Bérmunkás, 1948. január-június (35. évfolyam, 1509-1534. szám)
1948-06-26 / 1534. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1948. junius 26. Magyarországi levelek NEHÉZIPARI KÖZPONT Budapest, Nádor u. 36 Bérmunkás Szerkesztőségének Cleveland, Ohio Az Egyesült Államokban élő magyarok tájékoztatására közöljük a következőket: A mkgyar nehézipart 1946 decemberében államosították. Ettől az időtől kezdve a nehézipari vállalatok termelése havi 75 millióról havi 17? millió forintra emelkedett, azonos eladási ár mellett. Az államosítás előtt a nehézipari vállalatok súlyos deficittel küzdöttek, ez a deficit 1948 május 1-re megszűnt. A nehézipari Központ — az államosított magyar nehézipar központi szerve -— aktuális híreket tartalmazó tájékoztató füzeteket ad ki. A jövőben ezt a Tájékoztatót rendszeresen fogjuk küldeni önöknek. Reméljük, hogy az abban foglalt híreket önök az ott élő magyarok tájékoztatására fel tudják használni. Kérjük, hogy amennyiben módjukban áll, a velünk foglalkozó cikkeket tartalmazó lap egy-egy példányát szíveskedjenek nekünk megküldeni. Tisztelettel: Elek László Vezér Erzsébet Tisztelt Munkástársak! Tisztelettel fordulok kérésemmel a tisztelt Lapbizottság- hoz. Én alulírott, mint a Bérmunkás lap régi olvasója, szeretnék itthonról a Bérmunkás Lapbizottságával soraim által közelebb jönni. Elsősorban irok magamról egy rövid életrajzot és felkérem a Lapbizottságot, ha megvizsgálják, tegyék be az újságba, had olvassák messze Amerikában is, hogy milyen volt egy negyedszázad idő alatt a jobb sorsra érdemes magyar munkás millióknak, az állati sorsba taszított helyzete. Én visszamenőleg emlékszek négyéves korom óta. Itt születtem községünkben, az apám is itt született, az anyám is. Heten voltunk testvérek. Amig be nem adtak az elemi iskolába, nem volt lábamon uj lábbeli. Felsőruhám is csak egy kék ing volt. 12 éves koromba vett a szülém uj csizmát lábamra, addig nem volt. 1896-ban születtem, most 52 éves vagyok. 1914-ben a vén Európát, a Fe- rencz Jóskás úri magyar bitangok a többiekkel csatlakozva, lángbaboritották. Alig voltam 19 éves, már az uralkodó osztály parancsára kint szenvedtem Lengyelország mocsaras lápjaiban Bresztlitovszk határánál, ahová akaratom ellenére hajtottak bennünket fiatal, öntudatlan proletárokat. A családban öten voltunk fiú testvérek és két lány. Két bátyám és én voltunk idegen érdekek miatt a vágóhídon 1915 augusztus 28-tól, 1918 október hónapig. Két bátyám kint volt Amerikában, ők csak olvasták a harctéri eseményeket. Az egyik hazajött 1930-ban, a másik az kint van jelenleg is Philadelphiában, a Bérmunkás lap olvasója ő is. Amikor 1918-ban az összeomlás megtörtént, haza kerültünk. Olyan szavakkal fogadtak, minket a hazatérő katonákat, amit nem érdemeltünk volna meg. Elmondtak minket csőcseléknek, felelőtlen elemeknek, hazaárulóknak, holott nekünk még akkor nem volt hazánk csak azoknak, akik bírták a 10 meg 50 ezer holdakat és azok nem voltak a háborúban. Az igaz, hogy Magyarországon volt egy kis őszirózsás forradalom, melynek megittuk a levét, mert a proletáriátus millióit nem volt aki vezesse. Szétválasztották a paraszti tömegeket az ipari munkásoktól és a földnélküli proletárokat, majd aztán jöttek a terrorizáló, megszálló csapatok, román, csehszlovák, jugoszláv katonák. A saját magyar fajtája ásat- ta meg a dolgozó munkások, az akkori élharcosainknak a gödröt és oda állította idegen megszálló katonával és még nem is, hogy egy golyót eresztett volna bele. Tömegsírokat