Bérmunkás, 1946. július-december (34. évfolyam, 1431-1456. szám)
1946-07-06 / 1431. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1946. julius 6. Párhuzam Az amerikai újságok, meghívására három orosz uj ságiró beutazta az Egyesült Államokat. Az orosz delegáció legismertebb tagja, Ilya Ehrenburg, igen érdekes cikkben búcsúzott el amerikai kollegáitól. Ezt a cikket sok amerikai lap közölte. Ha a kommunisták, úgy az itteniek, mint más országokban, hasonló objektivitással, ügyességgel Írtak és beszéltek volna, akkor sokkal közelebb juthatott volna a világ munkássága a szocializmus eszméjének a megvalósításához . . . Vi. Pár óra múlva elhagyom az Egyesült Államokat, hogy Európába menjek. Két hónapot töltöttem itt és boldog vagyok, hogy az amerikai kollegáim meghívtak. Nagyon sok mindent láttam életemben, de nem érthetjük meg a világot, az emberiséget, mig nem látjuk Amerikát. Könnyű ezt dicsőíteni, nem nehéz szatirikusnak lenni vele szembe, de legnehezebb megérteni. Párisban, minden ház hatemeletes, ott nincsen egy emeletes ház, nincsennek skyscrape- rek. Franciaországnak sok kitűnő festője van, lehet minden szint találni; az Egyesült Államokban a zenészek erősebbek, mint a festők, itten a fény elveszi a szint. Itt minden fekete, vagy fehér. New Yorkban láttam egy doboz szivart 200 dollárért. A Mississippi torkolatánál, láttam egy nyolc tagból álló családot, akiknek az évi jövedelme 200 dollár. Láttam Amerikában sok idealistát és láttam amerikait, aki valóságos rabszolga hajcsár, csak a korbács hiányzott a kezéből. Láttam gyönyörű egyetemeket, kitűnő kísérleti laboratóriumokat, múzeumokat, melyekre Európa féltékeny lehet, és láttam luncheonokat, amelyeket a “Lions” club szervezett, ahol felnőtt emberek, — nadrágtartót, vagy villany szerkezeteket árulók, utánozták az oroszlánt, úgy ordítottak parancsra. Jackson városban, Mississipi államban, kértem egy pohár bort, azt mondták, hogy az ott tilos, azt tanácsolták, hogy menjünk át a szomszéd államba. Amikor a kocsink elért egy hidat az állam határán, felszólítottak, hogy fizessünk egy és fél dollárt, hogy a hídon keresztül mehessünk. Nekem azt a magyarázatot adták, hogy “Mi tiszteljük a magántulajdont.” Némely esetben a kormány, vagy az állam teljesen ur és hatalmas. Más esetekben az állam vagy a kormány teljesen erőtlen. MELYIK JOBB? Nem is jutott volna eszembe ezeket megemlíteni, ha az amerikai sajtó nem állandósította volna a párhuzamot az amerikai szabadság és annak állítólagos hiánya között Oroszországban. Voltam Tennessee államban, ahol a törvény tiltja Darwin tanainak tanítását. Az én hazámban a zsidóellenes agitációt tiltják. Hát melyik jobb? Eltiltani a fejlődés tant, vagy elitltani az ellenforradalom gyakorlását? Emlékszem, hogy az amerikai lapok mennyire felháborodtak azon a tényen, hogy Jugoszláviában nem engedték azokat szavazni, akik magukat átengedték a megszálló csapatokkal való együttműködésre. Voltam Mississippi államban, ahol a lakosságnak felét tiltják el a szavazástól. Hát melyik jobb? Elvenni a szavazó jogot attól, akinek a lelkiismerete fekete, vagy attól akinek arcszine fekete? . . . Láttam Amerikában sok nagyon szép dolgot. Igen sok oly apró dolgokat, melyek az életet összhangba hozzák, könnyebbé, élvezhetőbbé teszik New