Bérmunkás, 1948. július-december (35. évfolyam, 1535-1559. szám)
1948-11-20 / 1554. szám
1948. november 20. BÉRMUNKÁS 5 oldal TOLLHEGYRŐL mondja: F. MEZÖSÉGI SIRATOK Óhazába volt szokásban az, hogy ha valaki meghalt, akkor a hozzátartozók hivatásos sirató asszonyokat fogadtak a halott elsiratására. Ezek a vénasz- szonyok olyan gyakorlattal bir- tak sirásban, hogy a benem- avatottak azt hihették, hogy a legközelebbi hozzátartozójukat veszítették el, holott a sirás, jajgatás nagysága attól függött, hogy miként fizetik meg ezt a ténykedésüket. Ezek a vénasszonyok jutnak önkéntelenül az embernek az eszébe, amikor azt a nagy siránkozást látjuk, amelyet a politikai vénasszonyok elkövetnek immár hónapok óta, azon a tényen, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunista Párt egyesült és megalkották a Magyar Dolgozók Pártját. Annak idején a Bérmunkás kimerítően foglalkozott a kérdéssel és kimutatta, hogy az osztályharcnak abba a periódusába, amelyben Európa munkássága van, elkerülhetetlen szükségesség az, hogy az osztályharc vonalán álló munkásszervezetek egyesüljenek és egységesen vívják meg a döntő harcukat a szintén egységes kapitalista osztály ellen. A forradalmi munkásosztály egységének és harci képességének az előfeltétele, hogy a megalkuvó elemeket eltávolitsák a soraikból, mely elemek gátlói, sokszor árulói a munkásosztály egységének. Ez az egyesülés és a tisztogatás is megtörtént Magyarországon és ez készteti krokodil könnyek hulla jtására azokat, akiknek tulajdonképpen nem az fáj, hogy a szoc. dem, párt megszűnt, hanem fáj nekik minden ami ma magyar földön történik, a földosztás, az iparok államosítása. a régi bürokrácia leépítése, a reakció kísérleteinek a kemény kézzel való letörése, de mint a sirató vénasszonyok ők is félrevezetőén azt sirassák, amihez soha semmi közük nem volt. A forradalmi szocializmushoz, legfeljebb a mindenkivel megalkuvó Payer-Kéthly-Sze- der vezérkar volt nekik szimpatikus. A kettő közötti külömb- ség olyan óriási, hogy szükségesnek látszik az, hogy ameny- nyire ez egy cikk keretében lehetséges, erre rámutassunk nehogy jóhiszemű munkásokat, harcos forradalmárokat megtévesszen a politikai vénasszonyok hangos nyavaigása. A FORRADALMI SZOCIÁLDEMOKRÁCIA A Szociáldemokrata Párt Magyarországon 25 éves múltra tekinthet vissza. Természetesen az akkori körülményeknek megfelelően jó ideig más-más néven szerepelt. E sorok Írója 45 éve, hogy aktiv tagja lett egy szervezetnek, amely a Szoc. Dem. Párt irányítása alatt állt. Vagy 42 éve, hogy az aktivitását ’magában a pártban végezte, leszámítva az osztályharcból kifolyólag a különböző fogházakban eltöltött több mint két évet, egész az első világháború végéig, illetve az 1919 máricus 21-én kialakított Tanácsköztársaságig, vezető szerepe volt a pártban, tehát illetékesnek tartom magamat arra, hogy ehez a kérdéshez hozzászóljak. AZ ÜLDÖZÉS KORA A szocialista mozgalom kezdetétől fogva a feudális magyar kormány rendszer mindenkor rendőri hatáskörbe utalta a munkásmozgalmat, amelyet rendőrrel, csendőrrel és szolgabiró- val, no meg a “független” magyar birósággal akart elintézni. Nem ezeken a hatósági szerveken múlt az, hogy a magyar munkásmozgalmat nem sikerült elintézni, megsemmisíteni, mert nem volt még egy ország, a cári Oroszországot leszámítva, — amelyben több börtönbüntetést szabtak volna ki a bíróságok, mint Magyarországon, sehol nem sújtották több pénzbüntetéssel a mozgalom sajtóját, mint Magyarországon. Sehol nem volt