Bérmunkás, 1947. január-június (35. évfolyam, 1457-1482. szám)

1947-02-15 / 1463. szám

4 oldal

BÉRMUNKÁS

1947. február 15.

BÉRMUNKÁS

(WAGE WORKER)

HUNGARIAN ORGAN OF THE I. W. W.

Előfizetési árak: Subscription Rates:

Egy évre ...................$2.00 One Year _________ $2.00

Félévre ............................. 1-00 Six Months ___________ 1.00

Egyes szám ára ........... 5c Single Copy __________ 5c

Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ________ 3c

Subscription Payable to: “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta.

Entered as second-class matter at the Post Office, at Cleveland, Ohio under the Act of March, 3, 1879.

Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával.

Published Weekly by the

BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE

Müfelháborodás

•

Úgy az újságok, mint a rádió-szónokok, nagy szenzációval adták a világ tudomására, hogy Truman elnök a diplomácia nyelvén szokatlan nyersességgel, úgyszólván durván mondotta a nála jelentkező uj iengyel nagykövetnek, hogy milyen kifogásai van nak a múlt napokban megejtett lengyel képviselő választásokra vonatkozólag.

Mint ismeretes, a január 19-én tartott lengyel választásoknál a szavazatok 75 százalékát a kormányt alkotó koalíciós blokk nyerte el. Ennek a blokknak legnagyobb pártja a kommunista és a szocialista pártok. Úgy Angliában mint az Egyesült Államokban, már a választást megelőzőleg nagyhangon hirdették a koalíciós blokk ellenségei, hogy a választások nem lesznek szabadok; hogy a kormányzó pártok terrorizálják az ellenzéket s igy előre megjövendölték a nagy kormánygyőzeimet.

Már a választás utáni napon nyilatkozott Arthur H. Vanden- berg szenátor, aki most a szenátus elnöke és egyben elnöke a külügyi bizottságnak is, hogy a három nagyhatalomnak, — Anglia, Amerika és a Szovjet Union, — meg kellene vizsgálni, hogy miként fosztják meg a! lengyel polgárokat szavazati jogaiktól. “Nyilvánosságra kell hoznunk az ily módszereket,” — mondottá a szenátor, — “hogy meglássuk a meztelen valóságot.”

Szenátor Vandenberghez hasonló módon nyilatkoztak vo. amerikai törvényhozó testület más nevesebb tagjai is. Nem titkolták, hogy mindannyiukat mennyire bántja, hogy a szegény lengyel népet megfosztják szavazati jogaiktól. Truman elnök tulajdonképpen csak ezeknek az érzelmeit tolmácsolta amikor erről a tárgyról oly durva nyersességgel beszélt az uj lengyel követtel.

A lengyelek természetesen azt állítják, hogy a választásnál teljes szabadság uralkodott és a választójog megfosztásáról szóló rágalom csak a régi rendszer híveinek a propagandája. Mi nem akarunk ebben az ügyben Ítéletet mondani. Egy pillanatra sem akarjuk magunkat úgy feltüntetni, mintha ebben a kérdésben valamilyen “belső” információink lennének. így nem tudjuk, hogy ebben az esetben melyik félnek van az igaza. Azonban nem is ez a fontos.

Ebben a kérdésben mielőttünk az a legfeltűnőbb, hogy ha a szavazás szabadsága annyira fontos, hogy annak állítólagos elnyomásáért ilyen nyíltan kell megróni egy országot, hát AKKOR MIÉRT TŰRIK SZÓNÉLKÜL EZEN ÁLLAMFÉRFIAK UGYANEZT A SZAVAZATJOG TIPRÄST ITT, AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN?

Vagy talán Truman elnök még soha sem hallott arról, hogy az Egyesült Államok déli államaiban a lakosság felét megfosztják a szavazati joguktól? Talán Vandenberg szenátor még soha sem hallotta, hogy a szenátusban már többször tárgyalták a “poll tax^ megtiltására vonatkozó javaslatot, de minden eredmény nélkül, mert a déli államok szenátorai olyan, filibuszterba kezdtek, hogy végre is le kellett venni a napirendről.

