Bérmunkás, 1946. július-december (34. évfolyam, 1431-1456. szám)

1946-12-07 / 1453. szám

1946. december 7.

BÉRMUNKÁS

5 oldal

A magyarországi munkásság a demokrácia tükrében

A magyar szakszervezetek, melyek évtizedes múltra tekintenek vissza, a megalakulásuk pillanatától kezdve a munkásság osztályharcos gazdasági szervezetei voltak és kitűzött céljuk volt a tőke és a munka harcában a munkásság érdekeit képviselni. Hogy ennek menynyiben tudtak megfelelni, az mindig az adott helyzettől függött. A szakszervezetek megalakulásakor a munkásság olyan munkaviszonyok közt dolgozott, hogy azt teljes kizsákmányolásának lehetett nevezni. Azért a szakszervezetek kezdetben a munkásság legelemibb gazdasági érdekeinek a megvalósulását tűzték ki célul. így a 12-14 órai munkaidőnek 8 órára való leszállítását, a gyermek és az éjjeli munka eltiltását, higénikus munkahelyek kötelezővé tételét, a munkásság mindennemű biztosítását, stb. Ezekből nagyon sokat hosszú évtizedes küzdelem után sikerült is megvalósitan. Amellett a munkásság megszervezése és osztálytudatossá való nevelése is egyik fő feladata volt a szakszervezeteknek.

Az első világháború kitöréséig, dacára az államhatalom és a tőke ellenállásának, mégis sikerült Magyarországon a szak- szervezeteknek a munkásság számára jelentős eredményeket elérni és sikerült a munkásság nagy részét beszervezni is. Ezt a folyamatot a háború kettétörte, de annak befejezésével ujult erővel folytatódott a szakszervezetek működése.

TÚLZÁSBA MENTEK

Az 1919-ben uralomra kerülő Horthy-rendszer nem jó szemmel nézte a munkásságnak még a szakszervezetekben való tömörülését sem és ezt is rendőri üggyé avatván, egyrészt a munkásság szervezkedését hatalmi eszközzel elnyomta, másrészt keresztény szakszervezetekbe kezdte beszervezni a munkásságot, hogy ottan papi vezetés alatt kezes báránnyá változtassa őket. A Horthy-rendszernek ez utóbbi csak részben sikerült, mert taglétszám tekintetében a keresztény szakszervezetek meg sem közelitették a szocialista szakszervezeteket.

Az erős elnyomás következtében a szocialista szakszervezetek kénytelenek voltak megalkuvóvá vállni, amely — valljuk be őszintén — sokszor túlzásba is ment, minek folytán a munkásság bizalma a szakszervezetek irányába erősen megingott és ezért a szervezetek fejlődése megállt, sőt erősen vissza is fejlődött. Nagyban hozzájárult ehhez az évekig tartó nagyszabású munkanélküliség - is, amely a magyar munkásságot gazdaságilag teljesen lezüllesztette.

A felszabadulás után a szak- szervezetek teljesen uj alapokon kezdték meg működésűket. Most már szocialista és kommunista közös vezetés alatt állnak és kormányrendelet következtében minden dolgozó tagja kell legyen szakmája szakszervezetének, amelyek kollektív szerződések megkötésével biztosítják

a munkásság keresetét. Sajnos, ezek a szerződések a munkásságnak jelenleg csak a létminimumot, sőt a legtöbb esetben még azt sem biztosítják, mert az ország jelenlegi helyzetének a megjavítása és az újjáépítés kizárólag a munkásság vállán, munkáján és a termelésen nyugszik.

Emiatt az immár körülbelül 800.000 taggal rendelkező szak- szervezetek tagjai között nagy az elégedetlenség, mert a szervezett munkás látja azt, hogy a nem termelő és nem újjáépítő i személyek, akár kereskedők, akár szabadfoglalko z á s u a k, vagy a gazdasági élet káros alakjai nagyon is jól élnek, mig ő verejtékes munkája közben az állandó nélkülözéssel és leron- gyoltsággal küzd.

