Bérmunkás, 1947. július-december (35. évfolyam, 1483-1508. szám)
1947-08-02 / 1487. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS 1947. augusztus 2. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN ORGAN OF THE I. W. W. Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre ....................$2.00 One Year ......... $2.00 Félévre ............................. 1-00 Six Months ___________ 1.00 Egyes szám ára ........... 5c Single Copy ___________ 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ________ 3c “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás Hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE Régi nóta Az amerikai törvényhozó testület mindkét háza által kiküldött “Joint Congressional Committee on the Economic Report” hosszunevü közös bizottsága tárgyalásokat tartott arra nézve, hogyan lehetne az Egyesült Államok és azzal együtt az egész világ gazdasági helyzetét biztosabb alapokra helyezni. Az ilyfajta tárgyalások nyüvánosak s a tanuk, akik szakértó'knek tartják magukat, részben önként jelentkeznek, részben pedig a bizottság kérésére mondják el véleményüket, amelyek rendesen “tanácsokat” tartalmaznak a szóbanforgó problémára vontakozólag. Ez a bizottság bizonyára úgy gondolta, hogy az ilyen gazdasági kérdésekben a legnagyobb szakértőt a National Association of Manufacturers (NAM) néven ismert kutyaszövetség vezetői között találja meg és azért ilyen tanácsadásra kérték fel ennek a hírhedt profithajszoló szervezetnek az elnökét, bizonyos Earl Bunting nevű gyárost. Tekintettel arra, hogy az amerikai lapok és a rádió ezen szervezet tagjaitól nyerik jövedelmük legnagyobb részét a hirdetések révén, nagy hü-hót csaptak abból, amit ez a Mr. Bunting ajánlott. Pedig Bunting ur semmi újat sem mondott. Megismételte a gazdagok által már évszázadok óta hangoztatott amaz elcsépelt gazdasági elvet, hogy a nép jólét a gazdagok jólétén alapszik. Minél gazdagabbak a gazdagok, — mondja ez a régi nóta, — annál többet adhatnak a szegényeknek. Bunting ur, — akinek még a neve is a bőség felé mutat, — hűséges követője és hirdetője annak a már régen leálcázott gazdasági elméletnek, hogy valamely nemzet jóléte az uralkodóosztály nagy vagyonától függ. Ezt az elméletet még a feudális termelési rendszer szülte, mert akkor úgy vélték, hogy az a földesur, akinek nagyobb és jobb földjei voltak, többet juttatott a jobbágyainak is. Az elméleti bizonyíték igen könnyű volt. A jobb föld nagyobb termést hoz, tehát több marad belőle a jobbágynak is, aki termel- vényének bizonyos hányadát szolgáltatta be földesurának. A több földön pedig több jobbágy lakott és igy egyre-egyre kevesebb úrbéri szolgálat esett. így alakult ki az a gazdasági elv, hogy a főurakat minél több földhöz kell juttatni. A történelem természetesen alaposan rácáfolt erre az elméletre, mert láttuk, hogy éppen a legnagyobb latifundlákkal biró országokban nyomorogtak a népek legnagyobb mértékben. Mr. Bunting természetesen nem földeket kér, de azért ugyanezen elmélet alkalmazását sürgette, amikor azt mondja, csak akkor lesz jólét ebben az országban, ha a szövetségi kormány megváltoztatja a jelenlegi adótörvényt úgy, hogy az kedvező legyen a tőkének, amely jelenleg “elbújt” s igy nem teremt munkaalkalmat. Bunting