Bérmunkás, 1950. január-június (37. évfolyam, 1612-1636. szám)
1950-04-29 / 1628. szám
1950. április 29. BÉRMUNKÁS 7 oldal A német probléma Irta: J. ALVAREZ DEL VAYO (Az éles meglátó és kitűnő analizáló képességgel biró J. Alvarez De Vayo Írja az alábbi cikket a “The Nation” cimü folyóiratban a németországi viszonyok ismertetésére. — Szerk.) Midőn az Egyesült Államok, Great Britain és Franciaország külügyminiszterei legközelebb tanácskozásra összejönnek, lesz elegendő anyaguk; az Oroszország, Kina és a Németországhoz való viszonyuk tárgyalására. Ezek közül most Nmetország ügye nyomult előtérbe, Németország jövője került ma Európa politikai rendszerének a központjába, mert a nyugati hatalmak véleménye ebben a kérdésben egyre nagyobb ellentéteket mutat. Nem mintha a Hitler volt birodalmából ellentétes híreket kapnának, mert azt mind a három kormány jól látja, hogy a nácizmus újra felütötte a fejét és egyre jobban terjed. Ma már normális dolognak tartják, hogy volt Hitler-kollaborálók úgy az iparokban, mint a kormányhivatalokban is magas tisztségeket töltenek be. A kartelok, amelyeket az amerikai katonai kormányzat három évvel ezelőtt törvénytelenitett, ma újra működnek és egyes esetekben hatalmasabbak, mint bármikor azelőtt. Náci újságok kiadóinak, — akik mitsem változtak, — már megint rendelkezésükre állnak a nyomógépek és öntik magukból a mérget, az antiszemitizmust. Még csak látszólag sem mutatják, hogy politikai nézeteket cseréltek, sőt éppen ellenkezőleg. Hazzájárul még ehez az, hogy Chancellor Adenauer ijesztgeti a franciákat Németország újbóli felfegyverzésével. Adenauer érdekes személyiség, nagy hatalma van és érti a módját, hogyan kell megnyerni a nyugati nagyhatalmak kegyét. Mint Stress- man, úgy ő is a régi imperiális- ta német társadalom neveltje. Közpályáját még az első világháború előtt kezdte mint Cologne város alpolgármestere, köz- alkalmazott maradt egész Hitler ur: “Attól félek, most már nagyon késő”. Nagyon sok német vezérnek keserű tapasztalatai van az orosz hadsereg képességeiről és azoknak a vezéreiről. Guderian is elismeréssel adózik nekik és önön maga is azon vitatkozik, hogy a három ut közül, amely a német nép előtt áll, melyiket volna helyes követni. Az amerikaiak mellett állástfoglalni, mivel ők legjobban azt szeretnék, ha az oroszok mellett foglalnának állást, mert biztosabbnak látják, hogy győzni fog. Vagy a két tűz között próbálni semlegesnek maradni úgy, hogy egyik hatalom se tekintse őket ellenségnek. Tehát nem biztos, vagy ha biztos is, nem mer állást foglalni amellett melyet biztosnak lát, mert a szive, amint meg is mondta, a nyugati tőkésekkel van, de Németország sorsát már nem hajlandó azokhoz csatolni. Mi reméljük, hogy Guderian- nak igaza van, “már nagyon késő” a “Rapello” és más tervezetekre, háborús intézkedésekre. Békében élhetünk egynéhány évig és akkor már a pokol kapui nem vesznek erőt a szocialista tervgazdaságon, hanem a tőkésrendszer pusztulna bele, ha megkezdenék az öldöklést. hatalomrajutásáig. Dacára hetven évének még jól bírja magát, szellemi képessége is friss. NÉMETORSZÁG MODERNIZÁLÁSA Az utóbbi hónapokban arról igyekszik meggyőzni az amerikaiakat és az angolokat, hogy Németország “modernizálása” nélkül nem lehet újjáépíteni Európát. A modernizálás alatt természetesen az iparok újbóli felépítését érti s ezzel együtt a felfegyverzést is. Nagyon