Bérmunkás, 1948. január-június (35. évfolyam, 1509-1534. szám)
1948-01-03 / 1509. szám
8 oldal bérmunkás 1948. január 3. része ismét kórussá alakul a győzelem mámorában. — Megsémmisiteni... — zúgják, ám a mester csöndre inti őket. A harmadik férfi, a nyugodt, határozott areu, biztonságos partner már nem is várja meg a kihivást, sőt azt sem várja meg, hogy a mester rakja le helyette a bábokat, hanem maga lát neki. A kávéházi közönség egy része, a gyakorlat ütemébe illeszkedve, ismét csak a hármas mottót hangoztatja. Most már állandó zajban, ütemes biztatásban folyik a játék. — Önt nem zavarja a lárma? — kérdi a mester. — Nekem mindegy. Már hozzászoktam. A játszma szokványosán indul, kiváncsi, hosszú nyakak nyúlnak a tábla irányába. A mester, régi szokásához hiven, mindjárt támadásba csap át és egy pillanatra helyzeti előnybe jut, de négy lépéssel tovább ellenfele már szívós ellentámadásba indul és megsemmisíti az eredményt — egyformán állnak. A mester elgondolkodik, ajka közt megbillen a cigaretta, támad, de ellenfele nyomban követi. Aztán újabb támadást indít, melyet a partner gondosan, sietség nélkül ver vissza. Az első lépéseknél megint úgy tűnik, mintha ő húzná a rövidebbet, de aztán a játék lassú felépítésével ismét összeszedi magát. A mester erre még idegesebb lesz, mozdulatai most már nem olyan kimértek és hűvösek, azonban mindezt leplezni igyekszik. Mozdulatait, arcjátékát szigorú fegyelemnek rendeli alá, azonban a haja tövéből egy kicsiny veri- tékcsepp lassan az orra felé gördül. E pillanatban még erőteljesebben hangzik fel a hármasüte- mü jelmondat, ez azonban már végkép nem tetszik a mesternek, kit láthatólag zavar a lárma és ezért igy kiált fel: — Most csönd legyen! Aztán elgondolkozik, lép, de lépését nyomon követi az ellenfél makacs ébersége. A futóját nem sikerült egy toronyra lecserélni a mesternek. Ismét lép, ám az ellenfél ügyes mozdulattal futárját üti le, amiért viszont csak parasztot ad cserébe. Ekkor ismét két veritékcsepp gördül a mester homlokán s arcán a száj irányába. E két veritékcsepp csiklandozza és izgatja. Finom metszésű szemüvegét feltolja a homlokára s úgy tesz mintha ' lépni akarna, de lassan úszó karja hirtelen megrándul és ideges rángással lesöpri a tábláról a játszmát. Pillanatnyi döbbent csönd, a harmadik férfi, a mostani partner, kissé sajnálkozva pillant a mesterre, aztán feláll. Mintha a kijárat felé indulna. Ekkor fel- süvit a mester nyugtalan, kérő hangja: — Jöjjön vissza, kérem! Állítsuk vissza a játékot! Hiszen a szabályok szerint játszani kell — akár tetszik nekem, akár nem. Ezzel aztán visszaülnek az asztalhoz. Hídépítés a Prípet folyón Dr. Bihari József is munkaszolgálatos volt a Horthy-Hit- ler hadsereg oroszországi hadművelete nyomán. Az ott átszenvedett élményeit Dr. Bihari most nyomtatásban adja ki, melyből az alábbi részletet egyik magyarországi Bérmunkás olvasó utján hozzánk küldte. Minden uj olvasó, a forradalom regrutája. Hány regrutát verbuváltál, a társadalmi forradalom Forradalmi Ipari hadseregébe? Már 1943 augusztusában előrelátható volt, hogy a Mozir körüli Pripet folyó egyetlen és erősen megrongálódott hídja nem lesz elegendő a nagy német visz- szavonulásra. A német hadvezetőség ezért körülbelül 12 kilométernyi távolságra a régi vashidtól a Pripeten át egy uj, fahíd építését határozta el. A hídépítés fakitermeléssel kezdődött. Hatalmas szál fenyőket kellett rossz, életlen fűrészekkel kidöntenünk egy magas hegyi erdőben. A kidöntött