Bérmunkás, 1950. július-december (37. évfolyam, 1637-1661. szám)

1950-11-04 / 1654. szám

2 oldal BÉRMUNKÁS 1950. november 4. OSZTÍLYELLENTÉT AZ INDUSTRIAL WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET ELVINYILATKOZATA Most, amikor csak néhány nap választ el bennünket attól a várva-várt november 7-től, amely napon Amerika “szabad” polgárai, “szabadon, tetszésük szerint választják meg”, hogy kik képviseljék őket a követke­ző két- négy vagy hat esztendő­re. Szabadon választanak azon jelöltek között, akiket a demok­rata vagy republikánus pártok, nagy kegyesen megengednek, hogy a szavazó lapra lierülhet- tek. Itt a demokrácia legdicsőbb hazájában, nem úgy van, mint ahogyan azt nekünk a kizsák­mányoló osztály sajtója, rádió­ja, a szakszervezeti ’ basákkal egyetembe hirdetik, hogy Orosz­országban és a népi demokráci­ákban csak arra szavazhatnak, akiket a “komisszárok” jelölnek. Itt a pártok vezetőségi tagjai jelölik a megválasztandó hon­atyákat. És mert abban a “sze­rencsés” helyzetben vagyunk, hogy több párt is van, igy vá­laszthatunk republikánus, de­mokrata, American Labor Par­ty, Progresszive Party, Socialist Party, no meg aztán az elmúlt ötven esztendőben a S-zegény L-egények P-ártja is állít jelöl­teket. Az Egyesült Államok 16 álla­mában “nagy és elkeseredett harc folyik az SLP és a kizsák­mányoló osztály jelöltjei kö­zött”. Mert tudni illik az SLP még ma is törvényesen elismert párt az Egyesült Államokban és ennélfogva állítanak kormány­zó, szenátor és állami pénztár­nok jelölteket. Nagy “büszkesé­gükre” legyen mondva, a jelöl­tek csaknem fele magyar. Egyes államokban már nem mint SLP szerepel, hanem “In-( dustrial Government Party”. Hogy mi a csuda ez, azt a fene tudja. Ugyan mi történne, ha megválasztanák ezeket az In­dustrial Government Party je­lölteket. Hát mi? Mi történt minden más ■ országban, ahol szocialista politikusokat válasz­tott a nép. Az első világháború idején Wilmos császár azt mon­dotta a német szocialista parla­menti többségre, hogy “az én szociálistáim”. Angolországban az ugynevezet szocialista Labor Párt, államositja az alapvető iparokat, de mielőtt átveszi azo­kat, busásan kártalanítja azok “tulajdonosait” és meghagyja őket továbbra is az igazgatósági pozíciókban. Igaz, úgy van, Franciaország­ban a Blum-féle szocdemek még ennyit sem csináltak. Ha Ameri­kában az SLP és az Industrial Government Party jelölteket vá­lasztaná meg a nép, hát akkor ők egy koalíciós kormányt ala- kitnának az SLP és az IGP. Eme jobb és balszárnyu két kulacsos szervezet, még mindig hisz ab­ban, hogy parlamenti többség­re tesz szert és megvalósítja az SLP féle társadalmi rendszert. A CIO, AFL és a többi füg­getlen szakszervezetek basái ugyan azt teszik. Ők is kettő kö­zött választhatnak, demokrata,, republikánus jelöltek között. Közlönyeikben, rádió szónokla­taikban, meghúzták a vészha­rangot és figyelmeztetik Ameri­ka szervezett munkásságát, hogy “az 1950-es választások­ban minden ami a munkásosz­tálynak kedves, kockára van té­ve. Az AFL aZ elmúlt 60, a CIO az elmúlt 15 esztendőben kemény harcok árán nyert eredménye­ket súlyos és pótolhatatlan vesz­teség fenyegeti.” Hát vizsgáljuk meg, csak úgy kutyafuttában, hogy mik azok az eredmények. Az AFL az el­múlt hatvan esztendőben a leg­hatalmasabb védbástyája volt az amerikai kizsákmányoló osz­tálynak. A szervezet tagsága időről-időre hatalms és elkese­redett harcot folytatott rövidebb munkaidőért és nagyobb darab kenyérért. That’s all. Mivel el­vük nincsen, ennélfogva szabá­lyaikba foglalták a “Fair Days Work for a Fair Days Pay” jel­szót és ki is tartottak mellette. Ennek a szervezetnek közel 9 millió tagja, van, akik csaknem száz különböző departmentekbe (International Unionokba) van­nak szervezve. Ezek a depart- mentek saját maguk olyan tör­vényekkel rendelkeznek, ame­lyek egyáltalán semmiféle jogot, szabadságot nem adnak a kü- lömböző csoportokba szervezett tagságnak. Magában a szövet­cég vezetőségének tisztviselő választásában a tagságnak nem csak, hogy jelölő joga nincsen, hanem még szavazati joga sem. A központi vezetőség tisztvise- lőségét, az időközönként meg­tartandó kongresszus választja meg, illetve hengereli le. A kü- lömböző iparok, illetve depart- mentek fejeit ugyan igy választ­ják, vagy maga a központi veze­tőség jelöli azt ki, sokszor a tag­ság akarata ellenére. Az AFL központi vezetősége, a tagság tudta és beleegyezése vagy hozzájárulása nélkül, né­hány hónappal ezelőtt, felaján- osztályának, hogy amig a “há- lotta Amerika kizsákmányoló ború tart, nem fognak sztráj­kolni”, ezért van aztán, hogy a kizsákmányolás, határtalan, az életszükségletek árai hihetetlen magasságra ugranak. Az AFL központi vezetősége a supreme bíróság. Annak határozata dön­tő az egész tagságra és az ellen­szegülőket, szigorú pénzbüntetés vagy a szervezetből való kizárás fenyegeti. Samuel Gompers egy ember­életen át volt az AFL elnöke. Halála után (1924) William Green lett az elnök, aki már harmadik évtizede uralja a tag­ságot, amelyért évi 20 ezer dol­lár fizetést és határtalan mellék kiadási költségeket élvez. De nem csak a központi vezetőség elnöke és tisztviselői kotorász­hatnak könyökig a tagok pénzé­ben, hanem a departmentek el­nökei, tisztviselői is. Petrillo, az amerikai zenészek koronázatlan királya, mint köz­ponti elnök, évi 20 ezer dollárt és mint a chicagói zenészek cso­port.]'