Bérmunkás, 1947. január-június (35. évfolyam, 1457-1482. szám)

1947-04-26 / 1473. szám

1947. április 26. BÉRMUNKÁS 7 oldal A Vatikán az olasz baloldal ellen Irta: J. ALVAREZ DEL VAYO n. MILANO, március hó — Az öreg szocialista pártnak Pietro Néni a vezére. Mostanában, mi­után a kormányból kilépett, az összes idejét a párt tevékenysé­gének szenteli. Járja az orszá­got, tartja a beszédeket, gyak­ran ellátogat Milanóba is, amely az olasz munkásmozgalom igazi központja. Kitűnő szónok, de mindenek fölött bátor vezető egyéniség is. A válság tetőfo­kán, amit az olasz béketervezet bejelentése okozott; amidőn a jobboldal buzgón hozzáfogott, hogy a kormány nehéz helyze­téből tőkét kovácsoljon, Néni egy pillanatig sem habozott, ha­nem maga kérte a külügyi tár­cát, azt a háládatlan szerepet, ami után ezen körülmények kö­zött senki sem, kívánkozott. El­ső hivatalos tette volt kipucolni a megalkuvó és a fasizmus felé hajló elemeket a minisztérium­ból. Alig melegedett meg a kül­ügyminisztériumban, a tekinté­lye már is nap-nap után gyara­podott. Rómában hallottam, hogy egy napon maga ele idézte a külügyi hivatal alkalmazottai­nak vezetőjét, akinek a múltja szintén gyanús volt. — Látni akarom a még hivatalban levő fasiszták névsorát. Másnap egy listával kezében megjelent a főnök, amelyen ti­zenhét név volt. Elővett mel­lényzsebéből Néni egy darab papirt, végig tekintette és csen­desen ennyit mondott: — Én az összesét értettem; mind á harminckilencet. A főnök eltűnt és megjelent kezében egy uj listával: — Itt van a teljes névsor ke­gyelmes uram — jelentette mo­solygást színlelve. — Igen, — vágott vissza Né­ni, — ha az ön nevét is hozzára­gasztjuk. Egy másik történet azt mond­ja el, hogyan reagált Néni egy ömlengéssel teli külföldről jött köszöntő táviratra, amit egy si- mulékony olasz diplomatától kapott, aki egyformán jóban volt monarchistákkal, fasiszták­kal és demokratákkal. Néni a következőképpen válaszolt: — A táviratot megkaptam, amit ezennel az ön személyes számlájára könyveltetek el. Ezt a tudomásul vételi táviratot pe­dig, az én számlámra könyvelik el. Egy progresszív külföldi poli­tikát iktatott be, amely a blok­kokban való részvételt vissza­utasította; akár nyugatról, akár keletről jött. Közben nyil­vánosságra hozta, hogy Olasz­ország a világ összes nemzetei- ségével, mint Basso párttitkár- vel kíván együttműködni. A többi munkásvezetők segit- ral, Morandi Romita és Cacciat- tore miniszter, valamint Vachi- etti a külügyek vezetőiével szándékszik kijavitani Néni azon rést, amit a kisebbségben levő jobbszárny frakció, a múlt januárban Saragat vezetésével, a párt kongresszusán folytatott ama kérdés vitája fölött történt szakadásával okozott, hogy mi­lyen viszony legyen a párt és a kommunisták között, akik az­tán megalakították az “Olasz Szociálista Munkások Pártját”. Ez a szakadás annyira meg- gyöngitette a baloldalt, hogy De Gaspari alkalmat kapott még konzervatívabb elemekkel megtömni kormányát. Természetesen, hogy a De Gaspari kormány karaktere megváltozott, abban a külföldi tőkének is nagy szerepe jutott. Először is, a dollár minden uta­kon özönlött Olaszország felé. Egy időben azon száz milliós kölcsönnel értek el az amerikai pénzemberek hatást, amelyet a miniszterelnök az Egyesült Államokból magával hozott, azon reményben, hogy a jövő választásokra visszaállítja párt­jának megfogyatkozott erejét. Másodszor: a “nemzetközi egy­ség szolidaritása” ügyének szép szava következtében. Ennek bizonyítására csak azon levélből kell idéznem rész­leteket, amit az Olasz Szociális­ta Párt küldött a többi európai országok pártjainak, amelyben a kongresszus