Bérmunkás, 1948. január-június (35. évfolyam, 1509-1534. szám)

1948-03-13 / 1519. szám

HUNGARIAN OFFICIAL ORGAN OF THE INDUSTRIAL WORKERS

OF THE WORLD

Entered as second-class matter at the Post Office, at Cleveland, Ohio under the Act of March 3, 1879

VOL. XXXV. ÉVFOLYAM

^CLEVELAI^>^94^MARCH^13^^^3|®^Á

NO. 1519 SZÁM

PETŐFI, A FORRADALMÁR K ÖLTŐ

Irta: GERÉB JÓZSEF

Egy évszázaddal ezelőtt Közép-Európa népei a maihoz hasonló izgatott, forrongó korszakot éltek át. Akkor is két különböző termelőrendszer került egymással szembe és vívta haláltusáját épenugy, mint ma. Az egyik az a régi, évszázadok óta tartó rendszer, amelynek alapját a föld képezi, — az a föld, amelyen az élethez szükséges javakat termelték, de amely földet nem a föld- turó, verejtékező parasztság, hanem csak a főurak és a nemesek bírták. Ebben a rendszerben, — amit ma FEUDÁLIS- RENDSZERNEK nevezünk, a termelést aktuálisan végző munkásoknak termelvényeik legnagyobb részét be kellett szolgáltatni a föld tulajdonosainak. Noha ez a beszolgáltatott mennyiség idő és hely szerint különbözött, de mindig elég nagy volt arra, hogy a munkások, — akiket jobbágyoknak neveztek, — csak a legnagyobb ínség és nyomor közepette élhettek.

Nem csoda tehát, hogy az igy kizsákmányolt jobbágyok elégedetlenkedtek és lázongtak. És az is természetes, hogy a föld tulajdonosai, akiknek ez a rendszer igen kényelmes életet biztosított, az állami hatalmat ezen kiváltságos jog fentartására használták. Sőt még a vallást, a hazafisá- got és minden más ideológiai felfogást is csak ezen kizsákmányoló jogok alátámasztására foglaltak le, — éppen úgy, mint ma is teszik.

Az emberi civilizáció fejlődése azonban megteremtette az iparokat, amelyek aztán létrehozták a bányákat, a gyárakat, a ktereskedelmi házakat és a bankokat.

Szóval eljutottunk az általunk már igen jól ismert TŐKÉS TERMELÉSI RENDSZERHEZ, amely aztán egy uj osztályt, a POLGÁRSÁG osztályát hivta életre.

Amint ez az osztály nőtt, erősbödött, fokozott mértékben kezdte követelni a politikai és gazdasági jogok kiterjesztését a minden jogokat maguk részére lefoglaló régi rendszer uraitól. Ez a harc végre kirobbant a nagy francia forradalomban a 18. század vége felé, de befejezést nem nyert, hanem folyt tovább, hol elfojtottam hol újra lángralobbanva. A két rendszer, — vagy jobban mondva a két rendszer hivei közötti harc újra robbanás szerűen tört ki egy évszázaddal ezelőtt, amikor lángjai legmagasabbra hatoltak éppen a Kárpátok övezte Magyarországon.

Nagyon érdekes és tanulságos lenne ezen száz év előtti harcok részletes ismertetése és hasonlítása a mai viszonyokhoz, mert úgy a mai eseményeket is tisztábban tudnánk mérlegelni. Miután erre se terünk, se időnk nincs, csak annyit említünk meg, hogy a magyarországi 1848-as szabadságharc elválaszthatatlanul összeforrott két vezérlő egyéniség nevével.

Az egyik KOSSUTH LAJOS, aki valóban a polgárságot és a hozzájuk csatlakozott elszegényedett kis nemességet képviselte. Kossuth már csak akkor vette figyelembe a legjobban kizsákmányolt népréteget, a jobbágyságot, amikor látta, hogy a feudális urak elleni harcban segítséget kaphat ettől a néprétegtől. Kossuth első sorban csak magyar hazafi volt, aki az Ausztriától való függetlenségben látta a végcélt és kisebb belügyi reformokon kívül másra nem gondolt. Sőt még a nemzetiségi kérdésben is sokáig fentartotta a magyar faj elsőbbségének elvét s csak a vesztett harcok után ismerte el, hogy első sorban is a nemzetiségi kérdést kellett volna megoldania. Éppen igy, csak a harcok folyamán fogadta el, — és még hozzá elég nehezen, — hogy küzdelmeik egyik legsarkalatosabb pontja a jobbágyság felszabadítása legyen.

