Bérmunkás, 1948. július-december (35. évfolyam, 1535-1559. szám)
1948-08-28 / 1542. szám
4 oldal BÉR M U N K Ä S 1948. augusztus 28. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN ORGAN OF THE I. W. W. Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre .........................$2.00 One Year _____ $2.00 Félévre ................................... 1-00 Six Months _____________ 1.00 Egyes szám ára .............. 5c Single Copy -------------------- 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders __________ 3c Előfizfetés külföldre vagy Kanadába egész évre.................... $2.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még mem jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás Hivatalos felfogásával. __________________________ Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE <«@»>42 pagandának jó piacot teremtett a szenzációra éhes amerikai sajtó. Az ilyen “árut” egy darabig csak ez a sajtó vásárolta, amit még mint az alkoholnál is erősebb izgatószert tárt fel olvasóinak. Hamarosan növekedett a piac, mert az amerikai tőkések is beálltak a vásárlók közé. A munkásmozgalom letörésén fáradozó National Association of Manufacturers (NAM) is igen nagy összegeket áldoz erre a célra. És végre betetőzésül maguk a kormányzó közegek is felcsaptak a vevők közé, mert mint látjuk, igen nagy előszeretettel fogadják az ilyen árulókat és gondoskodnak róluk úgy, hogy egyenlőre könnyű élethez jutnak. így egészen természetes, hogy százan és százan jelentkeznek a jólétre vágyó árulók. De ugyanakkor teljesen érthetetlen az, hogy miért válnának árulókká azon amerikaiak, akik semmi anyagi ellenszolgáltatást sem kapnak, ilyesmit nem is várhatnak? Amig erre a fontos kérdésre kielégítő választ nem kapunk, hajlandók vagyunk azt mondani, hogy a neuralgiás szőke szépség hazugságain alapuló kémeket kereső hajsza nem egyéb, mint az egyre nagyobb hullámokat verő háborús propaganda egy mozzanata. Szakszervezetek rádió hirdetései Ami érthetetlen A világszenzációvá felfújt amerikai kémhajhászó hü-hóval kapcsolatban a tárgyUagos szemlélő előtt egy olyan igen fontos kérdés nyomul előtérbe, amelyre nagyon szeretnénk választ kapni. Úgy véljük, hogy ez a kérdés, illetőleg a válasz, lerántja erről a dologról azt a titokzatos mázt ,amit a kémhajhászással kapcsolatos hatóságok és a közvéleményt informáló, befolyásoló intézmények rákennek. Mint ismeretes, ez a hajsza azon alapszik, hogy egy “titokzatos szőke szépség? (akiről kiderült, hogy nem is titokzatos, nem is szőke és nem is “szépség”) jelentkezett a szenzációra éhes “Amerikaiatlan Cselekedeteket” vizsgáló kongresszusi bizottság előtt és azzal vádolt meg egész sereg embert, hogy nagyon fontos katonai titkokat és dokumentumokat adtak át neki, amelyeket továbbított valakinek, aki viszont megint tovább adta, amíg a titkok végre eljutottak Moszkvába. Hamarosan nyilvánosságra került, hogy ezt a dolgot Miss Bentley, a “szőke szépség”, (aki nem szőke és nem is szépség) már 1945-ben elmondotta az amerikai titkos rendőrségnek, az FBI-nak, és Mr. Hoover, az FBI vezetője alaposan megvizsgáltatta ezt az ügyet, sőt egy “Grand Jury” is foglalkozott már vele, de nem adtak hitelt a szereplésre vágyó hölgy meséjének. Most azonban a választások előtt igen kapóra jött ez a dolog a politikusoknak, akik részben az ellenfeleikre akarják rákenni azt, hogy “vörösek” vannak