több toloncolás, városokból való kitiltás, csendőri és rendőri brutalitás, mint Magyarországon és ennek dacára a magyar munkásmozgalom folyton fejlődött, a tagjainak áldozatkészsége, harci készsége nem ismert korlátokat. A tagok ép úgy, mint a vezetők bátran állták a harcot, készséggel szenvedték el a börtönt, tolnocházat. Olyan hatalmas megmozdulásokat produkáltak, amelyekre az egész világ munkássága felfigyelt. Általános sztrájkok, egyes városokba és országosan is, napirenden voltak. A gazdasági szervezetek is hatalmas bérharcokat vívtak, minden sztrájktilalom és üldözés ellenére, amellyel szemben úgy védekeztek, hogy a törvényes szakszervezetek mellett megalkotta a titkos Szabad Szervezeteit, amelyek rendezték a bérharcokat és segélyezték a sztrájkokat. A betiltott nyilvános gyűléseket, titkos gyűlésekkel helyettesítették, a föloszlatott szervezeteket, önképző körök, asztaltársaságok pótolták. A gazdasági harcok mellett, feltűnően nagy megmozdulások voltak a meglevő jogok megvédésére és főleg az általános választójog kivívására, úgy, hogy később a választójogért való harc alá rendeltek minden más megmozdulást. Innét kezdődik a magyar munkásmozgalom ellaposodása, a tömegek tudatába annak a hamis tételnek a bevitele, hogy minden kérdésre orvosságot fog jelenteni az, ha a munkásság megszerzi a választói jogot. Csak a magyar uralkodó osztály bornirtsága volt az, amely ezt megakadályozta, nem látva azt, hogy a nyugati tőkésosztály sokkal kényelmesebben intézi el az osztályharcot, amióta a munkásosztályt, illetve a vezéreit be engedte az “alkotmány sáncaiba”. De a magyar urak annyira utálták, gyűlölték a munkást és főleg a parasztot, hogy elképzelhetetlennek találták azt, hogy még látszólag is egyenlő joguk legyen nekik az urakkal. Dacára annak, hogy a választói jogért való harc sokszor forradalmi kitörésekhez vezetett, a párt balszárnya ellenzékbe ment, a mindent a választói jogért való taktikával szemben, jól látva azt, hogy ez a párt forradalmi irányzatának a végét jelenti. Ezek az ellenzéki megmozdulások nem sok eredménnyel jártak. A pártvezetőség polgári pártokkal szövetkezett, sőt a kormánnyal alkudozott, amely eredményeként egy olyan választójogi törvényt terjesztett be, amely az ipari munkás választói jogáért elárulták a parasztságnak nem csak választói jogát, de a szervezkedési szabadságát is. A mandátumért való vágyakozást megelőzően, a párt ténylegesen munkáspárt volt, csak nagy elvétve jelentkezett egy- egy intellektuel, hisz a párttagság nem jelentett pozíciót, hanem ha évek harcos múltja után vezető állásba került is, ott is folytonos üldözésnek volt kitéve. De amikor a választójog fétissé lett, amikor már a mandátumok lehetősége fennállott, mind sűrűbben jelentkeztek olyan elemek, amelyek karriert akartak a munkásság hátán csinálni. Ezek természetesen szerették a párt ellapositását, a végcél elho- mályositását, apró-cseprő reformokért való harc előtérbe tolását. REFORM PÁRT Az első világháború és a két forradalom bukása után, a Szoc. Dem. párt elveszítette minden forradalmiságát. A régi vezető gárdának menekülnie kellett, helyükbe az úgynevezett második garnitúra a szakszervezeti és a Betegsegélyző bürokrácia került, amely a harc helyett megalkuvást kultivált. Vancák, Payer, Peidl elvtársak lepaktáltak Horthyval és annak minden kormányával, hogy vagy két tucat képviselői mandátumot biztosítsanak maguknak. A megalkuvások olyan megdöbbentő tényének voltunk tanúi a fehér terror idején, amelyet