Ezzel szemben annak a korszaknak másik nagy vezére, PETŐFI SÁNDOR, a költő, a nép érdekeit képviselte, a nép érdekeit hangoztatta és védelmezte. A “nép” kifejezés alatt kora jogtalan néposztályát értette minden kivétel nélkül. Állandóan harcolt, követelt és verekedett a népjogok teljes, ÁLTALÁNOS kiterjesztéséért, hogy Magyarországon ne maradjon egyetlen jogfosztott osztály sem. Sőt még magyarságára is csak azért vplt annyira büszke, mert a magyar szabadságharcot azonosította a világszabadságért folyó küzdelemmel. Petőfi felismerte a Kossuth által hirdetett demokrácia hiányosságát és ez az oka annak, hogy ! TCossuthról soha egy sorban sem emlékezett meg, holott korának i számos, Kossuthnál sokkal jelentéktelenebb vezetőjét énekelte meg.

Petőfi politikai nézeteit ismerve bátran mondhatjuk, hogyha ma élne, akkor megint csak a legjobban kizsákmányolt néposztály, — a nincstelen parasztok és a proletárság élén harcolna. A tőle megszokott tűzzel követelné a földosztást, a bankok, a bányák j ós a gyárak lefoglalását, hogy a munkások a saját számukra termelhessék az élethez szükséges javakat, mint követelte akkor a ! jobbágyok részére.

j Mint tudjuk, a Kossuth és Petőfi szabadságharca elveszett, de most, száz év múltán újra kiújult. Magyarországi testvéreink

egyenesen azt állítják, hogy ma folytatják a harcot ott, ahol 1849-ben Világosnál abbamaradt. így egészen természetes, hogy a magyar munkásság a centenáris ünnepségek alkalmával elsősorban is ezt a láng- > lelkű embert ünnepli, aki már akkor a leg- elnyomottabb néposztályért harcolt.

És egyben ez magyarázza meg azt is, hogy azon magyar hazafiak, úgy Magyar- országon, mint az ország határain kívül, akik csak korlátolt mértékben hivei a demokráciának, akik hajlandók ugyan a politikai, de NEM A GAZDASÁGI jogok ki- terjesztésére is, inkább csak Kossuthot ünnepük, Kossuthot tolták előtérbe állandóan s volt Magyarországnak, — nem is olyan régen, — olyan gyalázatos korszaka is, Petáfit, “Kelet Prófétáját”, az iskolákban és egyéb hivatalos helyeken említeni sem volt szabad. Avagy ahol említették, hamisan csak a magyar hazafiságát emelték ki. Ezért helyénvalónak tartom, hogy mi, amerikai magyar munkások is emlékezzünk meg Petőfi Sándorról, a FORRADALMÁR költőről.

Igaz ugyan, hogy Petőfit első sorban is csak mint igen nagy költőt kellene ünnepelnünk azért, mert forradalmár nagyon sok volt már, van ma is és valószínűleg lesz a jövőben is; költő, igazi nagy KÖLTÖ azonban csak igen ritkán születik. Mert a költészetre születni kell még akkor is, hacsak egyszerű versfaragásból áll, noha az ilyen egyszerű versfaragó, bármilyen ügyesen is tud a szavakkal bánni, még nem költő; nem költő abban az értelemben, ahogy Petőfi értelmezte és ahogyan az ő útmutatása után ma értelmezzük igen sokan.

Petőfi a költői képességét valami magasztos, szent isteni küldetésnek tekintette. Úgy tartotta, hogy valamilyen természetfölötti erő' jelöli ki a költőt, hogy A NÉPET FELVILÁGOSÍTSA. VEZESSE, GYÚJTSA ÉS OSTOROZZA, ha kell, ha annak ideje elérkezik. És soha még költő jobban, szebben meg nem felelt ennek a hivatásnak, mint éppen ő. Kora érzéseinek, gondolatainak a legtisztább kifejezője. A költő hivatásáról szólva például ezt mondja “a XIX. század költői” cimü versében:

Ne fogjon senki könnyelműen A hurok pengetéseihez!

Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe laptot vesz.

Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed;

Nincs rád szüksége a világnak S azért a szent fát félre tedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott,

S követte, melyet Isten külde Vezérül, a lángoszlopot.

Újabb időnkben isten ilyen Lángoszlopnak rendelé A költőket, hogy ők vezessék A népet a Kánaán felé.

(Folytatás az 5-ik oldalon)

I