közöttük, részben pedig mint “honmentők” akarnak szerepelni. Miss Bentley vallomása szerint ő az egyetlen, aki az oroszoktól pénzt kapott, — állitása szerint 2 ezer dollárt. A kémhálózatnak általa felsorolt többi tagjai mind fizetés nélkül, önzetlenül kémkedtek hazájuk, az Egyesült Államok ellen. Az általa megnevezett egyének legtöbbje amerikai születésű, vagy olyan egyén, aki kisgyermek korában került Amerikába, tehát itt nyerte iskoláztatását. Mindannyi az értelmiségi osztályhoz tartozó olyan ember, akik aránylag igen jó életszínvonalat teremtettek maguknak. A vádlottak mindegyike a legerélyesebben tagadta Miss Bentley vádját és a “szőke szépséget” szenzációt hajhászó, neuralgiá- ban szenvedő hazugnak nevezték. NyUvánvaló, hogy vagy ezek, vagy pedig a “szőke szépség” hazudott. És ennek a megállapítására igen fontos a válasz erre a kérdésre: Ha csakugyan kémkedtek a megnevezett egyének, miért tették azt? Mi volt az oka, ha semmi anyagi kárpótlást sem kaptak érte? Hát lehetséges az, hogy az amerikai életrendszer, az amerikai kormányforma már olyan rossz, hogy annak megdöntésére törekszenek olyan emberek, akiknek aránylag igen jó soruk van? Lehetséges az, hogy az Uyen emberek egy potenciális külső ellenség szolgálatába álljanak minden ellenszolgáltatás nélkül? Katonai titkok kifürkészése és továbbítása különösen idegen államok részére mindenütt nagy büntetést magával hozó bűntény volt és az ma is. Hit még a gyerek is tudja. Hogyan tételezhető fel tehát, hogy a felsorolt magas iskolázottságu és azonkívül az amerikai hazafias szellemben felnevelt, jó állásokat betöltő emberek minden elképzelhető ok nélkül felcsaptak volna kémeknek? Ohó, — mondják erre a háborús propaganda terjesztői, — hát nem-e éppen olyan nagyszámban akadnak kémek és “leleple- zők” a Szovjet Unióban és az orosz befolyás alá került országokban? Mert tény az, hogy számos orosz alattvaló és a Szovjet Uni- onnal határos országok polgárai jelentkeztek már “szenzációs leleplezésekkel”. Azonban ezekről még egytől-egyik kiderült, hogy pénzt kerestek a hazájuk ellen elkövetett árulással. Kravcsenkó- tól kezdve a magyar Nagy Ferencig, mindegyik jól keresett az “áruláson”, — ha már igy kell neveznünk ezt a dolgot. Még eddig minden esetben kiderült, hogy a Szovjet Union, vagy a vele rokonszenvező országok renegátjai mind pénzért “áridták” titkaikat. Az egyik többet, a másik kevesebbet keresett ezen az üzleten, mert mint minden piacot, ezt is ellepték az árusok s az árak itt is ingadozást mutatnak, amely függ a portéka minőségétől és az árus, — akiket ma az “áruló” néven említenek, — népszerűségétől és ügyességétől. A Szovjet Union ellen irányuló “kommunizmus” elleni proAz amerikai hírszolgáltató vállalatok egyikének jelentése szerint a nagy szakszervezetek, — az AFL, CIO és a Vasúti Uni- onok, — nagy összegeket fognak költeni rádió hirdetésekre, amelyekkel a közönség körében rokonszenvet igyekszenek ébreszteni a unionok iránt. Ezen hírek szerint az American Federation of Labor vezetősége már meg is szavazott fél millió dollárt erre a célra és egyezséget kötött egy hirdető céggel, a hirdetési kampány levezetésére. Ugyanez a cég nagy sikerrel szolgálta a munkáltatók szövetségét (NAM) amiből Bill Green és társai következtetik, hogy sikeresen fogja szolgálni a szakszervezeteket is, feltéve, hogy jól megfizetik. A terv szerint ez a hirdetési