a mostani new yorki fősirató nem egyszer bélyegzett meg a lapjában. Ez a megalkuvás, lepaktálás folytatódott a második világháború idején is olyany- nyira, hogy Szeder Ferenc még Szálasival is hajlandó lett volna megegyezni, csak hogy a mandátumaikat biztosítsák. A magyar munkásság élesen elitélte ezt a megalkuvást, a pártvezetőség ellenére is hivott ki sztrájkokat és folytatott háború ellenes propagandát, ami nem csak azért volt veszedelmes, mert Horthyék üldözték, de mert a bürokrácia elősegítette ezt az üldözést azzal, hogy kizárta, denunciálta az ellenzéket. A fölszabadulás után Payerék ott akarták folytatni, ahol Szá- lasi ideién abbahagyták, a megalkuvás, a lepaktálás politikáját. Kártérítést a földbirtokosoknak, a kisajátított földjükért ellenezték az iparok és bankok államosítását, főleg késhegyik menő harcot folytattak, hogy a régi gentry bürokráciát megmentsék a leépítéstől. Ők csak a miniszteri állásokon akartak osztozkodni a burzsoáziával, de a hivatalokban bent akarták hagyni a munkás- osztály halálos ellenségeit, hogy ott szabotálhassanak minden intézkedést, amely a tőkések ellen lett megtéve. Természetes, hogy a munkásság, amely most már szabadon lélegezhetett, szabadulni akart ettől a paktumos társaságtól. A Szoc. Dem. pártban a baloldal éles harcot vívott a kulisszák mögött a forradalom szabotálói- val, kiknek a szocialista mintakép az angol Attlee, Bevin és a francia Blum volt. De ez a harc a kulisszák mögött folyt le, a tömegek viszont látva a párt tehetetlenségét és hogy minden akciót a kommunisták kezdeményeztek és vezetnek le, tömegesen hagyta ott a szoc. dem. pártot és a kommunistákhoz csatlakoztak, úgy annyira, hogy a Kommunista Párt tagfelvételi zárlatot rendelt el, ne hogy a szoc. dem. pártban a balszárny meggyengüljön és újra a jobbszárny vegye át a vezetést. Mikor Payerék odáig mentek, hogy külföldi imperialista követségekkel tárgyaltak a rendszer megbuktatását illetőleg, elérkezett a leszámolás ideje és a baloldal kizárta a pártból a jobbszárnyat, amely megadta a lehetőségét annak a megállapodásnak a végrehajtására, amelyet még 1945-ben, a földalatti szoc. dem baloldal és a kommunista pártok kötöttek a két párt egyesítését illetőleg. A szoc. dem. pártot nem nyelte el a kommunista párt, csak az történt, amit a kiélesedett osztályharc megkövetelt: a forradalmi erők egyesítése. Ezzel megszűnt az egymás elleni ve- télykedés, minden erőt az osztályellenség ellen lehetett fordítani. Payer, Kéthly és társai annyira voltak szocialisták, mint az úgynevezett nyugati szoc. dem. vezérek, kik a reakcióval szövetkeznek az egész vüágon, a forradalom ellen, kik bent ülnek a kormányokban, amelyeknek a bel és külpolitikai programja megegyezik Churchillel, Chiang Khai Shekkel, Marshall tábornokkal. A néven kivii! se nekik, se a siratoiknak semmi közük nincs a szocializmushoz, a munkásosztály ezeket’ a szocdeme- ket a forradalmi harcainál az osztályellenség táborában találja. Nekünk öntudatos munkásoknak nincs okunk sírni a magyar munkásság egységén, mi csak helyeselhessük ezt épp úgy, mint azt, hogy Payerékat oda küldték, ahová valók, az imperialista kapitalisták táborába. MÉG EGYSZER A múlt-héten a “Heti Krónika” bemutatta egy uj oldalról azt a reakciós társaságot, amely a Magyar Szövetség köpenye alatt kopasszá a jobb sorsra érdemes magyarságot itt Amerikában. Ezek az urak két irányba is csaltak. Amig az amerikai magyarságot szállítani akarták De- weynak — visszaélve a szabá-
