Bérmunkás, 1947. július-december (35. évfolyam, 1483-1508. szám)

1947-08-16 / 1489. szám

1947. augusztus 16. BÉRMUNKÁS 3 oldal MUNKA KÖZBEN--------------------------------(gb) ROVATA---------------------------­JOGOS KÖVETELÉSEK Az Egyesült Államok legutol­só kongresszusi évszaka végét­ért anélkül, hogy tárgyalás alá vette volna a minimális munka­bérekre vonatkozó javaslatot. Pedig a drágaságra való tekin­tettel igazán nagy szükség lett volna felemelni a jelenlegi 40 centes minimális órabért, ame­lyet még a háború előtt szabtak meg és amely alól még bizonyos esetekben kivételt is megenged­nek. Amint a háborús viszonyok­nak megfelelőleg a megélhetési árucikkek árai emelkedtek, né­hány képviselő és szenátor azon­nal megkezdte a minimális óra­bér felemeléséért az agitációt. Évekig tartó agitáció után vég­re el is értek annyit, hogy a sze­nátus munkaügyi bizottsága tárgyalta ezt a dolgot és még a múlt év február havában pár- tolólag fogadta el a szenátor Claude Pepper és társai által ajánlott azon javaslatot, hogy a minimális órabért fel kell emel­ni 65 centre, egy évvel később pedig 70 centre. A kongresszus mindkét házában a reakciós többség hallani sem akart az ilyen munkásvédelmi törvény­ről. Mint most már tudjuk, a honatyák nagy többségét csak a munkásellenes törvények ér­dekelték és egész működésűk abban merült ki, hogy miként tudnák megtörni a szervezett munkásság hatalmát. CSAK GÚNYOLÓDTAK Amikor a minimális bérek felemeléséről volt szó, a mun­káltatók képviselői mindjárt az­zal álltak elő, hogy a munkabé­reknek ily felemelése infláció­hoz vezet. Azt hirdették tehát, hogy a munkásoknak a több­termeléssel, a termelés fokozá­sával kell elérni a magasabb ke­resetet. Amikor a háború befe­jeztével az általános hat napi (48 óra) munkaidőt leszállítot­ták öt napra (40 órára), a mun­kásszervezetek vezetői jogosan követelték, hogy az öt napi munkáért ugyanazt a heti ke­resetet fizessék, mint amit ke­restek a hat napon át, mert hi­szen a munkáscsalád megélheté­se a munkaidő megrövidítésével semmit sem esett. A munkálta­nyos kezet, befoglalják valami aranykeretbe és aláteszik a min­den but, bánatot elfelejtető, csak a királyi dicsőséget hirde­tő írást: “íme ez az a hősi kéz, amely forgatta azt a libatollat, amely ráirta a kutyabőrre, hogy most már törvényes utón megszület- hetik a nagy Anglia következő királya!” Hát érhet-e ennél nagyobb di­csőség élő embert, ha mindjárt egyik kezébe került is?! És minderről a Bérmunkás mitsem ir? Hát nem jogos a pa­naszom? Királypárti tők akkor az ilyen követelést nevetségesnek tartották és az ily követelések kifejezőit, közöt­tük Henry Wallace volt alelnö- köt is “ábrándozóknak”, hold­kórosaknak és aféle fél-bolon­doknak igyekeztek feltüntetni. Hogy mennyire jogosak vol­tak az ily követelések, azt most látjuk csak valójában, amióta tanulmányozhatjuk a munka­ügyi minisztérium által fentar- tott Bureau of Labor Statistics (BLS) adatait. Ez az iroda pár héttel ezelőtt közétette azon vizsgálatainak eredmé n y é t, hogy az utóbbi években mennyi­vel emelkedett az átlagos mun­kás óránkénti termelőképessé­ge. És noha tudtuk, hogy a há­borús években mindig emelke­dik a munkásság termelő effek­tusa, mégis a most közzétett adatok még a legoptimistább személyt is meglepték. A BLS adataiból