Bérmunkás, 1946. július-december (34. évfolyam, 1431-1456. szám)
1946-11-02 / 1448. szám
1946. november 2. BÉRMUNKÁS 5 oldal Egyéni szabadság a Szovjet Unióban Irta: HAROLD LASKI Akik a sajtóból nyerik Oroszországra vonatkozólag az ismereteiket, azokkal nehéz megértetni, hogy a szabadság kérdése sokkal bonyodalmasabb, mint ahogy elképzelik. Jólehet, abban igazuk van, nincs Írott Habeas Corpus-szuk, mint ami az angol és amerikaiaknak van — amelyhez elég ügyesen hagyományos szokásaikat ragasztották, — ami azután nagyban veszélyezteti az orosz egyéni szabadságai. Azt is ismerik, hogy Oroszországban a sajtó, irodalom, a mozi, rádió, színház és az iskola, szóval a gondolkozás irányításának eszközei, mind a kormány ellenőrzése alatt vannak. Hallották hírét a félelmetes titkosrendőrségnek, a hazaárulási pör- nek és a tisztogatásoknak, amiből következtetve kétségbe vonják, hogy az egy párt által irányított államban a választási folyamatok olyan szilárdak volnának, mint amilyennek a hivatalos számok mutatják. Mindenek fölött azt is észrevették, hogy Oroszországban mindent elkövetnek annak megakadályozására, hogy vizsgálódás, bírálat, szóval barátságos viták fejlődjenek ki, amely valóságos életfeltétel a jólkifejlődött nyugati demokráciában, aminek bevezetése ellen az orosz vezető egyéniségek, még mindig erősen ellenállnak. Ha esztelen- ség is arról a bizonyos “vasfüggönyről” beszélni, amely Oroszországot a külvilágtól elválasztja, de van egy fátyol a napirenden álló kérdések körül, amely az ismereteket eltakarja előlük, amelyekre körülményeiknél fogva nagy szükségük volna. A fönt említett összes esetekre vonatkozólag, azt hiszem nem csupán egy dologtól függ, hogy egy erős valamikor pedig jórayaló ügyet az orosz vezető egyéniségek akarata ellenére nem lehet keresztül vinni. Miután nincs írott Habeas Corpus törvényük az oroszoknak, a titkos rendőrség részéről a hatalommal való súlyos visszaélés állandóan fenyegető veszélyt rejt magában. És ezen veszély következményének egyik része az, hogy csak néhány orosz, sőt csak magas egyéniségek bocsátkoznak könnyen benső viszonyba a külföldiekkel, amely egyik legfontosabb kelléke a civilizált életnek. A Habeas Corpus hiánya, elkerülhetetlenül magával hozza a zárkózottságot mind a két oldalról, amely aztán azt a benyomást kelti mind a két ország részéről, mintha egy erdőben túszok volnának, nem pedig barátságos szabad látogatók egy olyan társadalomban, amely egyformán ápolja a szabad és jóviszonyt. Ez annál inkább is fontosabb, mert az orosz nép természeténél fogva barátságos nép. Ezenfelül még ki kell emelnem, hogy nagyon is hajlamosak az egyszerű nyájasságra és a jóindulatú szeretetre. Kétség sem férhet hozzá, hogy ezen zárkózottságot magával hordozó érzék azon tényből fakad, hogy a jelen orosz kormány forradalomban született, amihez járul még az is, hogy hosszú éveken át veszélyben forgott, amikor az ellenforradalom és összeesküvésekkel kellett leszámolniok. Ezen állapot még mindig főn áll. Úgy érzi magát az orosz kormány, mint a győztes összeesküvők, akik még nincsenek meggyőződve, hogy tartós biztonságban vannak. És ez, azt hiszem minden olyan államra igaz, ahol a rendőrségnek hosszú időn körösztül kivételes hatalmat adnak, akik aztán a rájuk ruházott hatalmat elég hűségesen ápolják is. Semilyen más jobb változást nem tudna az orosz kormány saját benső jólétére, vagy pedig a nemzetközi helyzetének segítésére megteremteni, mint az egyéni szabadság klasszikus biztonságát minden orosz lakos