A MEGALKUVÓ

POLITIKA

Ennélfogva megismétlődik az, hogy most is a szakszervezetek fékezik a munkásságot és buzdítják türelemre, kitartásra és a munka mindenáron való továbbvitelére. Dacára annak, hogy a munkásság politikai és gazdasági hatalom birtokában van — számára ez a helyzeti előny nem sokat ér . . . Tény az, hogy az ország gazdasági újjáépítését a munkásságnak kell elsősorban elvégeznie, de hogy ez évekig csakis az ő bőrére menjen, az nem elfogadható.

Itt megint a politika dönti el a munkásság sorsát, amely megalkuszik és amely a szavazó urnánál kezdődik. A munkáspártok ellentétbe kerültek saját szakszervezetük céljaival és mivel a szakszervezetek vezetését is munkáspárti politikusok irányítják, ennek természetes folyománya, hogy első a politika és csak azután kullog a munkásság gazdasági érdeke. Ez pedig

— természeti törvénynél fogva

— visszaható erővel bir, amely a mindenkori választásoknál érezteti hatását.

Tanulság ebből az, hogy politikával nem lehet a gazdasági érdekeit a munkásságnak tökéletesen keresztülvinni, enélkül pedig a munkásság a demokráciában sem lesz politikai nagyhatalom. így születnek azután a fonák helyzetek sorozatai, vagyis a “játék” megy körbe- körbe, de a lényeg, a magyar munkásság munkájának teljes értékelése és emberi életének biztosítása a ködös politikai útvesztőben — elvész.

Kővári Mihály (Budapest)

JÖVEDELMI ADÓ AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN

Az Internal Revenue Bureau jelentése szerint az Egyesült Államokban az 1946 junius 30-án végződő “pénzügyi” évben 40,- 927,574,950 dollár jövedelmi adót fizettek be.

A legtöbb adót New York állam adta, a legkevesebbet pedig Nevada. New York állam jövedelmi adója 8,115,899,670 dollárt tett ki, Nevadáé pedig 38,- 356,490 dollárt

"Fából vaskarika"

(a.l.) Gondolom, hogy nagyon sokaknak furcsán hangzik a fenti cim. Azonban ha tudomást vesznek az alábbikarói, amit Amerikának egyik legismertebb egyénisége, minden arcpirulás nélkül a “Look” cimü heti folyóiratban örökített meg, akkor belátják, hogy én is jogosan használhatom a fenti címet.

Eric Johnston, aki néhány évig elnöke volt a Keresekedelmi Kamarának, most pedig az amerikai, mozi ipar korlátlan cárja, ezen címmel “More production means better living for you.” (Több termelés emeli az életszínvonalát.) irt cikkében megállapítja, hogy “az európai kapitalizmus befejezte hivatását és kimúlt.” “Azonban senki sem gyászolja.” Ezzel sem mondott igazat, mert éppen a napokban kaptam egy rokonomtól levelet, amely az ellenkezőjét állítsa. Egy Dr. címmel felruházott egyetemi tanár, aki elég tisztán látja a helyzetet, a következőket Írja: “Rém- séges állapotokon mentünk keresztül a nyilas uralom alatt, amit azután még betetőzött az, hogy Budapest ostromát is végig kellett szenvednünk. Természetesen, akik nem élték azt át, azoknak halvány fogalmuk sem lehet ilyesmiről.”

Azután folytatja megfigyeléseit, a többek között ezeket Írja: “Amióta a tényleges vérengzés befejeződött, azóta már sokat javult a helyzet, ugyanis a szervezett munkások energikus fellépése folytán nagyon sok jó reformot léptettek életbe. Mindezek dacára a sok visszamaradott népiek, még most sem tudják a haladást megérteni. A tényleges kibontakozás azért is megy olyan nehezen, mert a volt katonai kasztokhoz tartozók a kapitalistákkal egyetemben állandóan nehézségeket gördítenek a fejlődés megakadályozására.

Szóval Mr. Johnston, bizony még vannak nagyon sokan Európában, akik krokodilus könnyeket hullatnak a kapitalizmus kimúlásáért. Nem csak könnyeket hullatnak, hanem mindent igyekszenek elgáncsolni, ami a dolgozók javát szolgálja. Természetesen ebben a munkájukban nagy segítségükre vannak az egyházak, amelyek minden társadalmi fejlődésnek ellenségei.