kampány a hetenként 3 vagy négyszer leadott, egyenként 15 percig tartó zenés programból fog állni. A 15 percből 13-at a fülbemászó zene fogja betölteni és a fennmaradt két percet, négy részre felosztva, “szimpátia keltésre” használják. Ezen félperces időszakban a kellemes hangú rádióleadó igen tömör mondatban bemondja, hogy mi is az AFL. A hallgató lenyeli, mielőtt ideje lenne a rádiógomb eiforditására. Szóval ez a program követni fogja a szappan, a tyukszem- irtó és a fejfájást okozó pqrok hirdetéseit. Behízelgő zene, humor, érdekes kérdések, avagy más valami figyelmetkeltő dolog áradozik a gyanútlan hallgató ember felé, ámde egyszerre hirtelen megakad a “művészet”, jön a “kereskedelmi” (másszóval a hirdetés) amit beadnak, imelőtt a jámbor hallgató elszaladhatna, avagy lecsavarhatná a rádiót. A munkásellenes NAM hirdetéseknél nem követték ezt a módszert, hanem 15 percben, sőt félórán át is tisztán a munkásellenes propagandát hirdették és hirdetik még ma is, amelyet legfeljebb csak a kommunisták elleni acsarkodással fűszereznek. Bili Green- ék két perces leadásai, amelyben a “munka és a tőke barátságos viszonyát” és a “privát enterprise” védelmét hirdetik, nem ellensúlyozza a munkáltatók által felkeltett munkásellenes hangulatot. Nem is ez a céljuk, amit láthatunk abbói, hogy már a Taft-Hart- ley törvény ellen sem agitálnak. Ugylátjuk, hogy ez a rádió program csak a szakszervezeti vezérek csúfos politikai bukásának az elpalástolására szolgál. Mert a jelenlegi elnökválasztási kampányban nem az a legfontosabb, hogy a kormányhatalom valószínűleg át fog menni a demokratáktól a republikánus párt kezébe ; sem pedig az, hogy a liberálisok és az a más árnyalatuk elégedetlenek úgy a bal, mint a jobb szárnyon uj pártokat kezdtek; hanem az' hogy A SZERVEZETT MUNKÁSOKAT SIKERÜLT KISZORÍTANI A POLITIKAI SZÍNTÉRRŐL. Az egymásra féltékeny szakszervezeti vezérek addig okoskodtak, hogy egyszerre csak mindannyian az állomáson maradtak, noha nagyon neki készültek az utazásnak. Ma már teljesen nyüvánvaló, hogy az őszi választásoknál a szakszervezetek semmit sem számítanak, senki sem figyel rájuk, hiába kérkednek 15 millió tagsággal. A szakszervezeti mogulok ezt a csúfos bukást akarják álcázni a munkáltató osztály iránti alázatosságukat mutató hirdetéseikkel. Nem a munkásosztályhoz szolnak, nem uj tagokat keresnek a hirdetésekkel, ma már nem a munkásosztály hatalmát mutogatják, mint várhatnánk, hanem csak azt hirdetik a fülbemászó zene kiséret mellett, hogy a hívei a mai termelési rendszernek és hűségesen szállítják a munkásokat még a szabadságjogok korlátozása mellett is. Ezen hirdetések minket az ostorral végighuzott kutya vonítására emlékeztetnek! AMERIKA ÖSLAKÓI WASHINGTON — A Smitso- nian Institute jelentése szerint Georgia államban a Clark Hill Reservoir építésénél olyan emberi lakások maradványaira bukkantak, amelyeket a régészek legkevesebb ezer éveseknek mondanak. A régészek állitása szerint ezekben nem indiánok, hanem valamilyen más népek laktak, akiket a később jövő indiánok elűztek, vagy ki- pusztitottak. A Savannah folyó mentén, ahol a reservoárt építik, körülbelül 150 ilyen lakás maradványára akadtak. Alexander Kerensky, akit az oroszok még 1917-ben kergettek el, jelentkezett, hogy hajlandó “elhódítani” az oroszokat Stalintól, — ha elegendő amerikai segítséget kap. Legalább is hajlandó megpróbálni.