részére kieszközölni és a mindig jelenlevő agyafúrt rendőrhatai- mat az állami élet irányításából teljesen távol tartani. Bármely kormány, amely a sötétség leple alatt működik, nem szabadna, hogy meglepődjön, ha egy külföldi gonoszságot lát cselekvésében. Ezért van aztán, hogy internáló táborokat, a politikai foglyokkal való bánásmódot Oroszország kriti- zálói mérlegnek használják föl, mint olyant, amely rut és embertelen. Ahol nem engedik napvilágra a dolgokat, ott mindenben gyanút szimatolnak. Ezen fokon az orosz kormány némasága otrombaság, sőt mondhatnám durvaság, minthogy félremagyarázni sem lehet, tehát a megfelelő külföldi viszony megteremtésében súlyos hátránnyal van. A SZABADSÁGGAL VALÓ KÍSÉRLETEZÉSRE SZÜKSÉG VAN A történelem folyamán vajmi kevés kormány volt tisztában a saját maga alkotásával. És ennek megfelelőleg, nagyon is néhány ismerte föl idejében, hogy tevékenységére elsősorban is a köznek van szüksége és működését ennek megfelelőleg alakítsa át. Itt erősen kihangsúlyozom, ezek alól az orosz kormány sem kivétel. Tiz évvel ezelőtt, amidőn 1936-ban az alkotmányt nyilvánosságra hozták, úgy látszott, mintha végre-vala- hára egy nagyobb változást hoznak, amelyben a kényszerítő eljárásokat fölváltják a megegyező folyamatok. Ámde ekkor következett be Kirov brutális meggyilkolása. A dolgok visszafelé fejlődtek. A fasizmus növekvő hatalma arról győzte meg az oroszokat, hogy a változás túl korai volt. Különösen azoknak volt korai, akik tudták, hogy erőseknek kell lenniök, ha politikai rendszerüket fönakarják tartani, amelyben idáig is működtek. Saját szempontjukból az ilyen döntés nagyon is természetesnek látszott. Persze ez olyan döntés volt, amely nem vette a kockázatot — nagyon is okosan -— hogy az összeesküvéseket a szabadsággal való kísérletezéssel intézzék el. Az orosz vezetők részéről ez egy olyan döntés volt, amelyre kényszerülve voltak, hogy megtegyék, ha azt akarták, hogy eszméik, egy maradandó intézménnyé váljon. Minél előbb csinálják meg, annál erősebben támogatja, úgy kívülről, mint belülről őket. Amig a fontiekkel foglalkozunk. nem szabad megfeledkeznünk egy ennél még nagyobb kérdésről sem. Hiszen a polgári szabadság kérdése Amerikában sincs megoldva. Aki ismeri a déli államokat, senkisem képzelheti el, hogy azok a gyötrelmes félelmek, amik az emberek mindennapi életét betöltik más lehet, mint a szabadság forrásának a kutmérgezője, akik figyelik az ipari összetűzéseket, senkisem tagadhatja teljes bizonyossággal, hogy az ipari szabadság nagy eszméi azok a valamik, amelyre a munkásosztály állandóan számot tarthat. (Az aláhúzás az enyém — a fordító) Egy kicsinnyel több annál, hogy az angolok és amerikaiak készséggel beismernék, amitől az oroszok el nem állnak, hogy egy osztályállamban, ahol a közvéleményt irányitó eszközök, a sajtó, mozi, rádió és még sok más ezekhez hasonlóak magán- tulajdona a vezérelv, ott minden remény eleve kihal, hogy ennyire egyenlőtlen küzdőtereken az igazság valaha is győzedelmeskedhessen. Nagyon is vigyáznak arra, hogy be ne követ-' kezzen amit Milton mondott: “hogy az igazság legyőzhetetlen”. Ámde ahoz, hogy a sajtó terén a küzdelem egyenlő és szabad legyen, mindenki számára hozzáférhetővé kell, hogy legyen. Azt hiszem senki sem tételezi föl, hogy McCormick ezredes, Lord Beaverbrook, Hearst vagy Lord Kelmsley inkább fontosabbnak tartanák egyenlővé vagyis szabaddá tenni a küzdőteret, mint a kommunista cenzor. Henry Luce éppen olyan jól megmutatja mint a “Pravda”, hogy aki