Azután Mr. Johnston igy folytatja: “Az európai népek azért is nem gyászolják az ottani kapitalizmust, mert az nem volt a ‘népek’ kapitalizmusa.”

Hát kérem! Most már úgy gondolom, hogy az olvasók meg fogják érteni, miért adtam azt a címet, hogy “Fából—vaskarika”. Mert az éppen úgy lehetséges, amint Johnston megállapítása, hogy “peoples” kapitalizmus. Ha mást nem tett Mr. Johnston, de még is nagy felfedező, mert egy uj szót fedezett fel a szótár részére.

Amikor elolvastam a heti folyóiratban a fent nevezett Írást és a néhány uj megállapítást, jót nevettem rajta. Azután az jutott eszembe, hogy ilyen tudással rendelkeznek ennek az országnak feldicsért nagyjai. Vájjon milyen tudással rendelkeznek, az átlagosak ?

Szóval olyan is létezik “nép kapitalizmus”. Mi csak egyfajta kapitalizmust ismerünk. Ez a kapitalizmus az egész földtekén a kizsákmányolásra épült. Az igaz, hogy magában a kapitalista társadalmi rendszerben az egész népréteg részese a társadalomnak.

Mi például munkások vagyunk és végezzük a termelést, a kapitalista osztály pedig a termelt javak felett rendelkezik. Ők szabják meg, hogy milyen lakásokban lakhatunk, mennyi ruhát és élelmet vehetünk testünk épségben tartására, hogy napról-napra erőnk legyen a termelés tovább folytatására.

Az itteni kapitalizmus is csak egyet tart szemelőtt és pedig a profit állandó növelését.

Mr. Johnston bizonyára tudja, de elfelejtette, hogy ha a föld többi országaiban a kapitalizmus befejezte uralmát és népei már többé nem profitra, hanem csak szükségletre fognak termelni, akkor az amerikai kapitalizmus egészen bizonyosan el fog esni a világpiactól. Ez annyit fog jelenteni, hogy a profitrendszernek napjai meg lesznek számlálva, mert éppen úgy, mint csak, egy országban a kommunizmus nem fejlődhet ki tényleges valósággá, éppen úgy a földtekén a kapitalizmus kizárólag csak egy országban nem létezhet. Különösen egy olyan iparilag fejlett országban, mint az Egyesült Államok. Mi tudjuk, jóelőre, hogy a kapitalizmus ebben az országban saját zsírjába kell, hogy megfulladjon, még akkor is, ha azt mondják, hogy itten a “népek kapitalizmusa” van. Vájjon az itteni nemzetgazdászok mit szólnak ahoz, hogy valaki a jelen rendszert úgy tünteti fel, mintha a társadalom javaiból mindenki egyformán részesülne?

Mr. Johnston szerint a munkásoknak meg kell kétszerezni' a termelést, hogy az életszínvonalukat emeljék. Ugylátszik, hogy sokan még nem hallottak ipari pangásról. Vagy azt sem tudják, hogy a munkás magának a kapitalizmusnak számítása szerint, csak 18 százalékot kap vissza a munkabér fejében, az összet termelt javak 82 százaléka pedig a kapitalizmus malmára megy. Vájjon hogyan képzelik el, hogy a munkásosztály vissza tudja vásárolni az összes termelt javakat?

Én magam nem csodálkozom azon, hogy a nagytőkét képviselő Mr. Johnston igy ir. De csodálkozom azon, amikor az AFL hivatalos havi folyóirata azt állapítja meg, hogy “a munkások a jelen körülmények között csak úgy számíthatnak több fizetésre, ha a termelést meggyorsítják.”

Mondhatnak amit akarnak, de a jövő társadalom csak az ipari demokráci alapján létezhet. Amikor minden tagja a társadalomnak egyformán részesül a társadalom összes javaiból. Természetesen, ha a rája eső hasznos társadalmi munkát el is végzi.

\