Bérmunkás, 1949. július-december (36. évfolyam, 1586-1611. szám)
1949-07-09 / 1587. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1949. julius 9. Egyről-Másról ELMONDJA: J. Z. VÉLEMÉNYEK A GAZDASÁGI VÁLSÁGRÓL A KÖZVÉLEMÉNYT informáló intézményeknél általános szokás ismert “nagyságok” véleményét citálni, ha valamely megtörtént, vagy készülőben levő esemény helyes vagy helytelenségét tárgyalják. Bár legtöbb esetben az ily “nagyságoknak” halvány fogalmuk sincsen a szóbanforgó dologról, de ugylátszik a közvélemény meg- bizhatóbbnak véli azoknak véleményét, akiknek ismert nevük van, mint oly szakértőkét, akiknek gyakorlati tapasztalataik vannak, de ismert “nagy” nevük nincs. Nekünk pl. sokkal több szakértelmünk van afelől, hogy milyen arányú a gazdasági válság, amely jelenleg folyamatban van itt az Egyesült Államokban és ez a kezdet hová fog vezetni. Mi akik még “szerencsések” vagyunk, hogy a gyár falain belül vagyunk, látjuk, hogyan tűnnek el a mellettük dolgozók a termelés színteréről és dagasztják a munkanélküliek már jelentékeny táborát. Látjuk, hogy az igy kidobott munkások, nagy része már kihúzta a munkanélküli segélyt — ami azt jelenti, hogy már hat, vagy több hónapja vannak munkanélkül — és ma már a rokonok és ismerősök kölcsöneire vannak utalva, hogy életüket tengessék. És nem nehéz megállapítani, hogy mennél nagyobb lesz a munkanélküliek száma és mennél tovább lesznek a gyáron kívül, annál rohamosabban fog a tábor növekedni. Mert az öt-hat millió munkanélküli családjukkal legalább húsz millió vásárló képtelent jelent, ami különösen a közvetlen közszükségleti cikkek — élelem, ruházat, stb. gyártásánál rohamosan érezteti hatását, nem is szólva oly cikkekről, amelyek ugyan szükségesek, de elkerülhetők. Az ily portékák vásárlását a munkások túlnyomó része már régen beszüntette és az ezeket gyártók közül került ki a munkanélküliek első milliói. A munkanélküliség-azonban a hólabdához hasonlítható, mely egy maroknyi kis labdából indul ki és mennél tovább gurítjuk a hóba, annál nagyobb lesz. így a munkanélküliség is, minden egyes munkanélkülivel megtízszereződik a munkanélküliek tábora és hamarjába milliókra rúg. EZT A FOLYAMATOT látva, nekünk tehát semmi kétségeink nincsennek az iránt, hogy a következő hónapokban minek nézünk elébe. És ezt a tényt nem befolyásolják az ismert “nagyságok” nyilatkozatai, akár jó- hiszemüek azok, akár megkísérlik letagadni a tényeket és rózsaszínű szemüveget akarnak a szemeinkre rakni, hogy azon át szebbnek lássuk a jövendőt. Ez utóbbiak közé tartozik William Green, az American Federation of Labor — az amerikai szak- szervezetek szövetségének — központi elnöke, aki gyakran utazgat az ország egyik szélétől a másikig és eresztgeti a tényeket meghazudtoló nyilatkozatait a sajtó részére. A minap is, amikor californi- ából Washingtonba utazott és vonat váltásnál Chicagóban a sajtó képviselőinek adott nyilatkozatában igyekezett bennünket “megnyugtatni”, hogy “semmi ok aggodalomra”, hogy “semmi kiiliséget illetőleg. “A jelen munkanélküliség * — mondotta elkerülhetetlen következmény a háborút követő változó gazdasági viszonyoknak, amikor a termelés elérte a hiány kielégítését és megszüntette azt.” Más szóval elértünk a “normális” viszonyokhoz, aminek természetes következménye a több milliós munkanélküli tábor. Ez azonban Mr. Greent nem aggasztja, mert az ő harmincezer dolláros évi fizetése biztosítva