Bérmunkás, 1947. január-június (35. évfolyam, 1457-1482. szám)

1947-01-18 / 1459. szám

1947. január 18. BÉRMUNKÁS 7 oldal Vidéki Képeskönyv Irta: FALUDY GYÖRGY Mikor a városba értünk, hét­főn reggel Szekszárd lassan éb­redezett a háborútól sértetlen dupla ablaktáblák mögött, mig az októberi nap kezdte beara­nyozni az éjjel világitatlan ut­cákat s Babits Mihály őszi sző­lőhegyét. Még nyolckor is alig mozgott ember a városban, csak a főtéri bódénál, Garay szobrá­val szemben gyűltek össze a nyomdászok, munka előtti tere- felésére, mint ahogy ez szép, év­tizedes szokásuk. Elhatároztam: előbb végigjárok néhány falut és akkor veszem elő a várost. A párt titkárával meg egy tanár­ral indultunk, kit rokonaihoz vittünk. Mihelyt az autó átbukJ dácsolt a hepe-hupás utcákon és még lassabb tempót vett sár­ga kukoricások és barna tarlók közt a rossz utón, a tanár az uj népmüvelődési törvényről kez­dett beszélni. A faluvégen letettük a tanár urat. Visszafordulva Kajmád- pusztának mentünk, hogy a ta­nyai iskolában Bencze tanitót meglátogassuk. De csak felesé­gét találtuk otthon, aki kinyi­totta az iskolatermet. Az üres padok felett kellemes frisseség lebegett, az ablak feletti polcon birsalma, a falon kereszt, Ár­pád, amint pajzsra emelik, Szi­lágyi Erzsébet balvállára csüg- gő hosszú hajfonattal — csupa régi ismerős. A falra rajzsző- gekkel felfűzött címereken ott maradt a korona is. Úgy melles­leg elmagyaráztam a tanitóné- nak: vágja le ollóval, Kossuth címere az igazi — szebb a habs- gurgi ámycicoma nélkül. Köz­ben a párttitkár felfedezte az üvegszekrényben a levelezőlapo­kat, amiken három éve Horthy- ék adták ki propagandájuk szennyét Oroszország ellen. Ki­dobásukat ajánlottuk, esztéti­kai érv nélkül. Majd elbúcsúz­tunk a tanitónétól és a legköze­lebbi házcsoporthoz hajtottunk. A felnőttektől megtudtuk: a ta­nító hány oktatási nappal ma­radt hátralékban, de a tanfelü­gyelőség még mindig nem haj­totta ki. A gyerekektől arról ér­tesültünk: szombaton sem volt oktatás, csütörtökön se, ha van, a tanító bácsi kukoricát mor- zsoltat velük. Györkönyben homlokegyenest ellenkező helyzet fogadott. Az iskolában gyönyörű, értelmes, fiatal tanítónőt találtunk. Ta­nítványait mosolyogva és lelke­sedéssel oktatta. Mikor a kezé­ben levő pálcára mutatva, gono­szul megkérdeztem: jól kop­pan-e a körmökön, náiv kedves­séggel kitanitott a testi fenyí­tés céltalanságáról, meg a de­mokráciáról. A fütetlen, lámpát- lan, cseppnyi szobácskábán vi­szont 65 pöttöm szorongott előttük rossz, gyalulatlan pa­dokban. Vájjon melyik magyar melyik német? Az első padban porcellánarcu, kékszemü, stájermódra szőke leányka ült — szinte láttam gömbölyödni, sváb menyecské­vé terebélyesedni a jövendő év­tized végére . . . Mögötte barna- hajú fiúcska szorongott, hosszú­kás arcformájából kiámyékoló- lódó csonttal, mint a paraszt­párt vezére miniatűrben. Ez biz­tosan Békésről jött: elképzelem konya hajusszal, nyakkendőtlen zárt ingallérral valamikor a má­sodik évezred fordulója előtt. VEREKEDÉSEK A FALUBAN A tanitónő, mintha csak meg­leste volna gondolataimat, elma­gyarázta: a faluban telepesek, svábok kést fognak egymásra, éppen tegnap volt tömegvereke­dés. De az iskolában teljes az összhang és igy lesz mindenütt, ha az uj nemzedék felcsepere­dik. Három pusztával odébb szép, egészséges iskolateremben csiz­más, fiatal népoktatóra bukkan­tunk. A hatodikosak — egykori mezőgazdasági cselédek gyer­mekei — éppen elkészült dolgo­zataikat olvasták fel, kitűnő pe­dagógusról téve tanúságot. Utá­na kiálltam a tanítóval beszél­getni, a sövény mellé. Csinos, tiszta arcából ijedten szegezte rám a halványkék szemét, mint rémült kiskutya. Vájjon mitől fél? Elmondta: pedagógus-gyű­lésen volt, hol megkérdezte: ha a cseheknek, meg a románok­nak, meg a franciáknak, meg az angoloknak szabad soviniszták­nak lenniök, miért nem szabad nekünk, magyaroknak? Erre néhányan röhögni kezd­tek, mások tapsoltak, mig egy harmadik a sovinizmus és igazi hazafiság közti különbséget ma­gyarázta, amit nem értett. Szív­ből való, jó demokrata szeretne lenni, de senki nem akadt, aki elmondja neki: mi a demokrá­cia? Ezért most B-listára he­lyezték. Mit tegyen? Felesége, családja van. Tanácstalanul dőlt a kerítésnek, reámszegezve kérő szemét. Melyik párthoz tartozik, tudakoltam, elgondolkodva: Tol­nában a kisgazdapártnak régi, baloldali tömegei vannak. A kis­gazdákhoz, mondta. Miért? Mert az a többség, felelte és a demok­ráciában, nemde, a nép többsé­gével kell tartani ... Erre én dőltem neki a kerítés­nek, tanácstalanul. Magyaráz­zam el: nem az a lényeg, melyik párthoz tartozunk, de hogy tud­juk: miért tartozunk oda? Fi­gyelmeztessem a helybeli, mun­káspárti többségre? Korrumpál­jam naivitását, vegyem el örök­re illúzióit? Mondjam el: a pe­dagógiai tudás nem elég, azt hozza helyre fejében holnapig, amit ezer éve mulasztottunk? Vagy vázoljam fel, hogy demok­ráciánkban a többség még reak­ciós; ezt a reakciós többséget egy kisgazdapárti kisebbség ter­rorizálja le; a kisgazdapárti többséget egy munkáspárti kisebbség; és hogy végül ez a helyes ut, mert megmenthette az országot? Fűztem hozzá: ha minderre rá nem döbben, néma forradalmunk megváltó és dia­dalmas áradata úgy sepri el, mint a szalmaszálat, mert nem érünk rá jóakaratot méltányol­ni, ahol nincs értelem. MAJOMTEJ Elég a közoktatásból, gondol­tam keserűen, mig elhajtottunk Bogyiszlóra, vissza a Duna mel­lé. Közben kísérőm a folyóka­nyarban lévő tolnai községekről magyarázott, melyek e szerbek­kel és svábokkal kevert vidéke­ken szinmagyarok maradtak. Bogyiszlón különben paprikát termelnek, ami közismert, ha nem is annyira, ahogy a bo­gyiszlóiak gondolják. Északra Gerjen fekszik, a halászfalu, hosszú, vagy 12 kilométeres ha­tárral. Még feljebb Madocsa, ahol kunok laknak. Mint ahogy a budai barokk átköpte a Christ házat Pestre, úgy jutottak ezek a mokány, feketebajuszu kunok holmi csoda folytán a Dunántúl­ra. Derék, jószivü, igen nyakas emberek. Bogyiszlón egy régi elvtár­sunkhoz tértünk be. Az asszony császárhust hozott, hatalmas szeleteket, cseresznyepaprikát, uborkát, majd a hófehér kenye­ret vágta, mely óriási volt. Csak kiskéssel lehetett szeletelni és a kés nyomán hullámos maradt, mint a tarajos óceán. Nem, eb­ben a járásban nincsen, kinek éheznie kell. A férfia pincéből majomtejet hozott — édes, za­varos, kotyvalékot must és uj- bor között. Igyák, kinálgatott, de nézzenek keresztül a poháron mert piszkos a folyadék. Igyák: könnyebben kapnak tőle fejfá­jást és hasmenést, mint a bor­tól, de nincs más. Igyák, úgyis ezt isszuk mindig, mert akkurá­tusán ilyen az ország. Zavaros, átláthatatlan, seprős, fejfájós és forrongó kotyvalék, nem must már és nem bor még. Nem lesz soha többé must, senki sem csinálja vissza, de mire a bor ki­fej tődik, mi sem leszünk már. így jutott nekünk, nemzedékek vízválasztóján, a majomtej — kedves egészségükre! Utána lementünk a kocsmá­ba, hol a két munkáspárt veze­tőivel tartottunk rövid megbe­szélést. A kül- és belpolitika iránt nem mutattak nagy érdek­lődést és egyéb kérdések he­lyett sietve rátértek az őket ér­deklő gazdaságira, tudniillik a paprikára. Félóra múlva Decsen voltunk, a Sárközben. Köröskörül gyö­nyörű házak, ives fedelű kémé­nyek, magyar motivumos, peli- kánfejü sárkányok az ablak fe­lett. villany, kanalizáció és jobb járda, mint Pesten. A helybeli titkárokból mégis csak úgy dőlt a panasz: a decsi százholdasok mit sem akarnak hallani a párt­ról, de más pártról sem — jól megy a soruk, mit bánják az or­szágot? Az a néhány, ki most kapott földet, félelemből hozzá­juk húz, pedig nincs, nem volt kegyetlenebb ur a kuláknál. A község erkölcsei rosszabbak, mint a pesti Valero utcáé. Poli­tikai gyűlésre alig lehet két tu­cat embert összehozni, kulturá­lis estjét minden párt külön ren­dezi, a község nem bírja el a négyszeres teherpróbát. Külön­ben is: tulnagy a jólét errefelé. A SZÖVŐMÜVÉSZET Vigasztalónak átszaladtunk Békás Jánosné szőtteseit meg­csodálni. A szép szobában ülte­tett le, leanderes tornác mögött és kiterítette elém az asztalra készítményeit, melyeknél kü­lönbeket még nem láttam. El­mondta: most adott el néhányat a pesti angol missziónak, a szekszárdi kiállítást ő vezette, bár ottani boltját két éve ki­fosztották — nem németek, ma­gyarok, tette hozzá nyomaték- kai. Tudja is, kicsodák. Hát mi­ért nem néz utánuk, ha ilyen szép szál, erős, okos asszony? Fél tőlük, még mindig fél. Majd megmutatta fia ruháit a szek­rényben, vagy hat darabot, mi­ket maga készített — sajnos, hogy nincs gyapjú többre, sem kiviteli lehetőség a szőttesnek. Megkértem: adná meg a cí­mét, hátha tudok valamit, mire bocsántot kérve, kiszaladt a szabából. Végignéztem a búto­rokon: az álbarokk faoszlopká- kon forgatható tükörasztalkán, szárnyas csavarokkal oldalt, a két kockás párnából összeálló, zölddel és piszkossárgával min­tázott divánon, milyent annyit láttam, meg a hosszúkás olajle­nyomaton közvetlen a két ágy felett, mely a holdkeltét néző Krisztust ábrázolja ültében. Meg kellene egyszer írni búto­raink visszahatását a magyar nép lelkére, töprengtem. De Bé- kásné már jött kedvesen: itt a névjegyem, fiatalúr . . . Úgy gondoltam: nekem is illene név­jegyet adnom; dehát még soha­sem volt. Utolsó stációnk felé menet megálltunk valamelyik pusztá­nál, hogy egy kutyakölyköt szedjünk fel, melyet a párttit­kár szerzett nekem. Fácánker­ten túl, dülőutak keresztezésén, kocsmánál álltunk meg. Bemen­tem azon töprengtem: mi lesz e magános csapszékben, ha a többezer lakosú községek alsza­nak? A falon Marx képe kö­szöntött, nem az egyszínű uj, de a régi — tarka. Üveg megett kunkorodó, barna szélei jelez­ték: évtizedekig őrizték, mig ki­akaszthatták. Benn vagy két tucat ember várakozott reánk, fröccs mellett — Pestről idesza­kadt munkások Áchim Andrást látta kubikosok egykori konven- ciós cselédek, kik a gondolko­dást és a társadalmak elméletét alighamen az anyatejjel szívták be. JOBB SORUK VAN Finom disznósült került az asztalra. és vagy egy órát be­szélgethettünk a környékbeli földesurakról, akik birtokukat egy tagban tarthatták meg, a kisgazdapárt oszlopai és okos gazdálkodással sok mindent át­mentettek, nem egyszer rokon­szenvessé tették magukat; a széthordótt dohánypajtájukról, rozsdásodó kisvasut-vágányok- ról, üres disznóhizlaldákról, ki­vágott gyümölcsösökről, melyek a nagybirtokok síremlékeiként állnak a környkéken jelezve azt, hdgy minden haladásért keser­vesen kell fizetni; a szövetkeze­tekről, mikben a paraszt kolho- szokat gyanít, az állami és házi kezelés különbségéről és várha­tó gazdasági előnyeiről; a véres forradalom elmaradásának oká­ról az államosítás lassúságáról és ama vénasszonyi nyárról, melyet a kapitalizmus magyar földön most megülhet, talán be­aranyozva magát mégegyszer, de vacogva az eljövendő dértől; és régi dolgokról: amikor Boká­nyi szónoklatai vonzottak és Kunfi Zsigmond lelkes, szép fe­je ragyogott az emelvényen, Szalmás Piroska vezette a kó-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents