Bérmunkás, 1947. július-december (35. évfolyam, 1483-1508. szám)
1947-08-30 / 1491. szám
1947. augusztus 30. BÉRMUNKÁS 5 oldal Magyar népművelés PETŐFI, ADY, JÓZSEF ATTILA, A FALUSI PARTISKOLÁBAN A falusi pártiskolának tizenegy hallgatója van. Beállók tizenkettedik “magántanulónak”. A legfiatalabb talán 18 éves — néhány hónappal ezelőtt került haza nyugatról, ahova, mint leventét vitték el —, a legidősebb 30 körül. Parasztok valameny- nyien, közülük két fiatal elvégezte a dolgozók iskolájában a négy polgárinak megfelelő osztályokat, a többi kilenc semmit sem végzett az elfelejtett elemiken kívül, szóval elég pontos masszája az egész parasztságnak. Olyannyira, hogy a tapo- gatódzást nem is érdemes megkísérelni. Vegyük ezt a tizenegyet úgy, mint az egész paraszttársadalom művelődési vágyát s próbáljunk az egész kérdéssel szembenézni. Kezdjük Petőfivel. Olvassuk a verset, “A nép nevében”-t. Még kér a nép, most adjatok neki”. Nem szorul magyarázatra egyetlen sor sem, olvasva derül ki, hogy a tőmondatokon nincs mit magyarázni, kérdések és feleletek váltakozása ez a vers egy-egy dühös felkiáltással. Pontosan megfelel az ő ötszavas mondatokban kifejezett forradalmi tettvágyuknak: “Jól vigyázzatok . . .” “Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép . . .” A végén mind a tizenegy egyöntetűen mondja rá az “áment”, mert a nép végül mégis .. . mert a nép türelme sem feszíthető ... mert a nép igazán a nemzet . . . Ugyanaz, mintha a. politikai akadémián azt mondanák, hogy a történelmi nemzet megszűnt, s helyette a nép-nemzet fogalma lépett előtérbe. MÉG HÁROM VERS “Ne hagyd el magad öregem, bőröd ne bizd kereskedőre” A jó versnek — egyre igazolódik — a hatásbeli értelme mindig megmarad. Dehát hatás és hatás közt a fokozatok mégis szembeötlők, Petőfi nem József Attila, ez rögtön látszik, amint az első sorokat megbeszéljük. Folytatódik, amikor átcsap egyik vers az általános lázadásba : “ . . . s nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibírnám, ha nem vagyok szabad.” Ez a lázadás nem a Petőfi szóhasználatával való lázadás. Szabadság ? Mindenkivel szemben kötelező igény! Igaz? Csendes helyeslés, a dolog nem olyan egyszerű. Elvégre vannak főnökök, apák, anyák, nagyapák . . . S a tizenegy hallgatóban egyelőre a nép lázad. A képalkotás racionális, nem lehet vele vitatkozni. Nem is érdemes, a “magántanitás” elvégre nem a mi elképzelésünket szolgálja, sokkal inkább az övékét. De a nyelv bonyolultabb gondolatalkotás kísérlet ével szemben való érzékenység mégis furdal egy darabig. így érkezünk el Adyhoz: “Sebő pajtás, mit szól a gyomrod, Pajtás ebeké a vérünk, Fejünk felett hollók kárognak Pajtás, meghalt a vezérünk” — Értjük? — Igen. — És az igen mögött egy iskolai feladat kényszere hangzik tapintatosan. Az Ady-képek reménytelenül nehezek. Ha a hasonlat mond is valamit — “háta mögött egy püspök állott, szenteltvízzel és füstölővel” — a képhez fűződő kifejezések semmit. A megsütött Dózsa mögött a püspök áll. Miért ne állana. S nem mond valamit a tüzes trónon ülő Dózsa és a mögötte álló püspök képe? Bizonytalanul néznek össze s a tizenegyedik más Dózsát idéz: “Izzó vastrónon őt megégettétek ...” ELVINYILATKOZAT A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösses csen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található > dolgozo emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bír. iák akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. ügy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és keve sebb kezekben i összpontosulása a szakservezeteket ''trade unions) kép telenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmavai felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek oiyan állapotot ápolnak, amei? lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet hogy a munkáltatókkal kö zös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olvkép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell. valamennyi iparban — dolgozó tagjai be- «öntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak vala melyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett :“Tisztességes napibért, tisztesseges napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót írjuk a zászlónkra: “LE A BÉR RENDSZERRE!/” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a berrend szert A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is. hogy folytassa a termelést akkor, amikor í bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedésül ni társadalom «»erWetév éoiMfik - '“<r; l*ra*d-.1«*ne MW A tetszés sorrendje az eddigiek után: Petőfi, József Attila, Ady. Előre vártuk, de megkoc- köztatunk egy “méirtet”. Felelet nincs. Ha nincs — nyugszik bele a kísérletező nevelő —, akkor énekeljünk valamit. EGYETLEN NÉPDALT SEM TUDNAK Az énekben is kialakul a sorrend. Először: mit tudnak. Má-. sodszor: mit hajlandók megtanulni. Harmadszor: mi a legkönnyebb a megtanulandók között. Először: egyetlen népdalt sem tudnak. Másodszor: legkevésbé népdalt hajlandók megtanulni. Mit énekeljünk — a kérdés tízszer felvetődik s mindig egy bátortalanul bedobott Murgács Kálmán vagy Fráter Lóránd-meló- dia a válasz. Ez az, amit második hallásra a nem ismerő is nagyon jól tud már. Harmadszor: hiszen az első kettő erre is felelt. A tiszán-tu- li pásztordalok nem tetszenek és nem könnyűek. A csángók még kevésbé tetszenek és még kevésbé könnyűek. “Varga Jul- csát” már hallották a rádióban, ez a legkönnyebb. Persze rádió: vegyük elő a “palóc nótákat”: “Széles a Balaton vize ...” — rögtön tudják legalább négyen. Persze “Báláton vize”, ahogy a művésznő énekelte annakidején. Mondogattuk, hogy a rádió milyen jelentős a népművelésben, hát most érezzük is. Murgács Kálmánostul és Báláton- ustul. Szinte egészen felesleges megkérdezni, hogy ki a kedvenc iró. Ugyan, hogy tudna versenyezni Gárdonyival, Móricz Zsig- mond? Eszembe jutnak az elemista olvasókönyvnek. A művelődés szűz terület a hatévesnek, mikor képet kezd látni az elemiben s verset tanulni az évzáró vizsgára. KÉT “ŐSTEHETSÉG” Az egyik őstehetség festő. Minden ismérvét magánviseli az “őstehetségnek”. Először is nem tehetséges, rossz és giccses képeket fest a faluról, a parasztlegények tarkójukra csapott karral menetelnek aratásra s lobog az ingujjuk. (Ezen a vidéken legalább ötven éve nem hordják már.) Az őstehetség maga is sokat aratott, sohasem lobogós ingujjal, sohasem bőga- tyásan — szégyenkezve mosolyog. — Én igy látom. Hiszen nem vitás, hogy igy látja, de miért? Az olvasókönyvben inges-gatyás parasztokat látott, lassan nyilván azt kezdte hinni, hogy ez az igazi, hogy a falubeliek már csak azért nem járnak igy, mert nem igazi parasztok. A másik őstehetség költő, a pacsirtához, a frissen omló barázdához ir verset, mint legszebb dologhoz a földön. Mit is írna, amikor az olvasókönyvből nem ismer egyebet ? Még a rímeket is innen kapja kölcsön: va- gyok-ragvog. kardja-tartja, gazda-adta. Számára a verset Pósa bácsi és a többi elemi iskolás költő jelenti, meg az a Petőfi- kötet, amit a tanítótól kapott kölcsön. Odatolakszik a két őstehetség a tizenegy pártiskolás közé tizenkettediknek és tizenharmadiknak, illetve tízezrediknek és százezrediknek azokból, akik az olvasókönyv nyelvén tanultak gondolkozni, tetszeni vagy nem megbeszélni, a rádió hangján énekelni, a faluig eljutott kispolgári romantika magaslatain gondolkozni, tetszeni vagy nem tetszeni . . . Petőfi nem azért nagy és mindenekfölötti nekik, mert forradalmi (József Attila vagy Ady forradalmiságát nem is érzik), hanem, . mert nem nyúlt a nyelv nagyobb mélységeihez. Ady képei és észjárása már túl van azon a formán, amit az eddig hozzájuk eljutott kultúrából ha megtanulni nem is, de észrevenni már lehetne. A MAGÁNTANULÓ MEGFIGYELÉSEI Mondják, hogy a kulturnapok nem sikerültek. Paraszti vonatkozásban ez természetes. Egy osztályt müvelődésileg mgváltani csak azon a fokon lehet, ahol felszabadulása pillanatában áll. A magyar parasztságot Verlai- ne-nel s a francia 19. századi költészetet egyeztetni az örök paraszt kalendáriummal még kevésbbé lehet. Mit adhattak volna a kulturnapok? A népművelés nem olyan egyszerű. Bonyolultabb az elemiiskolás nevelésnél, mert a felnőttebb tanítványok már átitatódtak valamilyen alj-kulturával. Van, aki többé, van aki kevésbé. A baj az, hogy az érdeklődő, a művelődés iránt éhséget érző jobban, amig akik még nem próbálkoztak a művelődéssel, azok alig. És ezek után mondjuk meg ,azt nyugodtan, hogy a népművelésnél az égvilágon semmit sem ér a puszta jóindulat. Mert zenében, költészetben, irodalomban a megoldatlan feladat egyelőre ez: erőtvenni a beivódott alj-kulturán s nem pedig megtárgyalni a parasztsággal a legújabb problémákat. S mit ér a népművelési tanfolyamok menetrendje, a kulturnapok halmozása s a dolgozók iskolájának előírása akkor, ha a problémát egyik sem érti, ha nem ennek az átugrásával akar valamit csinálni? Kulturális, gazdasági és társadalmi felszabadulás, úgy látszik, mégis csak párhuzamos utón halad. Társadalmilag a feudalizmusból szabadult most a parasztságunk, gazdaságii a g egy majdnem jobbágyi állapotból. Müvelődésileg pedig a Pósa bácsis olvasókönyvekből, a rádiószemetekből (eddig legfeljebb azért, mert most kevés a rádió falun) s általában a menthetetlenül terjedő kispolgári kulturszemlélet legkezdetlegesebb fokából. Ahogy a továbbfejlődés gazdaságilag sem lehet számára a kapitalizmus, politikailag sem a liberális polgári demokrácia, Ugyanúgy művelődésben sem mehet tovább a javitott kiadású polgári utón. Az ilyen kísérlet ideig-óráig nagyobb sikert arathat és mutathat fel részlet-