van és ő igazán nem érzi, hogy milyen a helyzete azon millióknak, akik már hónapok óta munkanélküli segélyt sem kapnak, mert már kihúzták a törvény által megszabott legnagyobb összeget. Mit törődik azon milliók gondjaival, akik lefekvéskor azon töprengenek, hogy hol szereznek holnap ennivalót a gyerekeknek? Ugyan ez a Mr. Green visszaérkezve Washingtonba — most már az AFL nevében hivatalosan — ismét megnyugtat bennünket, hogy “komoly gazdasági válság lehetetlen” itt az Egyesült Államokban a jelenben. Szerinte lehetséges, hogy a “munkanélküliek száma júliusban eléri az öt milliót, de a gazdasági helyzetünk oly egészséges és eleven, hogy komoly üzleti visszaesés csaknem lehetetlen.” Igen. Ezt mondják a kapitalista osztály nemzetgazdászai is, akik behunyják a szemeiket a valóság előtt és igy behunyt szemmel diktálják analíziseiket a titkárnőiknek a kényelmes irodák hintaszékeiben. A papír ugyan türelmes és mindent eltűr, mi azonban akik a gyakorlatban érezzük ezeknek a “normális időknek az áldásait” tiltakozunk az ellen, hogy a szakszervezetek szövetségének elnöke ily gálád módon a kapitalista osztály ekonomistáival egyhuron pendülve vezesse félre a munkásságot. Neki az volna a kötelessége, hogy a vezetése alatt levő szakszervezetekkel tényeket ismertessen és lépéseket tegyenek, ne csak a további kivágások megakadályozására, hanem a már kint levő munkások visszahelyezésére az iparokba. Mert a szakszervezeteknek ez is egyik főhivatása. VANNAK AZONBAN közéleti egyének, akik nem oly rózsásnak látják a gazdasági viszonyokat, mint Mr. Green és ezek között említhető Harry S. Truman, az Egyesült Államok elnöke. Bár sokat nem tesz és mint politikus nem is tehet, mert az ő hatáskörén kívül esik a munkanélküliséggel törődni. Az ő hivatása az uralkodó osztályt szolgálni, annak érd -keit minden körülmények között védelmezni és ez homlokegyenest ellenkezik azok érdekeivel, akikből a munkanélküliek milliói kerülnek ki. Ennek dacára azonban, az újságok szerint még Truman is “nyugtalankodik” a munkanélküliség rohamos növekedésén” és az elmúlt héten a szövetségi kongresszus mindkét házának vezető politikusait értekezletre hívta meg magához, mert “valamit tenni kell” a növekvő munkanélküliség ellen. A nála megjelent bizottság szószólója a montanai Murray szenátor szerint Mr. Truman nyugtalanságának adott kifejezést a munkanélküliség állandó növekedés felett és megállapodtak abban, hogy “ez olyan fontos probléma, amellyel szembe kell nézni.” Hogy az egyszerű szembenézésnél tovább menjenek, Murray szenátor szerint terveket fognak kidolgozni: egy “National Economic Cooperation Board” felállítására, a privát vállalkozóknak engedményeket adni, hogy uj vállalkozások után a jövedelmi adót hosszú időn át fizethessék és tervezetet dolgoztak ki széleskörű közmunkák megkezdésére. Hogy ezen intézkedések a munkanélküliség terjedését bogy an fogják megakadályozni, azt egyelőre nem tudni, kivéve az utolsó intézkedést, amelyet már ismerünk a múltból, mint PWA, mint WPA és a többi nevekből, melyek a ’30-as években a nagy gazdasági válság idején a munkanélküliek millióit foglalkoztatták közmunkákon, hogy a közsegélyt ne kapják hiába. De mint emlitém, ez szigor úan gazdasági probléma és a politikusok nem sokat tehetnek, mert ha komolyan megkísérelnék, hamarjába azt a választ kapnák a munkáltatóktól, hogy “mind your own business” (törődj a magad dolgával) és