco árulása, a náci tábornokok gaz­ságai éppen úgy, mint Tito “kommunistasága”. Nem szabadságot, nem a de­mokráciát, hanem a nagytőke profitját, befektetéseit, piacát akarják megvédeni a népek fel- szabadulását karják megakadá­lyozni, idejét múlt uralmukat meghosszabbítani. Ezért kell ma Koreába, hol­nap talán Európába véreznie a fiainknak és ezért fog millió és millió ember elpusztulni, ha a népek észbe nem kapnak s meg­álljt nem kiáltanak, a tényleges agressziónak. Ezért nem beszélhetünk ad­dig másról, amig az emberiség feje felől el nem múlik a hábo­rú veszélye és biztosítva nem lesz az emberi haladás lehetősé­ge. NAPTÁRUNK A néhány napot késett Bér­munkás Naptára a hét elején postázva lett lapunk minden elő­fizetőjének, úgyszintén a tenge­ren túli rendelésekre. A Bérmunkás Naptárának minden sora a felvilágosítást, a tanítást szolgálja. A szétküldés után 70 darab naptár maradt fen utánrendelésre. Ha olvasóink ismerőseiket, barátaikat akar­ják azzal megajándékozni, ezt a szándékukat mielőbb közöljék, mert hetek múlva bizonyára nem tudunk óhajuknak eleget tenni. Budapest — A magyar kor­mány jelentése szerint az újévet megelőző szombaton nagy rob­banás történt Tatabányán a bá­nyákban. A robbanásnak 81 bá­nyász esett áldozatul. A rövid jelentés nem ad bővebb felvilá­gosítást a robbanás okáról. Már a fasizták is? A “Magyar Jövő” 1950. december 12-iki számában “Helyreigazítás” cim alatt egy nyilatkozat jelent meg, Nagy József, volt IWW-ista renegát részéről, melyben a chicagói “Az Irás-Otthon”-ból átvett állítást cáfolja meg. Nézd Józsi, én elhiszem a kije­lentésedet, mert az üyen talp­nyaló renegátokra szükségük van az uraknak bizonyos ideig, azután pedig fenéken rúgják, amit te is meg kapsz, csak várj. Nem akarok sokat foglalkoz­ni ezzel a volt véresszáju IWW- ista renegáttal, de a fentiekkel kapcsolatban, a Magyar Jövő szerkesztőségéhez volna egy­két szavam. Én a Magyar Jövő­ből állandóan azt olvastam, hogy az Amerikai Magyar Szö­vetség egy “fasizta” szervezet, vezetősége fasiztákból áll, en­nélfogva nem tudom megérteni, hogy kapott helyet ez a renegát féreg-fasizta a Magyar Jövőben nyüatkozata megtételére, miért nem küldték vele azt az Irás- Otthonhoz, hogy ahol a mos­dást kapta, kérjen ott hozzá tü- rölközőt is? Nem tudom mi az oka a Ma­gyar Jövő ezen eljárásának? Csak azt látom, hogy már a fasiztáknak is lesz szavuk, a Magyar Jövő fasizta ellenes lap­ban. Gábor Barcza A fenti soroknak a Magyar Jövőben kértem helyet, de nem kaptam. G.

Next

/
Thumbnails
Contents