megnyerte a svájci újságírók tetszését azzal, hogy Németországból olyan federációt szeretne csinálni, mint Svájc. Sőt még arra is hajlandó, hogy ebbe a szövetségbe bevegyék magát Francia- országot is, ezzel megszűnne a franciák félelme, hogy a német haderő minden generációban végigszáguld országukon. Szeptember óta, — tehát mióta a nyugat-német kormányzatot életrehivták, a németek magatartása teljesen megváltozott. Szeptembert megelőzőleg alázatosságot mutattak, azonban már decemberben a Petersberg Egyezmény aláírása után a hangjuk élesebb lett, most már úgy tartják, hogy félig-meddig a győztesekkel azonos joguak. Attól kezdve a német arrogáncia állandóan és gyorsan növekedett és amikor a Saar kérdés napirendre került, már átmentek a támadásba. Az a német egység, amelyet politikai és diplomáciai utón csaknem lehetetlen volt elérni, mutatkozott azonnal, mihelyt a túlzó nemzeti érzelmek kerültek szőnyegre. Mutatkozott ez az egység annyira, hogy még a Grotewohl vezetése alatt álló keleti zóna -kormánya is támogatja Adenauer ajánlatát, sőt Schumacher is sietett utánuk. Az ösz- szes német politikai újságírók, — katolikusok, szocial isták, kommunisták, régi és újfajta nácik, mind ugyanazon tónusban írtak s ebből arra a következtetésre jutottam, hogy ebből a “hidegháborúból” nem Moszkva, nem Washington, hanem valószínűleg Németország fog kikerülni győztesen. RAVASZ TERV A Saar probléma tárgyalásánál, amit Bad-Hamburg városban tartottak, Chancellor Adenauer magából kikelve kiabált és még az amerikai McCloy, meg az angol Robertson generális sem tudták lecsendesiteni. Ebben a beszédében tette a német ipar újbóli feléptésére vonatkozó azon ajánlatát, ami megijesztette a franciákat. Pár héttel később aztán ámulatba ejtette a világot a francia-német politikai és gazdasági egyesülés esz- méjéval. Erre az ajánlatra a francia “Le Monde” újság ezt válaszolta: “Adenauer Németország és Franciaország egyesülését ajánlja, de kiköti, hogy ezt megelőzőleg a Saar vidéket visz- sza kell adni Németországnak, így megfeledkezett, hogy ha ez a két ország egyesül, akkor nincsen semmi értelme veszekedni azon, hogy ez vagy az a terület a két ország közül melyikhez tartozik ?” Közben Adenauer igen ravasz módon viszi előtérbe Németország felfegyverzésének a problémáját. Élőbb ígéretet kért a szövetségesektől Németország védelmére, aztán kérte, hogy az ily védelemből adjanak részt magának Németországnak is. Jelenleg 300 vezérkari tiszt, a megmaradt két legmagasabb- rangu volt Hitler generális vezetése (Field Marshal Guderian és General von Halder) alatt készítik az uj stratégiai tervet. Ha az amerikai-angol-francia külügyminiszterek valóban komolyan akarnak tárgyalni a jövő érdekében, akkor figyelembe kell venniök a német nacionalizmus újbóli előtörését, mert még akkor is, ha az amerikai “túlerőt” nyilvánvalóvá teszik, amire Dean Acheson az amerikai külpolitikát alapítja, néhány év alatt a német probléma annyira elhatalmasodik, hogy azzal sem a Nyugat, sem a Kelet nem lesz képes megbirkózni. CHIANG KAI-SHEK ÜGYNÖKEI Dacára annak, hogy a kínai nemzeti kormány, a KUOMINTANG kormány, amelynek Chi- ang Kai-shek a feje, a kis Formosa sziget kivételével már egész Kínát elvesztette, mégis az amerikai kormánytól nagy segítséget kap és azokat, akik az uj kormány elismerését ajánlják mindjárt orosz kémeknek bélyegzik, mint szenátor