Bérmunkás, 1950. július-december (37. évfolyam, 1637-1661. szám)
1950-10-29 / 1653. szám
1950. október 29. BÉRMUNKÁS 3 oldal OSZTÁLYELLENTET Az Egyesült Államok népe, már értve a munkásosztályt, kezd tudatára ébredni, hogy napról-napra kevesebbet tud vásárolni heti keresetéből. Kezdi észrevenni, hogy a dollár értéke nem az ami volt a második világháború előtt.. A tény az, hogy a dollárnak még annyi vásárló képessége sincsen, mint volt a koreai demokráciát védelmező hadjárat előtt. Savanyu ábrázattal nézi, amikor a 6-7 éves Johnnynak vagy Bözsinek vásárolt cipőért átnyújtott tízesből, csak néhány centet kap vissza. Amikor hébe- hóba a gyerekek részére vásárolt cukorka darabonként 5 cent helyet tízbe kerül és annak nagysága is alaposan összezsugorodott. Elkeseredetten nézi, amikor leül az asztalhoz, hogy elfogyassza a “ham and eggs”- et, hogy a tojás és a sonka, sokkalta kisebbnek tűnik fel, vékonyabbra is van vágva és egy dollár helyett kettőt kell érte fizetni, amikor a déli “lunch”-ért 35 cent helyett egy dollárt számítanak, amikor a két centes újságért 5 centet kérnek, négy gallon gazolinért egy dollárt, vagy ha villamoson utazik, akkor a napi 10 centes oda-vissza utazásért, ma 30 centet kell fizetni. A gyermekek részére vásárolt négy quart tejért a dollár csak, hogy kifutja, vagy a 35-40 dolláros ruháért 65-70 dollárt vesznek el. Végtelenül elkeseredik amikor rá gondol arra, hogy a háború előtt 1939-ben 30 dollárt fizetett egy négy szobás lakásért és ma, amikor az “állam által szigorított és ellenőrzött” rendszer mellett 65 dollárt kell fizetnie és még ennek dacára is milliókat lakoltatnak ki, hogy a magas lakbéren felül a háziurak időközönként néhány száz dollárt az asztal alatt zsebeljenek be, azon szívességért, hogy nekik adták a lakást. Éppen ma van Chicago egyik legnagyobb újságjában egy hirdetés, amely igy szól: “Négy szobás lakás kiadó, gyermekeket örömmel fogadunk, havibér 125 dollár.” Hogy hol van ez a lakás, azt gondolhatnánk, hogy valami parknak a kellős közepén, nem, Chicago egyik kispolgári negyedében. Közönséges munkás lakás. Ezért van, hogy a tiz éve épített 4-5 szobás lakásokért, a ház és telek uzsorások 1939-ben jókora profit mellett ötezer dollárért adták, ma 16 meg 18 ezer dollárt kérnek és kapnak, mert kényszerülve van a munkás gyermekeivel valahol meghúzódni. Tizenöt, sőt sok esetben 30 esztendőre jelzálog kölcsön terheli a viskót. A mai bizonytalan viszonyok közepette, soha- nem lesz képes kifizetni, de ha képes lenne, akkor is a 16 vagy 18 ezer dolláros ház a kamattal együtt csaknem a duplájára emelkedik s arra az időre a házból már csak viskó lesz. Az Egyesült Államok munkaügyi minisztériumának kimutatása szerint 1939-ben a dollár száz percentet ért, mire befejeződött a második világháború, leesett 76 centre és onnan kezdve folytonosan esett lefelé úgy, hogy a koreai háború kezdeténél már csak 58 centet ért és a jövő év közepére, pénzügyi szakértők szerint már csak 55 centet fog érni, ha addig minden normális mederben folyik. Nem is olyan régen, a szak- szervezetek vezetőségei, hozsannát zengedeztek, ha néhány heti vagy hónapi sztrájk után két és fél cent vagy három cent órabér javítást vívtak ki. Ma a nagy társaságok saját maguk kérelmezik, hogy az elmúlt hónapokban megkötött szerződést s az abban megállapított 5 centes órabér javítást egy újabb szerződéssel cseréljék fel és önkéntesen 10-15 cent órabér javítást adnak. 