ásattak, odaállították a gödör szélére össztüzet adtak 8-10 proletárra egyszerre és mint az állat úgy hullott bele a sírba és a hozzátartozójával huzatták be földdel, apjával, anyjával vagy testvéreivel. Persze jött a fehérlovas őfő- méltósága, ellentengernagy ur. Ez volt az akkori cime Nagybányai Horthy Miklós, aztán Héj- jas, Prónai, a Gömbösök. Majd A magyar dolgozók most készülnek szervezeteiket átformálni. Ebben segítségükre szolgál a Bérmunkás. megindult a nemzeti hadsereg sorozása, 1920 junius 11-ikén bevonultatott a Horthy kormány a nemzeti hadseregbe. Nyírbátorban a rongy gyár telepre, ott lehúztam 6 hónapot, mint a világháború élő halottja, de nem lehetett fellebbezni, be kellett tartani azt a parancsot, hogy nem szólok, nem látok, de hallani kellett azt a durva, katonai vezényszavakat, ami elhangzott a parancsnok torkából. Az akkori nemzeti hadsereg olyan szegény volt, hogy az egyes kiképzéseket mezítláb hajtották végre. A gyakorló tereken sulykolták a proletár fiukat a második háborúra, ami be is következett. 1932-től 1939-ig gazdasági téren volt elnyomva a munkásosztály, majd jött a bécsi döntés 1939 március 14- ikén, a felvidék elfoglalása. A községünkből mozgósítottak 85 embert. Én is beleestem. Megindult a harc, Beregszászban szereltünk fel. A harcot fel kellett venni az ukránokkal, a márma- rosi térségben. Én akkor voltam 43 éves, két nap és két éjjel voltam a tüzelő állásba a huszti határban, a kihordott trágyadombok mögött, a magyar honvédség kegyetlen- kedett már 1939-ben a Felvidék és a Kárpátalja visszacsatolásánál. A drága és szép nevelésű magyar hanvédtisztek összefog- dostatták a védtelen lakosságot, akiknek az volt a bünük, hogy nem olyan magyarok voltak mint ők, a levitézlett Ludoviká- sok. A fiatal tisztek, akik behajtatták a lefegyverezett egyéneket a Tisza partra a viz mellé és ott agyonlövöldözték őket. Sok esetben személyesen láttam, hogy a lelőtt hulla úszott a vizen mifelénk, mert a mi határunkba is elfolyik a Tisza. Ilyeneket csináltak a mi volt tisztjeink a felvidéken és Kárpátalján, most pedig fáj nekik valami, most úgy járnak mint a novemberi légy, olyan betegen. Volt valami félteni valójuk de ők maguk gyengének bizonyultak arra, hogy a felszabadító, dicső vörös hadsereget megtámadják. Majd bekövetkezett 1940 szeptember 5-ike, megindult Erdélybe 11 utón a magyar honvédség a bécsi döntés szerint, megszállásra. Ott is részt kellett, hogy vegyek, betöltöttem ott is 6 hónapot, az idegen érdekek miatt. Amikor a századunkat fölszerelték 320 emberből állott, másnap 65-en mentünk orvosi vizsgára, ahol azt felelte nekünk a mátészalkai hadkiegészítő Soós tanár orvosa: “Én tudom mit akarnak maguk. Ugye haza akarnak menni.” Igen mi haza akartunk menni, mert mindany- nyian családos emberek voltunk. Az volt a felelet: egy húsz éves rheumát most nem érünk rá gyógyítani, az nem betegség, különben is kijelentem, most a hazáról lesz és van szó, aki betegnek érzi magát csak halála előtt öt perccel jelentkezzen orvosi vizsgára. Ez volt az osztályrészünk, be- vagoniroztak bennünket és az irány Erdély. Tizenegy napig voltunk vagonlakók, marhaszál- litó vagonban, 50 ember, ami nálunk a magyar hadseregnél mindennapi szokás volt. Majd aztán az évek jöttek egymás után. Bekövetkezett az 1941 junius 20, amikor megtámadták a szépen fejlődő orosz mezőgazdasági szövetkezeteket. A Berlin-Roma tengely hatalmasai és a hozzájuk szegődött csatlós államok vezetői, mert a nép nem csatlakozott, de nem is kérdezték