ugyanis ki­tűnt, hogy dacára annak, hogy az amerikai munkásnak a bérei a legmagasabbak az egész vilá­gon, mégis, a munkáltató szem­pontjából, — vagyis a profitot nézve, — az amerikai munkás a legolcsóbb az egész világon. Legolcsóbb pedig azért, mert óránként sokkal többet termel, mint más országok munkásai. Midőn azt mondjuk, hogy az amerikai munkás óránként töb­bet termel, mint a más nemzeti­ségű munkás, ez természetesen nem azt jelenti, hogy az itteni munkás többet, vagy erősebben dolgozik külföldi munkástársai­nál, hanem azt, hogy tökélete­sebb szerszámokkal rendelkezik és jobb módszereket használ, ami a nagyobb termelést ered­ményezi. KOMPLIKÁLT SZÁMÍTÁSOK A termelés fokának megálla­pítása rendkiyül komplikált szá­mításokon alapszik, hiszen min­den egyes munkás termelőké­pessége más és más. De azonkí­vül ugyanaz a munkás is külön­böző effektussal dolgozik a kü­lönböző munkákon. És végre a munkás, termelő képessége függ attól is, hogy mennyi “nemter­melő” munkás segítségét hasz­nálja fel munkája közben, ami­ket az ily számításoknál mind figyelembe kell venni. Éppen az­ért az ily számítások bizonyos tekintetben mindig kifogásolha­tók. Azonban ha azt a végered­ményt nézzük, hogy bizonyos ipartelep egész éven át milyen értékű árut termelt s ezen érté­ket elosztjuk a felhasznált ösz- szes munkaórákkal, akkor meg­tudjuk azon ipartelep évi átla­gos munkaegységét. Mármost ha számos éven keresztül figyel­jük az ily eredményeket és nem egy, de igen sok ipartelepre vo­natkozólag, akkor mégis elég hozzávető képet kaphatunk ar­ra, hogy a szóbanforgó gyárak munkásainak termelő effektu­sa miként esett vagy emelke­dett. A Bureau of Labor Statistic ' A 35-ik esztendejébe lépő Bérmunkás megünnpelésére AUGUSZTUS 30-án, szombaton este 8 órai kez­dettel Clevelandon, 8637 Buckeye Roadon levő Verhovay Hall nagytermében az alkalomnak megfelelő VACSORA lesz, amelyen Cleveland és környékén kívül megjelennek Chicago és New York közötti magyar telepek ipari unionistáinak delegátusai is, akik a Bérmunkás .másnapi országos értekezletére jönnek Clevelandba. Az ünnepi vacsorát elsőrangú zenei program egészíti ki, ame­lyet pittsburghi magyar szülők zenei pályán levő gyermekei ad­nak elő. Ugyancsak teljes kórusával lép fel a Cleveland West Sidei Munkás Dalárda, A vacsora kettő dollár. Ezúton is kérjük olvasóinkat, hogy a lehetőségig postakártyán jelentsék be, hogy hány személyre ké­szítsük a vacsorát. az 1929-es évet vette “minta év­nek” és annak az évnek a mun­kaegységét 100-zal jelölte. Ezen minta-évhez hasonlítva úgy ta­lálta, hogy az amerikai munkás termelőképessége kisebb esése­ket leszámítva állandó emelke­dést mutat, mert azon árucikk­ért, aminek termelése 1929-ben 100 egységbe, Vagy egy dollár­ba került, 1919-ben még $1.60-t kellet érte fizetni és 1946 végén már csak 81.2 cent volt. SZÁZ SZÁZALÉKOS EMELKEDÉS Átszámítva ezen adatokat a munkaeffektus emelkedésé r e azt látjuk, hogy 1919-től 1946- ig, vagyis negyedszázad alatt az amerikai munkás termelőké­pessége teljes száz százalékkal emelkedett. Ez azt jelenti, hogy ha csak a mai árakat vesszük figyelembe, akkor ma az ameri­kai munkás óránként kétszer annyit termel, mint termelt 1919-ben. így jogos volna az a követelése,' hogy még a tőkés termelési rendszerben is kétszer akkora órabért