1939-ben jómódúnak nézték azt a szakképzett munkást, aki évi három ezer dollárt keresett. Az elmúlt tiz, tizenegy esztendőben a folytonos sztrájkok és a kapitalisták “jószívűsége” folytán, ma annak dupláját keresi, de a hat ezer dolláros évi keresetből, nem képes annyit vásárolni, mint az előbbeni három ezer dollárból. Az élelem, ruházat és a lakásviszonyok tetejébe október elseje óta, az öreg Samu bácsi is nagyobb összeget kíván magának úgy, hogy a heti 4 dolláros javításból két dollár és 40 centet ő vesz el. Mire költik Samu bácsit helyettesitő honatyáink, fogadott gyermekeikből kisajtolt horribilis összegeket. Nem kell búsulni, kapunk érte jobb és tökéletesebb fegyvereket, bombákat, tankokat hatalmas bombázó gépeket és a “pokolnál” is rémisztőbb mérges gázokat, hogy aztán azokkal fiaink sikeresen hirdethessék Európában, Ázsiában és Afrikában az amerikai demokráciát. Erre kell az a borzalmas ösz- szeg, amelyet évről-évre a mi militarizmusunk felemészt. Európát, Ázsiát is a milita- rizmus és a feneketlen papzsák vitte egy újabb, egy szebb jövő reményének útjára. Minden üldöztetés, börtönöztetés dacára is, ugyan az fog elkövetkezni itt, ebben a tejjel-mézzel folyó Kánaánban. Bismark, Hitler, Horthy és a véreskezü- cár ugyan azt tették és még sem volt elég. Az ő társadalmi rendszerük védelmére az őrültségig kifejlesztett mii tarizmus összeroppant mint egy kártyavár és helyét egy újabb társadalmi rendszernek útja váltja fel. ANGLIA úgynevezett szocialista parlamentjében arról tárgyalnak, hogy mikor és milyen feltételek mellett vegyék át az angol acéltelepeket. Arról csevegnek, miközben a bérrabszol- gák éheznek, milyen kárpótlást adjanak az acélbáróknak, de arról, hogy müyen kárpótlást adjanak az évtizedek hosszú során át kizsákmányolt bérrabszolgáknak, arról a szocialista parlamentben szó sincsen. Angliában is a választások alkalmával éppen úgy, mint itt Amerikában, a különböző pártok politikus jelöltjei az igazságok és gazságok tömegeit vagdalják egymás fejéhez, de mindegyikük megegyezik abban, hogy hogyan kell a munkásosztály felvilágositóit elnémítani. A parlament vagy a fehérház elnökétől kezdve, mindenki a vörös heringet lobogtatja és a vörös heringet képviselő társadalmi rendszert, mint poklot mutatják be. Az angol “Labor párt” egyik gyűlésén, heves vita közben egyik képviselő felszólalásában kijelentette, hogy az “amerikai kapitalizmus a legreakciósabb az egész világon”. Amint az amerikai politikusok, Európa és Ázsia vörös elvi irányát tárják hallgatóik elé, úgy Anglia “szocialista” képviselői Amerikát, vagy annak kizsákmányoló osztályát mutatják be. Mint hogy ha nem volna elég szemét egyik vagy másik ország belügyeiben. AUSZTRÁLIÁBAN is az angol mintára szervezett “szocialista” kormány van és a napokban a rakparti munkások pár garas javítást vívtak ki, a munkán való sztrájkolás által. Franciaországban az ipari munkások átlagos órabére 20 cent. A Marshall dollárok, mint minden más országban, csődöt mondottak a kommunizmus terjeszkedése ellen. Franciaország részére adott Marshall dollárok, csak a végtelen kizsákmányolást segítik elő. A francia tőkések ép úgy mint az amerikaiak, határtalan profitot zsebelnek be munkásaik végtelen* kizsákmányolása folytán. Köhler Minden uj olvasó, a forraaa- lom regrutája. Hány regrutát verbuválták a társadalmi forradalom Forradalmi Ipari hadse regébe ? AZ O SZTÁLYHARC Irta: G-I — T-A IV. “De ki kényszeríti a munkást arra, hogy dolgozzon?” — kérdezik némelyek. Hiszen szabad a munkás! Ha azt hiszi, hogy