szerint a nagy adó miatt a “tőke nem mer mozogni”, ami alatt azt érti, hogy a tőkések nem mernek újabb vállalatokat kezdeni, vagy a régiket kibőviteni, mert nem látnak elég profitot s a befektetés nagyon kockázatos. Azért azt tanácsolta, hogy a szövetségi adót le kell szállitani 7 billió dollárra. “Ez, — mondotta Mr. Bunting, — “alkalmat adna uj tőke gyarapításra és befektetésekre”. (És a gazdagok további gazdagítására.) Eltekintve attól, hogy a korporációk adójának leszállítása esetén a közterhekből még több esne közvetlenül a munkásosztályra, kérdezhetjük, hogy az ily adórendszer mellett ugyan kinek vagy kiknek is nyílna alkalmuk az “újabb tőke gyűjtésére és befektetésekre”? Természetesen csak a jelenlegi tőkéseknek. íme itt van elrejtve az a régi elv, hogy a gazdagok legyenek még gazdagabbak. Ezzel a régi elmélettel szemben az igazi szakértők rámutatnak arra a tényre, hogy a tul-tőkésités eredménye az ipari pangás, mert a dolgozók az általuk termelt javak csak kis hányadát használják fel, a többi profit alakjában visszakerül a munkáltatóhoz, aki újból tőkésiti, amely megint csak profitot hajt. És miután a kisszámú munkáltató osztály nem tudja elhasználni a nagy fölös termelvényt, a munkásság pedig nem vásárolhatja vissza, mert a bére csak egyrészét képviseli a termelt javaknak, igy bizonyos idő múltán törvényszerüleg jelentkezik a pangás. Mi sem bizonyítja jobban a munkáltatók szövetségének hatalmát, mint az, hogy az általuk támogatott s a nekik nagyon kedvező adótörvényt kétszer is áthajszolták a kongresszus mindkét házában az elnöki vétó dacára is. És nem azért nem lett belőle törvény, mert a gazdagokat akarta még gazdagabbá tenni, hanem csak azon csúszott el, hogy annyira megnyirbálta volna az állam jövedelmét, hogy nem tudták volna fizetni a Truman adminisztráció embereit. Mindezekből azt látjuk, hogy az amerikai uralkodó osztály nem tanult a történelemből és a gazdagság utáni mohó vágyát nem elégíti ki még az a szinte mérhetetlen nagy vagyon sem, amivel jelenleg rendelkeznek. A régi jó idők “sajtószabadsága” A clevelandi Szabadság sokaktól olvasott írója, Ignotus “a közszabaságok dolgával” kapcsolatban azt írja, hogy “sem Franciaországban, sem Amerikában nem volt, nem is lehetett akkor teljesebb a sajtószabadság mint a Tiszáék Magyarországában (az ezernyolcszáz hetvenes és 1900-as évek közt. — Szerk.) még legalább is az első világháborúban is.” E lap Íróinak és olvasóinak, kik gyakran a maguk bőrén próbálták ki ennek a mélán emlegetett és szép anekdotákkal visszaidézett Tisza-féle sajtó- szabadságnak az áldásait, néhány kérdésünk volna ezzel a kijelentéssel összefüggésben. Vájjon azt érti-e Ignotus ur sajtószabadság alatt, hogy a mintegy 18 milliós Magyarország lakosságának körülbelül 50-60,000-nek, vagyis a “felső tízezernek” meg az úgynevezett müveit középosztály jóviselke- désü részének megengedték, hogy azt irjon-olvasson ami jól esik, ellenben a sok millióknak nem? És nem csak hogy nem, lanem még az irás-olvasás leletőségétől is mesterségesen el- rekesztették őket? Minthogy feltesszük Ignotus úrról, hogy nem igy érti, volna hozzá néhány kérdésünk: 1. Igaz-e, hogy a Tisza-ko"- szak körülbelül tiz tizenöt napilapjának háromnegyed része mindig a kormány szájaize szerint irt, mert vagy le volt pénzelve, vagy mert üzleti érdekből jobbnak látta nem sokat okve- tetlenkedni ? 2. Igaz-e, hogy a nem városokban élő lakosság, azaz az összlakosságnak mintegy 80 százaléka egyáltalán nem olvasott, még ha tudott is olvasni, egyebet mint imakönyvet és “százesztendős jövendő m o n- dót”? 3. Igaz-e, hogy a volt néhány száz vidéki időszaki lap négyötöd része vagy kormányzsold- ban állt és azt nyomtatta le, amit a miniszterelnöki sajtóiroda a szájába rágott, vagy pedig befolyásolt felekezeti, kezdetleges és tulajdonkép alig olvasott sajtópapir volt? 4. Igaz-e, hogy az “európai szinvonalu”-nak nevezett magyar folyóiratok, a Hét, a Nyugat, a Huszadik Század és még néhány hasonló, legjobb idejükben sem jelentek meg 1000-2000- nél nagyobb példányszámban? 5. Igaz-e,/hogy a falusi közigazgatásnak hathatós csendőri segítséggel mindig elsőrendű feladata volt megakadályozni. hogv semmiféle “gyanús” sajtótermék falura-tanyára el ne jusson? Hogy a kolportázs (nyomtatványterjesztés) megakadályozása, a mindenáron olvasni akaró falusiak vérigbosz- szantása elsőrendű csendőrfeladat volt? Hogy erre a csendőrségnek szigorú szabályzati utasítása volt? Hogy a titokban ol-, vasók postahivatali besugása‘ általános gyakorlat volt? 6. Igaz-e, hogy azok a lapterjesztők, akiket munkásszervezet küldött ki, hogy az akkor még egyetlen munkáslapot, a hetilapként megjelent Népszavát és Volkstimmet valahogy a vidéki ipari vagy földmunkáshoz juttassák, úgyszólván kivétel nélkül kitört foggal betört bordával, jó esetben kék-foltos háttal zsuppon kerültek visz- sza? 7. Igaz-e, hogy a Tisza-kor- szak fénykorában, Perczel Dezső belügyminisztersége alatt mindazokat, akikről kiderítették, hogy a Sozialistische Mo- nashefte vagy Neue Zeit cimü mérsékelt német szociáldemokrata folyóiratra előfizettek, előállították és a rendőrségen mint közveszélyes gonosztevőket lefényképezve nyilvántart á s b a vették? (Köztük polgári személyeket is, pl. dr. Schwarz Józsefet, Krejcsy Rezsőt, Csillag Adolf dr.-t, dr. Glöcknert, stb.t) 8. Igaz-e, hogy mindig külön titkos sajtóügyészségi megbízott olvasta a Népszavát betü- ről-betüre, aki sok száz esetben indíttatott sajtópert ellene? 9. Igaz-e, hogy a Népszavának, ha nem alkalmazott volna úgynevezett strómanokat (lelkes és munkanélküli munkásokat, akik a munkáslap kifogásolt cikkeiért vállalták a felelősséget) meg kellett volna szűnnie, mert egész szerkesztősége állandóan fogházban ült volna ? 10. Igaz-e, hogy a munkássajtó strómanjai összesen több száz évre voltak elitélve? 11. Igaz-e, hogy a Tisza-kor- mány fizetett rendőrspiclikkel kémíeltette a szociáldemokrata sajtópolitikát és a munkáslapok munkatársainak magánéletét, hogy alkalomadtán “kézben- tarthassa” őket? 12. Igaz-e, hogy állami iskolai tanárokat azért mert kiszimatolták róluk, hogy a Népszavába vagy a Szocializmusba írtak, “eltanácsoltak.” ? 13. Igaz-e, hogy a Tisza-kor- szak az állami népoktatás fejlesztését a leglangyosabban kezelte és mindenképpen megakadályozta, hogy az iskolán kívül népművelés kifejlődhessék ? 14. Igaz-e, hogy a Tisza kormányok az egyetlen, évenként egyszer megjelenő szegényes nénolvasmányt, a naptárakat előzetessen a legridegebb szük- lelkiiséereel cenzuráltatták ? 15. Igaz-e, hogy a naptárak