meg a népeket. A kisszámú úri banda hajtotta a népet a végtelen orosz mezőkre. A csendőrszurony őket szolgálta. Ezúttal is megkaptam az azonnali behívást. Ott járatták be velem, öreg létemre fel egészen Lembergtől Kolomeáig gyalog a területet, ami kitett 1700 kilométert. Munkácsról indult a századunk, Volónig mentünk vonattal és onnan karesztül a Kárpátokon, Galíciába gyalog. Ott szereztem nagyon sok élményeket. Most már rátérek az elmenekült urainkra, azokra, akik Görögországot akartak csinálni Magyarországból is, csak nem sikerült nekik, mert most már nálunk Magyarországon a honvédség és a rendőrség is demokratikus, a népből női kifelé és a nép érdekeit szolgálja. Már nem a farka csóválja a kutyát, hanem a kutya a farkát. Nem csinálunk terrort, gyilkosságot mint ők csináltak, már két Ízben. Amit odakint Írnak az újságok a népi magyar kormány felől, ne higyjék azt el tisztelt munkástársak, mert nem igaz. Az igaz amit itt irok én, aki a Bérmunkás lapot olvastam 1924 évtől 1938-ig. Akkor megszakadt, most megint már második éve, hogy olvassuk, nem magam, hanem a darabjáig olvassuk kézről-kézre jár. A bátyám járatja nekem, ő fizet elő Philadelphiából és a Bérmunkás lap által jutottunk ennyi tudáshoz a községünkben. A két dolgozó párt megegyezett a szociáldemokrata párt és kommunista párt és most a két dolgozó pártnak több mint 400 tagja van itt és arra kérném a tisztelt Lapbizottságot, hogy a címemre kül- denének állandóan 10 Bérmunkás lapot, hogy minél többen tudnák az itteni munkástársak olvasni. Mi nem félünk semmiféle ijesztgetésedtől, amit az amerikai tőkés lapok Írnak, csak Nagy Ferencekre meg a Kovács Bélákra vigyázzanak odakint a munkástársak, mi itt vigyázunk az itthonmaradottakra. A Clevelandon lakó Szabó Fe- rencz munkástársék Budapestről kapott levelükből vesszük az alábbi részletet: “Nálunk megint szép esemény volt, amiről Írni akarok, a Május elseje. Amit Budapest népe és a környékbeliek ezen a napon produkáltak, az minden eddigi ünnepségen túltett. Az előestén már verseny iudult, hogy melyik ház jobban és szebb díszben legyen. A rengeteg sok piros zászlók és szalagok szépítették az utcát, a házakat, a kőrutakat és hivatalos épületeket. Mindenütt a rádió és niegafon zengte a munkásdalokat. Ragyogó idő, örömteljes nép, csupa vidámság az egész város. A felvonulás most a Parlament elé vezetett, ahol ünnepi beszédek hangzottak el. Délután a Város-, a Népligetben és a Városmajorban szórakozott a vidám nép. A menetben autókon mutatták a különböző gyárakban készülő tárgyakat, gépek, kazánok, motorok, stb. miniatűr modelekben. örömünnep volt ez, mert mindannyian éreztük, hogy mindez az ország dolgozóinak fogja már rövidesen jelenteni a szebb, nyugod- tabb életet.” DUSCHEK JÁNOS munkástárs halálhírét vesz- szük az Industrial Workers junius 19-iki számából. Newark, N. J.-ben lakott Duschek munkástárs, amikor összeköttetésbe került a Bérmunkással valamint a szervezettel. Több mint 28 évig lelkes tagja és támogatója volt a mozgalomnak. Junius 3- án bekövetkezett halála Hones- dale, Pa. érte. Holttestét kívánsága szerint elégették. Romániában 3 óra alatt határozták el 702 iparvállalat államosítását, igy nem adtak időt a gyárosoknak a gyári vágjon ellopására, mint tették Magyarországon. Ontario (Kanada) államban mesterséges esővel akarták eloltani az erdőtüzet. Száz font “száraz jeget” dobtak le a felhőkre, de nem kaptak elegendő esőt. — A baj az, hogy ezen uj módszernél még mindig többe kerül a jég, mint a leve.