ért a hírek összeválo- gatásához és ravaszul irányítani is tudja, Iliászt képes az újságjából csinálni. Sajtó téren a magántulajdon, “cél szentesíti az eszközt” álláspontján áll. Hogy a céljaikat elérhessék, ami abban nyilvánul meg, hogy hatalmukat állandósítani kívánják, elveszik a népnek azon jogát, hogy szabadon, minden befolyás nélkül bírálhasson és ítélkezhessen. Nem lehet az kérdés, hogy ezen magántulajdonban lévő sajtó képtelen volt Franklin D. Roosevelt és az angol labor párt győzelmét meghiúsítani, mert ha nem is tökéletesen, de mind a két országban a sajtó és a mozi — Amerikában a rádió — éppen úgy elakarta érni a célját, mint ahogy az oroszok minden erejükkel megakarják valósítani céljukat. Csak midőn a társadalmi szabadság kérdését a bonyolódott magántulajdon rendszerén belül próbáljuk keresni, csak akkor / tárul elébünk igazán a kérdés, amire nagy szükségünk van, hogy megértsük. Az oroszok teljesen más oldalról nyúltak ezen pontnál a kérdés- höz. Ennek jelentőségével teljesen tisztába kell, hogy legyünk, ha a kérdést megakarjuk érteni. fordította . . . tudja Pál. .. Mit akart Sámuel Gompers? Az “American Machinist” nevű folyóirat egyik Írója az American Federation of Labor szervezetnek Chicagóban tartott legutóbbi konvenciójáról Írva azt mondja, hogy csak most látni meg, milyen bölcs ember is volt Samuel Gompers (1850- 1924), az AFL egyik alapitója és négy évtizeden át elnöke, aki mindig óva intette a munkásokat attól, hogy a kormány révén szerezzenek jogokat. A Machinist írója szerint Gompers azt tartotta, hogy az olyan jogokat, amiket a munkásság a kormánytól nyer, éppen oly köny- nyen el is veszítheti, ha a kormánynál személyi, vagy politikai változás áll be. Már régen bebizonyosodott hogy a munkásságtól köny- nyen elvehetik a kormánytól kapott jogokat. Az amerikai kormányban most, a szemünk előtt végbemenő váltQzása, amely máris nagyon veszélyezteti az összes úgynevezett “New Deal” törvényeket, újból világot vet erre a dologra. Azonban az is igaz, hogy Sámuel Gompers nem ezen okból ellenezte, hogy a munkásság a kormányon keresztül jusson előnyökhöz. Mert Gompers mindenkor készen állott a kormánnyal, vagy annak bármely közegével pak- tálni, ha az hasznot jelentett az American Federation Labornak, — de csakis az American Fede- -ation of Labornak és senki másnak. Sámuel Gompers tipikus képviselője volt a szakszervezeti eszmének. Ellenzett mindenféle társadalmi törvényt, mert azok az összmunkásságot érintették s nem csupán az általa megszervezett munkásokat. Gompers a munkás-arisztokráciát képviselte s jól tudta, hogy ennek gazdasági érdekét szolgálja az, ha a nagy tömeg munkás szegényebb sorsban, alacsonyabb színvonalon él. Gompers jól tudta, hogy a union munkás 5 dolláros napibére sokkal nagyobb vásárlóképességgel bir, ha a szervezetlen munkások milliós tömegei csak napi két és fél, vagy három dollárt keresnek. Éppen azért tudatosan megnehezítették a szervezetbe lépést, nagy felvételi dijakat szabtak meg és ahol ez sem volt elegendő ott egyszerűen lezárták a uniont, nem vettek fel uj tagokat. Természetesen nem csupán Gompers gondolkodott igy, hanem a szakszervezeti vezérek csak nem mindannyian, mert maga a szakszervezkedési forma és nevelés hozza magával az ily gondolkodást. És a chicagói konvención, ahol csupa megöregedett vezérek foglaltak helyet a pódiumon s ahol a delegátusok legtöbbje szintén az őszhajuak közé tartozott,, még mindig ennek a szellemnek a nyomait láthattuk. Ezt a szellemet nem is lehet
