Bérmunkás, 1948. július-december (35. évfolyam, 1535-1559. szám)

1948-12-04 / 1556. szám

z oiaai BÉRMUNKÁS 1948. december 4. Egyről-Másról ELMONDJA: J. Z. A MUNKÁSMOZGALOM PARAZITÁI AZ AMERIKAI — vagy ta­lán nem tulzunk ha azt mond­juk, hogy a világ — munkás- mozgalma soha sem mozgott bi­zonytalanabb viszonyok között, mint a jelenben. Nem azért, mintha az ellentét a társadalom két osztálya között ma nehezeb­ben volna megkülönböztethető mint bármikor a múltban, ha­nem mert annak mesterséges el- homályositására annyi mellék­fogalmat kevertek az osztály­harc tiszta és egyszerű elméle­tébe. hogy még kiforrott eko- nomisták és szocialisták is bele­zavarodnak azok forgatagába és szemelől tévesztik a célt, amely­nek megvalósítása a munkásosz­tály történelmi hivatása. Nem állítjuk, hogy a munkás- mozgalom valaha is egységes volt, de az ellentétek inkább taktikai kérdések körül forog­tak. Elvben, a munkásmozgalom végcélját illetőleg a forradalmi irányzatok általában megegyez­tek és féltékenyen vigyáztak ar­ra, hogy a mindennapi tevé­kenykedéseikben az osztályharc által megszabott határt túl ne lépjék. Ez a szellem többé-kevésbé még a konzervatív szakszerve­zeteket is áthatotta és harcaik­ban, melyeket a termelés színte­rén vívtak, öntudatlanul is en­gedelmeskedtek az osztályharc törvényeinek. Ez akkor volt igy, amikor a munkásszervezetek a munkások — a tagság — irányí­tása alatt voltak, mielőtt még kitermelték a nagyszámú para­zitákat, akik ma mindent elkö­vetnek, hogy a fejlődés kerekét visszafelé fordítsák. FIGYELVE a munkásszerve- zetek működését, lehetetlen meg nem látni azt a veszélyes vissza­esést, amely az utóbbi években annyira szembeötlő. A vissza­esést nem a szervezetek tagsá­gának növekedésében értjük, hanem a szellemi és erkölcsi té­ren, amelyet a taglétszám növe­kedése sem ellensúlyozhat, sőt amint látjuk, mennél nagyobb lesz a szakszervezetek taglét­száma, annál jobban térnek el az osztályharc színvonalától és károsabb lesz működésűk a nemzetközi munkásosztály tö­rekvéseire. Bár a szakszervezetek célja sohasem volt forradalmi és kü­lönösen az amerikai szakszerve­zeteket az osztályharc szelleme sohasem hatotta át, de a tőke és munka mindennapi harcaiban — a munkaidő rövidítésével, a munkaviszonyok javításával és bérharcaikkal — öntudatlanul is elősegítették és szolgálták a nemzetközi munkásság érdekeit a múltban. Az utóbbi években azonban eltértek hagyományos szokása­iktól, — mely tagjaik gazdasági érdekeinek védelmezése a terme­lés- szinterén — és a tagság ér­dekei helyett az “ország” védel- mezésére vállalkoztak és ezen a téren határozottan a tagságuk és a munkásság érdekeivel el­lentétes működést fejtenek ki. És ez nem a tagság utasítására, hanem azok jelentékeny száza­lékának ellenzése dacára, kizá­rólag a nagyon megnövekedett s megzsirosodott vezérhad aka­ratából történik. FELVETŐDIK a kérdés, hogy mi lehet az oka annak, hogy a szakszervezetek tevékenysége felett a tagság teljesen elveszí­tette a kontrolt és az teljesen a szakszervezeteken élősködő pa­razita vezérkar kezébe került, mely hatalmat azok ma a mun­kásság érdekei ellen használnak fel. A szakszervezetekben mindig megvolt a törekvés a tagságot felmenteni, sőt visszatartani, vagy elidegeníteni a szervezet építésének és irányításának fel­adataitól és azt lehetőleg meg­tartani a vezérkedésre törekvő bürokrata csoport kezében. És a munkásság túlnyomó részé­nek ismert nemtörődömsége folytán ez nem is ütközött nagy nehézségekbe. Az átlagos szakszervezeti tag úgy