ne üsd az orrod a mi dolgunkba. KÉTSÉGTELEN, hogy a munkanélküliség a nyakunkba szakadt és Henry Wallace a Roosevelt adminisztráció földművelési minisztere, majd íz Egyesült Államok alelnöke és az elmúlt évi országos választások alkalmával a Progresszív Párt elnök jelölt je szerint “egy erőteljes depressziónak” a kezdetén vagyunk. Wallace szerint a tél beállta előtt a munkanélküliek száma eléri a tiz milliót. Ugyan a “válság megakadályozásától már elkéstünk, — mondja Wallace, — de nem késő könnyíteni a terhén, mely a munkanélküliség következtében a nép vállára nehezedik.” A 20 államból egybegyült Progresszív Párt vezérek a két napig tartott zárt gyűlésen megállapodtak abban, hogy rendkívüli akcióra van szükség megmenteni “az amerikaiak millióit a példátlanul álló szenvedésektől.” “Az adminisztráció, a kongresszus, a sajtó és a nagy üzleti érdekeltségek összeesküvés szerű hallgatása és félrebeszélésé- nek célja — mondotta Wallace — eltakarni, hogy az ő politikájuk juttatta az országot a gazdasági krízis első lépcsőjéhez.” “Öt millió munkás már is munkanélkül van — de azok szenvedése csak ‘mérsékelt defláció’ és ‘stabilizáló szünet’ az ő szemükben. — A zárt gyárak a new englandi államokban, a részidőt dolgozó acél telepek ohio és Pennsylvania államban, a nyugati kikötőkben tétlenül veszteglő teherszállító hajók csak ‘egészséges átszervezés’ a monopóliumok mestereinek” —- mondja a nyilatkozat. A Progresszív Párt ezek orvoslására ajánlja: “azonnal általános bérjavitás, a nép vásárlóképességének emelésére. Visz- szavonni a Taft-Hartley rabszolga törvényt, mely a munkáltatóknak a legjobb eszköze a szervezetek kollektiv erejének gyengítésére. Törvényesíteni az egy dollár minimális órabért és annak védelmét kiterjeszteni az ipar és közszolgálat minden ágára. Felemelni a munkanélküli segélyeket és azt kiterjeszteni 52 hétre. A házbérek azonnali megrögzítése.” ÖSSZEHASONLÍTVA a hét millió tagot számláló AFL központi elnökének és a Progresz- sziv Party vezetőségének nyilatkozatait, nem nehéz megállapítani, hogy melyik törekvés őszintébb a munkássághoz. Eltekintve attól, hogy Wallace programja a jelen viszonyok között keresztülvihető-e és van-e mód az ő harcterükön annak végrehajtására, annyit minden -esetre meg lehet állapítani, hogy a jószándék meg van bennük és nem falaznak a munkáltatóknak, mint a hét millió tagsággal rendelkező szakszervezet központi elnöke és központi vezetősége. A mi véleményünk a munka- nélküliség problémájának megoldására még mindig változatla- lan és mint a múlt hasonló gaz- gasági válságok idején, ma is állítjuk, hogy a kulcs kizárólag a dolgozók kezében van. Ez gazdasági probléma és csakis a termelés szinterén oldható meg, amennyiben az a munkásságot érinti első sorban és legsúlyosabban. Éhez azonban elengedhetetlenül szükség van mind a 15 millió szervezett munkás együttes akciójára, tekintet nélkül, hogy mely szervezet kollek- tálja tőlük a havidijakat. És a megoldás annyira egyszerű, hogy nem is kell hozzá semmi mert bármely általános képzettséggel rendelkező munkás megértheti és hozzájárulhat a végrehajtásához. A mi szervezetünk — az Industrial Workers of the World — programja már a legutóbbi gazdasági válság idején is az volt, hogy: a munkanélküliség megoldására a munkaidőt le kell szállítani napi 4 órára és heti négy napra, természetesen a heti bérösszeg leszállítása nélkül. Ez nem csak azonnal vissza-