a tőkés kizsákmányolja, hát akkor hagyja ott, ne dolgozzon tovább nála!” Oh, milyen gúny ez! Hát nem tudják ezek az emberek, hogy a legnagyobb munkára való kénvszereszköz — az éhség! A tőkések könnyű szívvel lemondhatnak arról, hogy erőszakos eszközöket alkalmazzanak a munkásokkal szemben. Hiszen az éhség ép oly jó, sőt sokkal alaposabban gondoskodik az ő érdekeik védelméről! Az éhségtől hajtott, kényszeritett munkások kénytelenek munkaerejüket a tőkésnek eladni, kénytelenek eltűrni, hogy a tőkések kizsákmányolják őket. A külső erőszak helyébe az éhség lépett. Gazdaságilag eszerint a munkás most ép oly kevéssé szabad, mint amily kevéssé volt szabad a rabszolga vagy jobbágy a maga idejében. Csak a tőkésosztály vált szabaddá. Mig a rabszolgatartónak még bizonyos kötelezettségei voltak a rabszolgákkal * szemben, igy be tegség és aggság esetében; a dolog természete szerint a rabszolgatartónak még érdeke volt, hogy a rabszolgákat kímélje, mint az igavonó állatokat, addig a mostani tőkés mindettől teljesen megszabadult. Most már nem kell többé sem a munkások erejét, sem a munkásokat kímélni, mert ha most a munkásember megbetegszik, vagy elöregedik, akkor a munkaadó tőkés teljes szabadsággal ajtót mutathat neki és mással pótolhatja. A kizsákmányolás a mai társadalmi rendben ezért nem ismer semmiféle határt. A munkás közönséges géppé lett, amelyből addig sajtolnak ki profitot, ameddig csak lehetséges és amelyet kegyetlenül kidobnak, ha már elkopott és kihasználódott és nem tud már többet dolgozni. Mennél többet és minél erősebben dolgozik ez a gép, annál gyorsabban kopik el és"annál nagyobb az a gazdagság, amelyet a tőkésnek szereznek, a gép — tulajdonosainak. Mindaz, amit itt kifejtettünk, semmiesetre sem a fantázia szüleménye. Ez a valóság, az élet maga, úgy, ahogy a szemünk előtt lejátszódik. Nevetséges tehát, ha azt mondjuk, hogy a szocialisták hívják életre az osztályellentéteket és az osztályharcot! Az egész történelem, az ókortól egészen napjainkig, azt mutatja, hogy az osztályellentétek a társadalmi viszonyok termékei. Az osztályellentéteket nem lehet még szépen hangzó szavakkal sem eltüntetni. Önmagától keletkezik az osztályharc is, mint az osztályellentét természetes következménye. Közismert dolog, a munkások már sok évtizeddel ezelőtt még mielőtt egyáltalán hallottak volna valamit a szocializmusról, fellázadtak a kizsákmányolóik ellen; akárcsak az ókorban a rabszolgák és a középkorban a jobbágyok fellázadtak elnyomóik ellen. De miután a munkások nem ismerték fel nyomorúságuk okait, hát igen sokszor ráhibáztak a valóságra harcaikban. Igen sokszor felgyújtották a gyárakat, összetörték a gépeket és megölték a felügyelőket. Szegények nem tudták, hogy nyomorúságuknak ,a gyárak, a gépek vagy gyárak felügyelői nem okai, hanem az, hogy egyik ember a másikat kizsákmányolhatja. A végső elkeseredés fűtő tte harcaikat; az elkeseredés tette vakká őket s igy el kellett bukniok a küzdelemben. A szocializmus, a szocialista tehát nem tesz most mást, minthogy ebbe a természetes, de tervszerűtlen és vak küzdelembe öntudatot és világosságot visz. Azért teszi ezt, hogy a munkásság hatalmát ebben a küzdelemben hatékonnyá tegye, hogy a küzdelemből diadalmasan kerülhessen ki. Mert ez a küzdelem is, csak úgy, mint minden más küzdelemben, csak abban az esetben lehet diadalmas, ha tisztában vagyunk azzal, hogy honnan indul ki a harc, miért folytatjuk és milyen eszközök a legcélravezetőbbek a sikerhez. (Folytatjuk)