vélekedik, hogy ő megteszi a kötelességét, ha befizeti a ha­vi járulékát, a többit végezzék a tisztviselők, akiknek az a hiva­tása. Gyűlésekre járni, a szerve­zet ügyeinek intézésébe belenéz­ni, vagy hozzászólni az átlagos szakszervezeti tagot nem érdek­li, mert a sörös pohár, vagy kár­tya mellett sokkal kellemeseb­ben lehet elszórakozni és valaki úgy is elvégzi a munkát, miért pocsékolja ő az energiát. Ezt a bűnös felfogást a szak- szervezetek élén állók sohasem törekedtek kiküszöbölni, hanem ellenkezőleg elősegítették azt, mert igy az ők egyéni érdekeik jobban érvényesültek. De amig a szakszervezetek korábbi évei­ben a vezérek érdekei a tagság érdekeivel szorosabb összefüg­gésben volt, igyekeztek azok a szakszervezeteket a munkásság érdekeinek előmozdítására épí­teni. AZ ÉVTIZEDEK folyamán a szakszervezetek hatalmas intéz­ményekké fejlődtek és ezzel arányban növekedett a vezér­kar hatalma. Az a tény, hogy a szakszervezeteknél nincs gya­korlatba a tisztviselők felváltá­sa, hanem évről-évre megma­radnak pozíciójukban, oda veze­tett, hogy ma egy hatalmas ve­zérsereg uralja a szakszerveze­teket és azoknak túlnyomó ré­sze teljesen elveszített minden közösséget a szakszervezeti tag­sággal és ma már nem munká­sai vagy alkalmazottai a szerve­zetnek, hanem teljhatalmú urai, parancsolói. Vegyük példának az Ameri­can Federation of Labor szak- szervezeti szövetséget, amely 65 éves múltra tekint vissza és ezen idő alatt a jelenlegi központi el­nöke a második. Az első Samuel Gompers volt, aki 40 évig ural­kodott a szervezetben és a jelen­legi elnök, William Green, Gom­pers halála után vette át a gyep­lőt és a közelmúlt napokban le­zajlott évi konvención 25-ötöd- ször “választották” újra. Az újraválasztás természete­sen minden ellenjelölt nélkül történt, mert amig Green él — aki már 74 éves — senki sem vállalkozik arra, hogy vele szemben lépjen fel jelöltnek. De az AFL konvenció még itt nem állt meg. Hanem az “elnök ur” üdvös munkálkodásának méltányolására az eddigi évi 20 ezer dolláros fizetését 25 ezerre emelte fel. Ezek után van-e ép­eszű munkás, aki elhiheti, hogy Green még mindig a munkás- osztályhoz tartozónak érzi ma­gát? DE GREEN nem kivétel ám, mert a United Mine Workers of America, a bányászok szerveze­te még ennél is nagyobb “tiszte­letben részesítette” John L. Le- wist a szervezet elnökét, amikor a szintén a közelmúltban meg­tartott konvención az évi 25 ezer dolláros fizetését 50 (mond ötven) ezerre emelte. Ennek fe­dezésére pedig a bányászok tag­sági diját havi két dollárról négyre emelte a konvenció. Azonban még ezzel sem elége­dett meg a konvenció, mert volt az alapszabályukban egy régi pont, amely megszabja, hogy az elnök csak 70 éves korig töltheti be a pozíciót és mivel Lewis a jövő évben éri el a 70 évet, így alapszabály szerint tovább nem lehetne elnök, tehát megváltoz­tatták az alapszabályt és ezu ;án Lewis gondnélkül alhat, mert amig él, elnöke lesz a bányász szervezetnek. Nem kell félnie, hogy “öreg napjaira” nyomorba kerül, az 50 ezer dollárból lesz mit aprítani a tejbe. Felsorolhatnánk azonban bár­mely szakszervezetet és az AFL kötelékébe tartozó 100 és egynéhány szakszervezet között nagyon keveset találnánk — az egy kezünk ujjain könnyen meg­tudnánk számlálni — amelyek­nek központi tisztviselői 10 ezer dolláros évi fizetést, vagy an­nál kevesebbet zsebelnek be. E TEKINTETBEN azonban nem kivétel az AFL, mert a Congress of Industrial Organi­zation (CIO) dacára annak, hogy csak 12 éves múltra tekint vissza és “demokratikus ipari