fákat aztán vállaikon cipelték a fiuk a völgybe várakozó autókhoz, ahol egy másik “muszos” üteg (munkaszolgálatos) nagy teherautókra rakta. A munkavezetőnk, egy idősebb utászkatona úgy mutatkozott be, hogy jó vastag husánggal összevert bennünket. A “ruhának” hamar hire ment és az élelmesebbek igyekeztek maguknak más beosztást keresni, de máshol sem volt rózsásabb a helyzet. A moziri vasútállomásnál például vagonokba kellett a rönköket berakni. Csakhogy az egymáson fekvő borzasztó méretű fákat hiába fogta meg 10-15 “muszos” is, azok eleinte meg sem akartak mozdulni. Működésbe léptek hát a fekete gumibotok és a katonakorbácsok. Lett nagy riadalom, az irdatlan tömegű fák pedig mégis csak bekerültek a vagonokba. Most már azonban semmi sem használt, mert a katonák, különösen a tisztek úgy belejöttek a verésbe, hogy mintegy 4-5 órán keresztül meg sem állott kezükben a korbács. Estére megdagadt fejjel, törött bordákkal, roncsokká cibálva érkeztek a fiuk, piszkos, tetves odúikba vissza. Eközben a hegyen tovább folyt a fakitermelés kora reggeltől késő estig. A németek belátták, hogy vontatók nélkül komolyan nem lehet termelni, küldtek hát néhány vontatót és ettől kezdve sokkal jobban ment a munka. A vontatók percek alatt összeszedték a kidöntött fákat, nekünk csak a kifürésze- lés és legallyazás jutott, amibe lassan-lassan belejöttünk. így teltek-multak a hetek, reggel alig vártuk, hogy már este legyen és éjszaka azt szerettük volna, ha sohasem virrad meg. Pedig az éjszakáink sem voltak nyugodalmasak. Az éhség, a tetvek, az egerek gondoskodtak arról, hogv még éjjel se pihenhessünk. Főleg a tetvektől szenvedtünk sokat. Hiába könyörögtünk fertőtlenítő gépért, nem kaptunk. Tisztálkodásra pe- dik ugyszélván nem volt időnk. Érthető igy, ha alig vártuk a vasárnapot, mikor azt reméltük, hogy néhány órán át magunkkal is foglalkozhatunk végre. Mi azonban csak terveztünk, de mindig a “keret” végzett. Vasárnaponként is kihajtott ben- jmelni ugyan, hanem “magán- I küldetés” gyanánt azért, hogy áz ott már kitermelt fából váí- lainkon vigyünk “lakosztálya- j ink” részére 1-2 hasáb fát. Ha valaki jó nagy hasáb fát választott, akkor elég volt, ha csak egyet vitt, különben mindenkinek két hasáb fát kellett 4-5 kilométeren át a vállain hazacipelni. Csak természetes, hogy egy ilyen teljesítmény után a fiuk összeestek, mint a colstok, nem volt már kedve senkinek sem a tisztálkodásra, sem az evésre, ha ugyan volt mit ennie. Teljes apátinában vártuk a hétfő reggelt, ami percnyi pontossággal mindig el is következett. Már október közepe felé járt az idő, mikor az egyik hétfőn Jordán főhadnagy nem az erdőbe, hanem az építendő uj hid színhelyére vezényelt ki bennünket. Ott ez történt: Egy-két méterre a Pripet partjáról pontonhíd volt belesüppedve mélyen a sáros fenékbe. A feladatunk az volt, hogy kiemeljük a vízből. Csak úgy lehetett a hidat megközelíteni, ha mi is belemegyünk a vízbe. Bele is kergettek bennünket mellig, miközben a ponton tetejéről Jordán főhadnagy azzal szórakozott, hogy korbáccsal buzdított bennünket a serényebb munkára. Körülöttünk a fullajtárjai nagyon eredményesen utánozták mesterüket, úgyhogy néhány órai leírhatatlan erőfeszítés után a pontonhíd egyik oldala kibillent a sárból és nemsokára már az egész hid a vizen úszott. Éjjen-nappal folyt a munka a hid körül. A hid egyik felét a magyarok, a másik felét a németek vállalták magukra, mindketten természetesen a munkásszázadok bevonásával. A mi századunk a 106-8 