Yorkban, a gyárakat Detroitban és a hatalmas Tennessee erőmüveket, kitűnő utakat, magas életszínvonalat. De a leggyönyörűbb dolgot az amerikai nép szellemi lehetőségei nyújtották. VALÓTLANSÁGOKAT ÍRTAK De láttam Amerikában nagyon sok olyan dolgot is, melyet nem szerettem. Amikor hazatérek, számitok erről komolyan beszélni. Nem veszem sértésnek, amikor az amerikaiak bennünket kritizálnak. De sértésnek veszem azoknak a csele- kedetetét, akik bennünket gya- láznak és rágalmaznak. Azt mondják, hogy ők azért találnak fel sok valótlanságot, mert az oroszok nem engednek be amerikaiakat. De ismerek sok amerikai újságírót Moszkvában, van közöttük tisztességes és vannak, akik nem tisztességesek. Vannak irók, akik informálnak, felvilágosítanak, vannak akik megtévesztenek. Én úgy jöttem az Egyesült Államokba mint barát és megpróbáltam nem csak látni, hanem megérteni is Amerikát. De az amerikai irók között, akik Moszkvába mentek nyílt ellenségek voltak, akik már előre elhatározták, hogy miket fognak írni, mielőtt még átlépték a határt. Foglalkozok a sajtóval, mert nagyon elszomorított az állás- foglalásával. Nagy és komoly lapok álnokságokat Írnak rólunk. Mindent megragadnak, hogy rossz érzést keltsenek, minden ellentétet megragadnak, hogy elhitessék a néppel, hogy a mi országaink között a háború kikerülhetetlen. Én azt akarom kiáltani: Nem! ez a háború lehetetlen! A két hónap alatt, melyet itt töltöttem, láttam ezen országban, hogy a Szovjet elleni hadjárat fokozódott, intenzivebbé vált. Haraggal távoznám, ha csak az amerikai sajtóval ismerkedtem volna meg. De láttam nem csak a sajtót, a lapokat, láttam az olvasókat is. Tudom, hogy az amerikai nép nem akar háborút. Nem rosszhisze- müek a szovjetekkel szemben. Igazán olyan nagy ellentétek volnának a mi érdekeink között? Nem! Semmi nem választ el bennünket, csak az a ködfüggöny, melyet ezen rágalmazók húztak fel, akik a harmadik világháborút készítik elő. A VESZÉLYES HADJÁRAT Ez a sajtóhadjárat veszélyes, nem azért mert az amerikai újságolvasók bambák, hiszen majdnem minden esetben, sokkal intelligensebb mint a lap, melyet olvasnak. Újság cikkekkel nem fogják őket megtéveszteni. De hogyan fogja megtudni, hogy mi történik Oroszországban? Nem fogja tudni azt, hogy mi újjáépítjük a lerombolt városokat, hogy ápoljuk az árvákat és hogy szeretjük a békét. Az amerikai önön magától fogja kérdezni: lehet, hogy az oroszoknak van valami tervük ellenünk, a kultúra ellen, a béke ellen? Közben nem mi vágjuk ki a háborús beszédeket, a különböző folyók partján; nem mi rázzuk a titkos fegyvereket állandóan. A bombák, még ha nem atombombák is nagyon rossz játékszerek. Nem lehet azokkal játszani, mert sokszor váratlanul is felrobbannak. Minket gyűlölnek, mert gyűlöljük a fasizmust. Mi gyűlöljük a háborút, a nyerserőszak kultúráját, azon népek, vagy fajok viselkedését, akik magukat nagyobbra becsülik mint másokat. A fasizmust nem temették el a német parlament égő romjaiban. A fasizmus nem német monopólium. Megtanulták azt más országokban is. Ámbár ma úgy kendőzik, mint nagyon jól nevelt és jóhiszemű fasizmust, de úgyis csak fasizmus az és azok, akik meg akarják a Szovjeteket szelídíteni csak hűségesén követik Hitlert. KÖSZÖNET AMERIKÁNAK Most, midőn búcsúzok amerikai barátaimtól, azt