szétszakadását magyarázzák. “Az amerikai­olasz Luigi Antonini által vol­tak Saraga és szakadárjai inspi­rálva, aki az amerikai-olasz munkástanács elnöke és a Nem­zetközi Nőiruha készítő Munká­sok szervezetének (Internatio­nale Ladies’ Garment Workers Union) is tagja. Ahogy a mellé­kelt dokumentumok bizonyítják, ez pénzelte és ma is pénzeli a kommunista ellenes mozgalma­kat minden viszonylatban. Úgy közvetve, mint közvetlenül An­tonini kedvezett a Saragat féle szakadár csoportnak Olaszor­szág és Svájcban. Néni elmondott egy 3 és fél órás beszédet a januárban tar­tott párt kongresszuson, amely­ben rámutatott, hogy a kom­munistákkal folytatott együtt­működés sem nem szeszély, sem nem követőinek különös fölfo­gása, hanem egy egyezmény na­gyon is logikus terméke, amit a régi végrehajtó bizottság egy­hangú lelkesedéssel fogadott el, amelynek Saragat is tagja volt. A fölszabadulás első napjai­ban, Nénit is elragadta vala­mennyire azon remény, hogy Olaszországnak egyetlen egy munkáspártja lesz. Azért szoro­san követelte is, ha többet nem, legalább is az egységes cselek­vést a szocialisták és kommu­nisták között, amit az is igazol, hogy ez a két baloldali párt ke­rült ki győztesen a júniusi vá­lasztásokból. Egy ironikus ténynek mond­hatjuk, hogy most Saragat az uj párton belül, felelőségteli ve­zető állásból kénytelen kom­munista ellenes elvakultsággal nyíltan vádolni több követőjét és a baloldali pártokkal szoro­sabb együttműködést sürgetni. Egybevéve, kétségkívül a sza­kadás ártott a baloldalnak, de a Szociálista Pártnak csak hasz­nára vált. Néni mondta nekem: “Tudja, kitudtam volna, sőt jo­gom lett volna a pártból zárni Saragatot és klikkjét még 1945- ben, amikor csak egy maroknyi- an voltak, de huztam-halasztot- tam a szakadást ameddig csak lehetett. Ilyen időkben minden egyes ember számit és nem akartam megfosztani a balol­dalt egyetlen egy tevékeny tag­jától sem. Mégis, hogy megtör­tént, azt mondhatom, valameny- nyien könnyebben lélegzünk. Lehetetlen állapot volt. Az ösz- szes erőinket fölémésztette egy látszólagos összetartást dédel­gető erőlködés. Az utolsó két hónap fejlemé­nyei a jövőt illetőleg, igazolták Néni optimizmusát. Ámbár Sa­ragat pártja elég nagyszámú képviseletet kapott az ország­gyűlésben, azonban nagyon va­lószínűtlen, hogy a blokkja meg tudja tartani ezen erejét a kö­vetkező országyülésben. Néni mondta nekem: “Amikor a jövő októberben újból szavazni fo­gunk, nem a múltra, hanem a jelenre fogunk szavazni. Az el­ső választások alkalmával na­gyon sok szakadár nyerte el a képviselőséget csak azért, mert a tagság emlékezett nevükre még a fasizmus előtti időkből. Öreg harcosok — szokták mon­dani. De ezután a népek nem ne­vekre, hanem a programra fog­nak szavazni, mint a földre­form, nemzeti ujjáépités, mun­kásság jogai és a köztársaság konszolidálása.” Kétségtelenül a Saragat frak­cióba sok tehetséges • és őszinte ember van, akik közül csak né­hányat említek meg: Faravelli, Treve és Calosso. Néhány őszin­te szociálista még a baloldaliak közül is csatlakozott avégből, hogy tiltakozzon a kommunis­ták domináló álláspontja ellen. De azért tagságuk túlnyomóan középosztálybeli és a propagan­dájukat úgy tudjuk legjobban összegezni, ha olasz “new deal”- nek (uj osztás) nevezzük. Talán több hasznát vennénk a párt­nak, ha megszűnne marxista nyelvezetbe öltöztetni reformis­ta célkitűzéseit, nem használná a sarló és kalapácsos jelvényt s őszintén kijönne mint burzsoá, liberális párt. Ha azon politikai vonalat te­kintjük, amelyet a kongresszus határozott meg, akkor úgy ta­láljuk, hogy a szociálista sajtó hatékonyabbá teszi polémiáját a reakciósok