egyik fele igy a magyaroknál, másik fele a németeknél dolgozott. Megindult a verseny, ki lesz kész előbb. A magyar utászok hajszolták a munkát, észszerütlenül dolgoztattak, ütötték-verték a muszo- sokat kíméletlenül, nem törődve, hogy ezzel csökkentik nemcsak munkakedvünket, de munkaképességünket is. Hasonlóképen jártak sokan mások is. A hid tele volt hetven- kedő, lézengő honvédekkel, akik, nek semmi más doguk nem volt, minthogy a mesteremberek kezeihez deszkákat szállító muszo- sokat össze-vissza pofozzák a szállítás közben. Mikor a deszkákat leszállítottuk, visszafelé szaladni kellett, hogy 1-2 pofont igy meg tudjunk spórolni. Röhögő arcokba, korbácsos kezekbe, ütköztünk állandóan. Belénk rúgtak, amikor csak akartak, minden ok nélkül. Leköptek, megaláztak, — a lelkűnkön tapostak. Sokkal jobban jártak azok, akik a németek oldalán dolgoztak. Ott nem volt soha ütés. Tempósan, tervszerűen folyt a munka. A fiuk nem egyszer azon vették magukat észre, hogy munkahelyükön 1-2 doboz cigaretta hever, amit német katonák helyeztek oda titokban, nehogy feljebbvalóik meglássák. A hídépítés robotja minden képzeletet felülmúlt. Sohasem hittem volna, hogy 20-30 mázsás gerendákat vállra lehet emelni, de a fiuk megmutatták, hogy a fizikai munkában sem maradnak alul, ha kell. És kellett, mert más megoldás nem volt. Szökni, szabotálni nem lehetett. Csak néhány nagyhangú másokat mindig kihasználni tudó parazita bajtársunk értett ahhoz, hogy eltanulva a magyar bakák káromkodási művészetét, sőt őket is túlszárnyalva hangos vezényszavakat puffogtatva másokat dolgoztasson és ő maga igy kibújjon a kollektiv felelő- ségteljesités alól. Érdekes, hogy rendszerint az ifjabb nemzedékből kerültek ki ezek a zsidó hajcsárok, akiknek ma ugyanúgy a népbiróságok padjain volna a helyük, mint a többi kegyetlen- kedő hóhérlegényeinknek. Igaz, nem voltak, sokan, a legtöbben összetartottunk, közösen, egyformán osztoztunk meg a fáraói terheken és a horthy- katonák szadizmusát kitűnő munkateljesítményekkel csufo1 tűk meg. Alig néhány napi megfeszített munka után a cölöpök egész sora dugta már ki a fejét a vízből, mint megannyi kiváncsi, gyerek. A modern rabszolgák százai dolgoztak néhány fáraó vezetése mellett, csattogtak a kalapácsok, harsogtak a vezényszavak, egyetlen kopácsolás volt az egész Pripet, amely közömbösen, unottan nyelte el a mi jajkiáíltásainkat és verejté- inket. MUNKÁS LEVELEK MIRŐL ÉS HOGYAN ÍRNAK A BÉRMUNKÁS OLVASÓI T. Bérmunkás Szerkesztőség: A Bérmunkás december 20-iki számában megjelent cikk “Karácsonyi levél” cim alatt. Én ajánlom ezen levelet minden munkásnak, bármilyen fele- kezethez tartozzon is, hogy olvassa el. És elolvasás után adja oda az egyház lelkészének, hogy olvassa fel a szószékről a híveinek. Ha ezt megteszik a lelkészek, akkor ennél őszintébben még ezelőtt nem hirdették a Krisztus tanait. És úgyszintén ajánlom azoknak is, akik egyházhoz nem tartoznak, hogy kérjenek egy-egy példányt a Bérmunkás kiadóhivatalától és küldjék be a lapjaiknak leközlés végett. Hogy lássa meg a világ munkássága, hogy milyen szeretetet hirdetett a Krisztus. És hogy mit csinálnak máma a Krisztus nevében. Remélem, hogy a liberális lapok átveszik a Bérmunkásból ezt a levelet minden felszólítás nélkül. Ennek a “Karácsony levélnek” a publicitása annyit jelentene a munkásság részére, hogy: a vakok látták, a süketek hallották, amikor az igazság hir- dettetett nékik a Krisztul által. Munkástársi ülvözlettel, Szabó János Trenton, N. J.