kapjon, mint ka­pott negyedszázaddal ezelőtt, tekintet nélkül a drágaság emelkedésére. Természetesen a munkaeffek­tust és a béreket nem szabad ilyen túlságos egyszerűen össze­hasonlítani, mert a béreket min­dig a vásárlóképességgel egye­temben kell számításba venni. Hiszen tudjuk jól, hogy meny­nyivel többet keresett az a mun­kás mondjuk 1930-ban, akinek már akkor egy dollár órabére volt annál a munkásnál, akinek ma van ugyanaz az órabére, mert az egy dollárért 1930-ban sokkal többet lehetett vásárol­ni, mint ma. Mindezeket tekintetbevéve a BLS azt találta, hogy amig a munkás termelőképessége az utolsó negyedszázadban átlago­san 44 százalékkal emelkedett, addig a keresete csak 28 száza­lékos emelkedést mutat. Ez a számadat egyben megmagyaráz­za azt, hogy a nagy korporáci­ók profitjai miért emelkedtek olyan magasra dacára annak, hogy a munkabérek is folytonos emelkedést mutattak a háborús évek alatt. Ezen számadatok egyben ezt is mutatják, hogy a háborús erőfeszítés következté­ben oly nagy mértékben emelke­dett az amerikai munkás ter­melőképessége. hogy az emelke­dő munkabérek dacára is nagy mértékben emelték a munkálta­tók profitjait. NEM ALAMIZSNÁT KÉRTEK A munkáltatók által kitar­tott sajtó-kopók azonban dühö­sen belemartak mindenkibe, aki azt merte állítani, hogy a mun­kások jogosak a béremelésre az árak felemelése nélkül, mert az ily áremelkedésekkel megsem­misítik a béremelések előnyeit. És jogos volt az a követelés is, hogy a munkások 40 órai mun­kára kapják meg az előbbi 48 órai fizetéseket. Mint most lát­hatjuk, nem alamizsnát kértek, nem ajándékot követeltek a munkások, hanem még a tőkés termelési rendszer felfogása sze­rint is csak munkájuk méltá­nyos megfizetését. Mi természe­tesen a profit teljes megszünte- sét tartjuk jogosnak, ez azon­ban most más lapra tartozik. Érdekes lesz még felemlíteni ezzel a dologgal kapcsolatban, hogy az “American Overseas Airline” repülő társaság elnöke, John E. Slatefr, a BLS fenti ada­taiból kiszámította, hogy a há­borús évek alatt is az amerikai munkás dolgozott legolcsóbban dacára a legmagasabb béreinek. Slater azt akarja bizonyítani a szenátusi vizsgáló bizottság előtt, hogy az amerikai repülő társaságok képesek lesznek ver­senyezni a külföldi hasonló cé­gekkel a magasabb bérek dacá­ra is és igy nincs szükség a kü­lönböző repülő-vonalak (társa­ságok) egyesítésére. Slater és gazdasági tanácsadóinak számí­tásai szerint a háborús évek alatt a 100-nak megfelelő mun­kaegység az angoloknak 91 centbe, a németeknek 76-ba, az oroszoknak 75-be, Kanadának 64-be, Amerikának pedig csak 63 centbe került. Lehet, hogy igaza van Slater- nek. De akkor az is igaz, hogy a háborús rendeléseken is az amerikaiak zsebelték be a leg­nagyobb profitot, ami azt bizo­nyítja, hogy az amerikai tőké­sek jobb “business” emberek, mint külföldi kollégáik. Az amerikai újságok két kis görög gyerek cirógatásában mutatják be Dwight P. Gris- woldot, akit az amerikai kor­mány küldött Görögországba, hogy az ő tanácsa szerint költ­sék el a soha-megadásra kölr csönadott 400 millió dollárt. — Azt hiszik az amerikai újságok, hogy két ilyen vézna kis görög gyerekkel el lehet takarni az ágyukat, tankokat és egyéb öl­döklő fegyvereket, amiket Gris­wold ur szállít a görög kor­mánynak.

Next

/
Thumbnails
Contents