És a többi honatyák, akik most a lengyel választások ellen tiltakoznak, talán soha sem hallották, hogy a déli államokban nem csak négereket, hanem a fehér választókat is ezrével fosztják meg a választási jogtól az úgynevezett “Írásbeli vizsga” alapján. A legtöbb déli államban törvényt hoztak arra, hogy csak az szavazhat, aki a KORMÁNYZÓ ÁLTAL KINEVEZETT BIZOTTSÁG ELŐTT BEBIZONYÍTJA, HOGY ÍRNI OLVASNI TUD ÉS ELÉG ÉRTELMES A SZAVAZÁSRA. A bizottságnak nem tetsző jelölteknek aztán ilyen kérdéseket adnak fel: “Hány ablak van a Fehér Házon? Hol született George Washington? Mond el kívülről a konstitució negyedik paragrafusát.”

Szóval olyan kérdéseket adnak fel, amelyekre ezer ember közül egy, ha esetlég meg tudna feleim. De ezenkívül sok más módszert is használnak a szavazti jog megfosztására. De nemcsak a déli államokban, hanem az északi államokban is a szavazók százezreit fosztják meg szavazati jogaiktól azzal, hogy hosszabb határidőt, — legtöbbször két évet kötnek ki az államban való tartózkodásra, hogy szavazati joga legyen annak, aki egyik államból a másikba költözik. Amig a gazdagok fentartják több államban is a címeiket, addig a munkásság minden ilyen költözködés alkalmával, — ami elég gyakori, rendesen két évre elveszti a szavazati jogát.

Nos, ha ez a szavazati jog igazán olyan fontos, akkor hogy van az, hogy Truman elnök meg ezek a “nagyszerű’’ államférfiak csak Lengyelországban, meg a Balkán államokban, — szóval mindig csak másütt látják ennek az állítólagosán annyira fontos jognak az eltiprását? Aztán kezeiket tördelve sopánkodnak, hogy milyen zsarnokság alá kerültek az általuk kipecézett országok, de még egy ujjúkat sem mozdítják azért, hogy ugyanezt a zsarnokságot itt, a saját országukban megszüntetnék.

Ugyan, ugya?i, urak, mire való tehát ez a müfelháborodás?! Ha igazán és őszintén hívei a választójog kiterjesztésének és szabadságának, akkor előbb itthon intézkedjenek. De igy, sajnáljuk, de nem vehetjük komolyan a müfelháborodásukat.

A 75 éves Népszava

A budapesti Népszava január elsején ünnepelte megindításának 75-ik évfordulóját és ez alkalommal vörös nyomású cimfejjel ellátott igen tartalmas nagy jubileumi számot adott ki, amelyben Szakasits Árpád szerkesztő Írásán kívül Károlyi Mihály, Faludy György, Várnai Dániel, Szerdahelyi Sándor, Szilágyi Lüla, Száva István, Erdődi János, Faragó László, Horváth Zoltán, Hámori László, Vészi Endre, Tolnai György, Palotai Boris, Nádor Jenő, Andreanszky István, Szűcs Ilona s mások cikkeit találjuk.

A Népszava története, — mint Szakasits nagyon helyesen írja, — azonos Magyarország utolsó három-negyed századának történetével. Ez a lap keltette öntudatra a magyar munkásságot, fejlesztette és ápolta az osztálytudatot az emberiség legkritikusabb történeti korszakán át. két világháború s az azokat megelőző s közbeeső ádáz üldöztetések dacára is.

A Bérmunkás olvasóinak nem kell bemutatnunk a budapesti Népszavát, hiszen a legtöbbje ebből a lapból ismerte meg a szocializmus eszméjét és jött rá arra, hogy az osztályharc kiterjed az egész világra. Ennek az elemi tanításnak nagy' része volt abban, hogy a tengeren túlra kerülve is megmaradtak az osztály harc hü katonáinak, akik tehát most kétségkívül örömmel olvassák, hogy a hajdan oly kedvenc lapjuk ma igy megerősödve ért el a 75 éves határkőhöz.

Ezen háromnegyed század alatt a Népszava még nemzetközi méretekben is számos igen jelentékeny irót és szónokot nevelt ki. De midőn ezt megemlítjük, azt is hozzá kell tennünk, hogy ugyanakkor a mártírok egész sorát lehetne felsorolni, akiknek nevei elválaszthatatlanul forrnak össze a Népszavával. Ezek közül a Somogyi Béla, Bacsó Béla, Mónus ülés, Gergely Győző, Gosztonyi Lajos nevei nyomulnak előtérbe; a nagynevű szerkesztők és munkatársak között pedig Garami Ernő, Kunfi Zsigmond, Weltner Jakab, Révész Béla, Ady Endre, József Attila és Farkas Antal neveit kell felemlítenünk.

Innen, a messze távolból a legszivélyesebben üdvözöljük a forradalmak és ellenforradalmak tüzét átélő, uj életre kapott s újból megerősödött 75 éves munkáslapot s annak a reményünknek íjdunk kifejezést, hogy a jövőben az “öreg” Népszava meg- ifjodott hévvel fogja folytatni az osztályharcot a magyar munkásság teljes felszabadításáért.

Az adó trükk

Politikái demagógok már ősidők óta használják azt a trükköt, hogy a választások előtt adóleszállitást Ígérnek, ha megválasztják őket. Az őszi választások előtt a republikánus jelöltek egyre hangoztatták, hogy igy-meg-ugy le fogják szállítani az adót, ha a kongresszusban ők kerülnek többségre. Ez az “adó trükk” most is bevált s jelentékeny tényező volt a adminisztrációt támogató jelöltek kibuktatásában.

Most azonban kitűnt, hogy a nagy hűhóval beígért adó leszállításból a szegényebb néposztály mitsem kap, mert a Harold Knutson képviselő által benyújtott javaslat, ha elfogadják, csak a gazdagoknak kedvez. Knudson, aki az alsóház “Ways and Means” nevű bizottságának az elnöke, ma már nem olyan szájas, mint a választások előtt. Ma már azt mondja, hogy az adóleszállitásnál három dolgot kell figyelembe venni. 1) Az állam kiadását fedezni kell, 2) meg kell kezdeni az állami adósságok törlesztését, 3) csak ezen két első tétel kielégítése után lehet levágni a jövedelmi adót, esetleg 20 százalékkal.

Mr. Knudson és társai azt hirdetik, hogy az adót bizonyos százalékkal “horizontálisan* kell levágni. Tegyük fel, hogy ez a bizonyos százalék 20, akkor ez azt jelenti, hogy az a munkásember, aki mondjuk 250 dollár adót fizetett, most visszakap 62 és fél dollárt; az a dagdag ember pedig, aki mondjuk 100,000 dollár adót fizetett, visszakap 20,000 dollárt.

Hogy ez mennyire emberietlen és igazságtalan, arról nem kell vitatkozni. De azonkívül a nemzeti jólét ártalmára is van, mert ha a szegényebb népréteg kap vissza nagyobb összeget, akkor az a nagytömeg annyival többet költ, tehát segíti az ipart, a kereskedelmet. Ellenben a gazdag ember a visszakapott 20,000 dollárt újból befekteti valamibe, vagy csak a bankban hagyja kamatozásra s a bankot készteti újabb ipari befektetésre. Ezzel tehát nem női a tömegek vásárló képessége, hanem éppen ellenkezőleg, fogy és igy sietteti a depressziót.

Az a több százéves elmélet, hogy a gazdagok segítségével nagy prosperitást lehet teremteni, már régen tévesnek bizonyult. És mégis pár héttel ezelőtt az American Bankers Association kül-