áriak elnöke, évi másik 25 ezer dollárt kap és a teljes 45 ezer dollárra a chicagói csoport fizeti a kereseti adót. Ez a cso­port elnökének egy hatalmas nyaralót vásárolt Lake Geneva- ban. * A kocsisok szervezetének köz­A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nin­csen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dol­gozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek birják, akik­ből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekben! összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé te­szi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport eUen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást ve­rik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk \agy kizárás van annak valamelyik osztá­lyában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi mun­káért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZER­REL!” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrend­szert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az nj társadalom szer bezetét építjük a régi társadalom keretein be'i»! ponti elnöke Dan Tobin. Nem hi­szem, hogy a skandináv államok egyik királyának is van olvan pazar ellátása, mint amilyet a kocsisok központi elnöke alap­szabályszerűen élvezhet. Évi fi­zetése 30 ezer dollár, amely azon esetben is ugyanaz, ha betegség folytán kényszerül visszavonul­ni. Ha betegsége megkívánja, hogy ebben az országban vagy külföldön keressen gyógykeze­lést, úgy az ő, mint felesége, va­lamint a szükséges gyorsírók, gépírók, stb. alkalmazottak uta­zási és az azzal járó költségei a központ által lesz fedezve, az ő és alkalmazottai fizetésén felül. Négy fia a department tisztvise­lője. Roosevelt kormányzása ide­jén munkaügyi miniszterségre aspirált és bevétette az alapsza­bályba, hogy azon esetben ha azt ő elfogadja, továbbra is megma­rad a kocsisok központi elnöké­nek az előirt javadalmazások mellett. W. L. Hutchenson a carpente- rek központi elnöke, évi 20 ezer dollár és határtalan utazási és egyébb költségeket kap. J. H. Lyons, a Bridge and Structural Iron Workers köz­ponti elnöke, évi 20 ezer dollár és minden utazási költségeket fedezve kap. David Dubinsky, az Egyesült Államok egyik leggazdagabb szervezetének, az International Ladies Garment Workersnek a központi elnöke és titkár-pénztá­rosa. Határtalanul rendelkezik a szervezet pénztárával. A CIO, amelynek szervezeti összetétele némileg külömbözik az AFL-től. Szabályaik teljesen fedik egyik a másikát. A tag­ságnak éppen úgy nincsenek jo­gai a központi tisztviselők, or­szágos szervezők, departmen­tek elnökének vagy tisztviselői­nek választásánál, mint az AFL- nél. Amig az AFL csaknem va­lamennyi departmentje csak a fehérbőrű munkást veszi fel tag­jai sorába, sőt vannak egyes iparágak, mint a drótfonók szer­vezete, amelynek alaszabályában még ma is bent van, hogy tagjai sorába csakis fehérbőrű keresz­tény. amerikai születésű mun­kásokat vesz fel. Addig a CIO színre, vallásra való ‘ tekintet nélkül szervezi a munkásokat. De kizárta és kizárja azon szer­vezeteket, amelyeknek elvi felfo­gása nem egyezik meg a köz- pontal. Egy éven belül 11 szer­vezetet zártak ki a CIO-ból. Phillip Murray az acélipari munkások union]ának elnöke, valamint a CIO központi vezető­ségének is az elnöke, amelyért évi 25 ezer dollár fizetést és ha­tártalan mellékkiadást élvez. John L. Lewis évi 50 ezer dol­lár fizetést és határtalan külön­kiadást élvez. 1935-ban fél mil­lió dollárt adott a tagság tudta és beleegyezése nélkül Roosevelt elnökké választása érdekében. John L. Lewist 1920-ban vá­lasztották meg a United Mine Workers elnökének. Az elmúlt 30 esztendőben teljhatalma van úgy a szervezet vagyona, mint annak tagsága felett. Joseph P. Ryan az elmúlt 20 esztendőben uralja az Interna­tional Longshoremen’s Associa­tions 1943-ban életfogytiglani elnöknek választották. Hogy mi­vel szolgált rá, azt igazán nehéz volna kitalálni. D. B. Robertson, a Locomo­tive Firemanok szervezetének el­nöke, az elmúlt 28 éve. Minek Ír­juk ide, hogy reakciós, ha azt írjuk, hogy a vasutasok szerve­zetének elnöke, ez elegendő min­den osztálytudatos munkásnak. Wm. D. Mahon, a Villanyos vezetők és Kalauzok szervezeté­nek volt az elnöke 52 éven át. 1946-ban, 84 éves korában visz- szavonult. Sidney Hillman volt az elnöke az Amalgamated Clothing Work­ers szervezetnek 1914-től egé­szen 1946-ig, vagyis halála nap­jáig. George L. Berry a Printing Pressmen uniónak volt az elnö­ke 1906-tól 1948-ig, amig meg nem halt, amikor fölfedezték, hogy hatalmas összegekkel ká­rosította meg a szervezetet. Joseph N. Weber 1900-ban foglalta el a zenészek szerveze-

Next

/
Thumbnails
Contents