McCarthy is tette olyan szenzációs módon, hogy heteken át elsőoldalas hir volt. Mint most több újságíró kikutatta, ennek oka az, hogy a Kuomintang amerikai ügynökei igen jól dolgoznak. Ezeknek névsora a következő: A kínai Kuomintang érdekeltséget Chiang sógora, Dr. H. H. Kung és T. V. Soong vezetik. Ezeknek szolgálatában áll William J. Goodwin, a fasiszta Coughlin páter egyik volt hadnagya, a “Christian Front” antiszemita szervezet vezére, aki évi 25,000 dollár fizetést kap a Kuomintang érdekében tett kijárásokért. Goodwinen kívül a Kuomintang szolgálatában állnak még Kersten, volt congressman Wisconsin államból, szenátor McCarthy felhajtó ügynöke, aki George Wetters, volt újságíró és egy volt FBI ügynökkel együtt hajszolják fel azon adatokat, amelyek alapján McCarthy a kém bélyeget ütheti rá egyes közhivatalnokokra. De a pénz, amibe az ilyen hajsza kerül, nem jön mind Kínából. Kapnak erre a piszkos célra elegendőt, Alfred Kohlberg im- portertől is, aki több millió dolláros üzleteket kötött azelőtt a Kuomintang kormánnyal, amelyet szeretne újra felújítani, ha ez a kivert kormáhy újból hatalomra jutna. Ez a Kohlberg nagyon gyűlöli Owen Lattimore tanárt, aki az uj kínai kormány elismerését javasolja. Segítik ezeket azon diplomaták, akik Kínával kapcsolatban csak a Koumintang csoporttal együtt érvényesülhetnek. Ezek tehát még mindig azt javasolják, hogy az amerikai kormány adjon párszáz millió dollárt Chian- géknak, amelynek felhasználását ők ellenőriznék, — valami csak jutna nekik is belőle. És ezeket támogatják a még mindig nagyon befolyásos túlzó reakciós régi diplomaták, mint például William C. Bullitt, volt nagykövet, Tom Corcoran, az elnök egyik tanácsadója és mások is. De sokat dolgozik az érdekükben Claire Chenault generális is, akinek a Kuomintang területen repülőjáratra volt koncesz- sziója. Pár dollárért összevásárolt egy csomó kimustrált amerikai repülőgépet, azokat átalakította személy és teherszállító járatra és rövidesen sok milliós vállalat tulajdonosává lett, aminek azonban Chiang bukásával befellegzett. A generális tehát ádáz ellensége az uj kínai kormánynak. A Kuomintang propagandát vezető Goodwin, £^ki már eddig 65,000 dollárt kapott szolgálataiért (Pearson szerint) azelőtt éppen ilyen “hűségesen” szolgálta Hitlert. Még 1941 október havában (két hónappal a Pearl Harbor támadás előtt) ezt irta: “Miért akarjuk mi Hitlert tönkretenni, hiszen mi, és nem ő szegte meg a nemzetközi törvényeket?” Ez a Goodwin irányítja Bridges és Knowland szenátorokat is, de leginkább ő szállítja McCarthy szellemi lövedékeit, amelyekre a Koumintang óriási ösz- szegeket költ. De ezt megteheti, mert a Treasury Department állítása szerint a Koumintang érdekeltségnek közel fél billió dollárt kitévő vagyonát sikerült ide áthelyezni mielőtt a kommunisták lefoglalhatták volna. Az amerikai 80-ik kongresz- szust eddig “Amerika legrosz- szabb törvényhozó testületének” mondották. Most a 81-ik kongresszus magához ragadta ezt a “babért”. A State Departmentben kinevezték azon speciális ellenkém csapat főnökét, amelyik kivizsgálja, hogy valóban megbízható és 100 százalékban lojálisok-e az alkalmazottak lábnyomait felsuroló takarítónőket mosó- rongyal ellátó intézetek automobiljainak ingyenes levegőt ,adó gazolin állomások tulajdonosai, mert tudvalevő, hogy manapság ingyen semmit sem adnak. A m iről beszélnek...