szervezet” elenevezésben tetsze­leg, rohamosan törtet az AFL nyomdokaiban nem csak az évi 20-25 ezer dolláros fizetésekkel kinevelt parazitákkal, hanem a reakció mocsarába is. Ma a CIO parazita serege ver­senyre kel az AFL parazitáival, “az ország megmentésében a kommunizmustól”. E sorok írá­sakor folyamatban levő CIO konvención az elnöki megnyitó­ban Phillip Murray , a CIO 25 ezer dolláros évi fizetésű köz­ponti elnöke, amit eddig csak ti­tokban tett, ma nyütan kijött, hogy a CIO-hoz tartozó szerve­zeteket “meg kell tisztítani a kommunistáktól” akik közé azo­kat is besorolják, akik a közel­múlt választásokban Henry Wal­lace “Progresszive pártját” tá­mogatták. És a több száz főből álló parazita sereg, a szerveze­tek elnökei, titkárai és egyéb magas állású tisztviselői, akik “delegátusok” megtapsolták az elnök ajánlatát. így ellehetünk készülve, hogy a harc a kapitalisták “országá­nak megmentésére“ általános lesz: az egyik oldalon a Cham­ber of Commerce, (kereskedel­mi kamara) a National Associa­tion of Manufacturers, (a mun­káltatók szövetsége) a 15 millió tagot számláló két nagy szak- szervezet parazita vezérkara egy jelentékeny számú tömeg jobbsorsa érdemes munkások támogatásával, a másik oldalon az elenyésző számú forradalmi munkásszervezetekbe tömörült munkások fognak harcolni, mig a munkásság túlnyomó többsé­ge — a szakszervezetekbe tar­tozók és azokon kívül állók — tétlenül nézik a gigászi harcot. A KÉP amely elénk tárul semmiesetre' sem örvendetes és a helyzet ily kialakulásáért sen­ki más nem okolható, mint a munkásság. Bár jelen esetben nagyrészben az amerikai szak- szervezetekkel foglalkozunk, á kép hasonló más országok mun­kásmozgalmaiban is, amit a sze­münk előtt lejátszódó esemé­nyek bizonyítanak. A szakszervezetek minden or­szágban kitermelték a paraziták hadseregét és amint látjuk vál­ságos pillanatokban, azok — tisztelet a kivételnek — a mun­kásság törekvései ellen fordul­nak. Ezt a súlyos hibát az Indust­rial Workers of the World (IWW) már évtizedekkel ezelőtt felismerte és törekedett azt or­vosolni olyanformán, hogy a szervezet ne termeljen parazitá­kat. Ennek gyakorlati kivitelére az IWW alapszabálya kimondja, hogy a tisztviselők fizetése nem haladhatja túl az iparban fog­lalkoztatott munkások maximá­lis fizetését. Kimondja tovább az alapsza­bály, hogy bármely fizetést hú­zó tisztviselő csak egy évi idő­tartamra választható meg és egyfolytában csak kétszer vá­lasztható fizetett tisztségre, az­tán legalább egy évig vissza kell menjen a termelés szinterére az iparba és csak aztán jogos ismét bármely teljes heti fizetést biz­tositó tisztségre. így nem nevelődhetnék ki a paraziták, akik az évtizedek fo­lyamán oly hatalomra tettek szert a szakszervezetekben, hogy ma nem a szervezetek álla­pítják meg, hogy a tisztviselők mily irányt kövessenek, hanem a vezérek szabják meg, hogy a szervezet mily irányba haladjon. Ennek az elitélendő gyakor­latnak az eredménye, hogy ma szakszervezetek a munkásosz­tály nemzetközi érdekeivel ellen­tétes célokért harcolnak és ami­kor egyes országok munkássága áldozatos harcokkal döngeti a pusztulásra érett kapitalista rendszer pilléreit, a szakszerve­zetek által kinevelt paraziták az ellenséghez csatlakoznak és volt osztálytársaikat támadják. Ennek megváltoztat á s á r a, ahol eddig nem történt meg, a munkásságnak haldaéktalanul akcióba kell lépni ezen súlyos hibák orvoslására. A kép előt­tünk van annak bizonyítására, hogy mit eredményezhet annak elmulasztása. ■

Next

/
Thumbnails
Contents