akarom még mondani, hogy nem tudom hol és mikor lesznek képesek népeink barátságos kezetszori- tani, amikor a bűnös beszédek megszűnnek a harmadik világháborúról, amikor megint találkozhatunk mint testvérek? De akarom hinni, hogy ez hamar lesz, hogy az amerikai nép meg fogja szeliditeni a demagógokat, fasiztákat, azokat akik szentháboruról álmodoznak a szovjetek ellen. És szeretettel mondom Amerikának: Köszönet a barátságos fogadtatásért, a gyöngédségért, az igazságos mondásokért, köszönet és “good by”. Ilya Ehrenburg AZ A “VASREDŐNY” MÜNCHEN — Az amerikai katonai kormányzat a baváriai kommunisták öt vezető emberét egyenként négyhavi fogházra ítélte, mert azok átmentek az orosz zónába, hogy egy politikai gyűlésen résztvegyenek. így a Churchill által annyira emlegetett “vasredőnyt” nem csak az oroszok, hanem az amerikaiak is fentartják. Nagy veszteség érte a phila-j delphiai IWW csoport és a Bér-1 munkás olvasóinak táborát. Bécsi Péter munkástársunk junius hó 17-én, hosszas szenvedés után, 66 éves korában elköltözött az élők sorából. Bécsi Péter egyike volt azoknak, akik a forradalmi ipari uni- onizmus élcsapatát megalakították Philadelphiában és 30 hosszú, kemény esztendőn át állandóan élesztette az ipari forradalom tüzét. Minden összejövetelünkön ott volt nejével együtt és fáradhatatlanul dolgoztak, áldoztak mozgalmunk érdekében. Hosszú hónapok alatt, amig ágybanfekvő beteg volt, a feleségét kérte a Bérmunkás minden egyes számának a felolvasására, annyira szerette és becsülte ezt a lapot és az Írógárdáját. Csak a három utolsó példány maradt olvasatlanul, mivel a rettenetes betegség már megtörte az idegeit, mig végre a halál megváltotta szenvedéseitől. Junius 19-én temettük a Dré- her temetkezési intézetből, ahol a halottat Schopf munkástárs búcsúztatta el feleségétől, családjától és munkástársaitól. A rokonok és Bécsi munkástárs tisztelői közül számosán virággal díszítették fel a ravatalt, amelyek között ott volt a vörös szekfü koszorú a Bérmunkás olvasói részéről. Hat münkástárs vitte ki a I koporsót az autóra s elindult a gyászmenet a Greanmont temetőbe, ahol mindannyiunk nevé- I ben keresetlen szavakkal Rosenthal munkástárs búcsúzott el a halottól. “Öntudatos forradalmár voltál” — mondotta Rosenthal munkástárs, — “lázadó és lázitó a mai társadalmi rendszer ellen, akit munkástársaid temetnek el papi szertartás nélkül. Évtizedeken keresztül ösztökélted a philadelphiai munkásokat a nagyobb kenyér és jobb megélhetés elérésére. Előbb a súlyos betegség, most meg a halál gátolt meg a további munkában. De a te munkádat folytatni fogjuk, akik itt maradtunk a te óhajod szerint. Emlékedet őrizni fogjuk, amig ipari forradalmárok élni fognak.” Bécsi munkástársnő ezúton fejezi ki köszönetét mindazon munkástársaknak, akik koszorúkkal vagy bármely más módon igyekeztek fájdalmát enyhíteni. Ugyancsak köszönetét mond azon munkástársaknak is, akik autóikat a gyászolók rendelkezésére bocsájtották. Bécsi munkástársnő férje emlékére 25 dollárt juttatott a Bérmunkás alapjára. A. Schopf A Bérmunkás lapbizottsága ezúton küldi részvét nyilatkozatát Bécsi munkástársnőnek és egyben ád kifejezést azon veszteség feletti fájdalmunknak, amely a mindenkor áldozatkész, lelkes, öntudatos proletár halálával mozgalmunkat érte.