ellen. A szociális- ták nem kímélik az egyházat. Álláspontjuk az uj alkotmányt értve, az egyház és az állam kérdésében, erősen anti-kleriká- lis. Ezzel kapcsolatban egy ve­zércikkben éppen az imént ment támadásba a kérdés fölött az “Avanti”, amelynek cime a “Va­tikán árnyéka” külföldi politi­kánk fölött, ami pár hónapig üressé, ha nem komplikálttá tette a koalíciós kormányt, amelyben a katolikusok voltak többségben. Az “Osservatore Romano”- ban még az nap délután vála­szolt is a Vatikán egy vezér­cikkben. Engem meg éppen ily gyors megtiszteltetés ért az “Avanti” részéről, hogy egy in­terjúban válaszolhattam, ahol csupán megállapítottam, ami közismert tény, hogy a katoli­kus hierarchia (papság) Fran­cot támogatja Spanyolország- | ban. i A KOMMUNISTÁK A kommunisták a mostani erejükhöz képest feltűnő szo- katlansággal gátolják a harcot a Vatikán ellen. A fölszabadu­lás pillanatában vezető helyzet­ben voltak, azóta hol le, hol föl­mennek, aszerint, ahogy a belső vagy a nemzetközi helyzet kí­vánja. A múlt községi választá­sok óta azonban a közhangulat mellettük fölmenőben van. Na­gyon nehéz megjövendölni az októberi választások eredmé­nyét, de Rómában a legtöbb megfigyelő azt hiszi, hogy a kommunisták még több helyet kapnak az országgyűlésben, le­hetséges, hogy a Keresztény Demokrata Párt rovására. Ép­pen ezen okból nem kívánják maguktól elhessegetni a közép- osztályt és egységfrontra inge­relni ellenük az oppoziciós pár­tokat. Azonfelül, sok követőket nyertek a vidéki kerületekben. Tehát nagyon is vigyáznak ar­ra, hogy el ne idegenítsék tőlük a katolikus parasztságot. Egy ilyen bonyolódott straté­gia szokatlanul nagy politikai jártasságot követel, amelyre meg is van az olasz kommunista pártnak az embere Palmiro Togliatti személyében. Nem csak a baloldali körökben is­mert, de azon túl is. Még azok is, akik minden és mindenki el­len vannak elismerik tehetségét és figyelemre méltó intelligenci­áját. A tragikus spanyol polgár­háború utolsó napjai óta nem láttam. Mint mindig, most is öröm volt vele beszélgetnem, nem úgy mint sok kommunista vezér, Togliatti sohasem untat­ja hallgatóit, elcségept pártjel­szavakkal. Jó emberismerő ké­pességével mindjárt tudja kiről beszél és súlyos vita alkalmával nem használja az ócska propa­gandát. Mindazonáltal, hogy Togliatti nagyon ragaszkodik a pártjához, még sem tompul el bíráló képessége. Machiavellinek bemutat n i, mint nagyon sokan teszik, tö­kéletesen esztelenség. Bár tény, hogy Olaszország egyik legra­vaszabb politikai vezére, de az­ért nem foghatjuk rá, hogy az intrikát magáért az intrikáért használja. Togliatti jogásznak tanult. A turini egyetemen tett szigorla­tot a jogból, amit kitünően for­gatott is a szokásos vitáiban, amit háború után az enfant te- rible elemekkel, a l’Vomo Qua- lungue párt Giannini-jével foly­tatott. Sikerült is széthasítani ezen veszélyes félfasiszta moz­galmat azáltal, hogy nyilváno­san kényszeritette Giannint sza­kítani a szélsőségesen kommu­nista ellenes ármánykodó Emi­lio Patrissi-val, aki a legtevéke­nyebb támogatója volt. A kommunista vezér legsú­lyosabb problémája mégis Tri­eszt volt. De ebben is sikerült meggyőződését keresztülvinni azzal, hogy a kérdést Jugoszlá­via és Olaszország egyedül min­den idegen beavatkozás nélkül tárgyalja és jusson megállapo­dásra. Ezzel, még a legérzéke­nyebb hazafiakat is lecsillapí­totta. A jobb oldal azon terve, hogy Togliattit Trieszttel meg­semmisítik, dugába dőlt. Az igazi erőpróba a bal és jobb oldal között az uj alkot­mány vitájánál lesz. Az első összecsapásban a keresztény de-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents