Bérmunkás, 1946. július-december (34. évfolyam, 1431-1456. szám)
1946-10-12 / 1445. szám
8 oldal BÉRMUNKÁS 1946. október 12. TÁRCA Máté megbolondult Irta Kaczander József Merev, szögletes simaságában, minden pompa nélkül nyúl magasba a huszonhárom emeletes uj felhőkarcoló. Az épitésmüvészet egyetlen merész gesztussal minden szépség nélkül s az üzleti szellem kiütköző jellemvonásának hideg, léleknélküli kalmára, zsarnokságával öntötte belé az anyagot. A sokszáz egymás alá ültetett apró, szűk ablak, mint megannyi vigyázó, figyelő szem meredt a zajongva zugó óriási város mind a négy részébe. Bévül széles, hosszú munkatermek várták a munkáraéhes embereket. Egyik-másik már be is volt rendezve. Szabómühely, ahol többszáz ember részére beállított gépek most még letakarva, nyugodt, néma csöndességben várták, hogy mozgásba hozzák őket. Nagy irodahelyiségek az épületkolosszus alsóbb részein, ahol szellemi munkások törik majd agyukat nyomorult bérért a kedves főnök biztos boldogulásáért. Legalul óriási terjedelmű étkezőtermek tökéletesen berendezve, szintén várták az éhes emberek özönét, hogy félórái ebédidejük alatt még pihenésre is gondoljanak. Villámgyors a kiszolgálás az ilyen hatalmas étkezőben. És amilyen szédületes a munkájuk, olyan rohanó gyorsasággal öntik magukba a minden táperő nélküli eledelt a nyomorult félórások. Gyomornyavalyás valameny- nyi. Az épület teljesen kész volt. Csak ketten dolgoztak még rajta. Máté Ferenc meg Hajnal Imre. Függő hidálványon. Vakító fehérre mázolták a ház külsejét minden érzék nélkül, gyorsan. Nehéz munka volt. Veszedelmes. Széljáráskor a gyönge ide-oda- libbenés tengeri betegséghez hasonló gyomorfordulást idézett elő és még az idegrendszerüket is megrázta. Az alsó gerinccsontoktól föl az agygerincig. Máté- \ MEGVONTÁK ANDERS GENERÁLIS POLGÁRJOGÁT LONDON — Londoni jelentés szerint Warsóban a rádión jelentették, hogy a lengyel kormány Anders generálist és 75 alantasabb tisztjét megfosztotta lengyel polgársági jogától. A háború kezdetén a németek elől Oroszországba menekült lengyel hadseregből Anders generális parancsnoksága alatt uj hadsereget szerveztek, amelyet legnagyobb részben az oroszok szereltek fel abban a reményben, hogy ez a hadsereg a németek ellen fog vonulni. Anders azonban halogatta a frontra való menést, mig végre az oroszok rájöttek, hogy a Londonba menekült lengyel kormány az oroszok elleni harcra tartogatja ezt az erőt. Ennek dacára az oroszok megengedték, hogy ez a hadsereg a teljes felszereléssel elhagyja Oroszországot. Anders hadserege akkor az olasz frontra került, ahol részt is vett nénak is, Hajnalnak is edzettek voltak már idegeik, de mindennek ellenére, sokszor vált libabőrössé a testük. Mire v fölülről a tizenhatodik emeletre értek, akkorra már megtelt a huszonhárom emeletes kolosszus gyomra. Minden emeleten dolgoztak. Máté meg Hajnal a levegőben lebegve, amazok meg bent ülve, állva. A két mázolómunkás alatt a nyüzsgő, mozgó emberek apró csuszó-mászó alakokká váltak. A magasból a léptek elmosódnak és csak lassú, különös csúszó előrehaladás látszik. A nap rettentő tüze égette Mátét meg Hajnalt. Amazokat bent pedig a testük kipárolgása, hője meg a lázas munka tompította, lágyította, szótalanná tette. Az egyik emelet belsejében megmozdult a sokszáz varrógép és olyan furcsa volt a hangja. Egyformán bóditó gyorsasággal berregett, kattogott, zúgott a pontosan kimért távolságban elhelyezett gépek sokasága. Mindegyik gép mellett görnyedt, sár- gaszinü ember ült és csak a karja mozgott, amint befelé szorította a sokszínű inget, a blúzt. A gép gyors integetése siettette őket is. Egy másik emeleten vasaltak. Iszonyú gőz ütötte meg Máté és Hajnal orrát. A vasaló munkások nehéz, görcsös munkát végeztek. Egész testükkel dolgoztak. Minden erejüket a tüzesen izzó vasba tették. Lábaikkal isszonyuan nekifeszültek, nyakukat vállaikba mélyítették, mint a járomba fogott ökör és a mellük behorpadásával súlyosították vékony karjuk gyönge erejét. Izzadtak, siettek nyitott szájjal lihegtek a csupacsont emberek. A vasaló sorvaszt, öl. Máté meg Hajnal szótalanul figyelték, nézték a munka rabjait. Közben a piszkos vakolatot vakító fehérre mázolták. A szomszéd utcában templom állt. Torony is volt rajta. Harang is volt benne. Nagyritkán betévedt egy-egy öreg nő, aki fiatalabb éveit bizonyára nem a templom körül töltötte el. A toronyban sűrűn harangoztak. Vagy a vékonyan sivitő, gyors- pergésü lélekharang szólalt meg, vagy pedig a hosszan elnyúló bánatosan mély, temetésre intő mi harcokban, de csak igen kevésben, mert az olasz összeomlás hamar bekövetkezett. Közben Lengyelországot felszabadították az oroszok, Warsóban uj lengyel kormány alakult, amelyet Andersék nem ismertek el. Pár héttel ezelőtt az angol kormány bejelentette, hogy Anders egész hadseregét beolvassza az angol haderőbe, ahol “resettlement” hadsereg név alatt fog szerepelni. Nyilvánvaló, hogy az angol Labor Party kormány ezt a reakciós hadsereget az “esetleges” Szovjet elleni háborúra tartogatja. Az orosz befolyás alatt álló warsói kormány intézkedése válasz akar lenni az angol sakkhu- zásra. Nézze meg a lapot csomagoló előfizetése lejáratban van-e. Ha igen ne várja lapkezelőnket, hanem az önnél levő barna borítékban küldje el az előfizetését is. harang hasította a füleket. Valami gazdag halottnak húzhatták, akinek hozzátartozói nagyon is gavallérosan fizethettek, mert majdnem egy teljes óráig tartott, mig a halottat végérvényesen kiharangozták az emberek társadalmából. Mikor végre az utolsót kongatták, Hajiial odaszólt Mátéhoz: — Az embert megbolonditja ez az oktalan harangzúgás. — Azt mondod, oktalan zugás. Ne hidd, Hajnal, nem oktalan zugás ez. Oktalan nem cselekszik senki — szólt Máté. Az álványhidat megbillentette gyönge szellőroham és kábító hőséget borított Mátéra meg Hajnalra. Kissé elszédült mind a kettő és görcsösen kapaszkodott az állvány karfájába, kötelébe. Később, mikor már a harangzúgás régen elmúlt, Máté dühösen beledobta az ecsetet a fes- tékes vödörbe, odalépett Hajnalhoz, egyik kezét lassan rátette a vállára, mig a másikkal magas, ráncos homlokát simította végig bágyadtan, fáradtan. Majd lesújtó pillantással nézett végig Hajnalon, mintha megbántotta volna. Mondani akart valamit, de nyitott száján csak egy rettenetes gúnyos kacaj tört ki és haragosan fenyegetően mormolta: — Oktalan zugás? . . . Oktalan zugás?. . . Azután visszament a hid másik végére. Kivette az ecsetet a vödörből és látható nyugodtsággal dolgozott tovább. Valamiféle dalt fütyült minden összefüggés nélkül. Hajnalnak különös érzése támadt. Az erősen tűző nap perzselő hősége, a bent dolgozók furcsa látványa, a gépek állandó, egyforma gyors, őrült per- gése, a nyüzsgő, hemzsegő, csuszó-mászó alakok, a harang fülsértő, agyattépő, folytonos zúgásának összevisszasága talán a Máté agyát is összekuszálta és elvesztette lelke egyensúlyát. Csöndesen, nyugodt hangon "beszélt hozzá Hajnal. — Máté, hallod, Máté. Eresz- szűk le a hidat az ablakig. Dél van, menjünk ebédelni. Gyere, Máté. Hajnal letette az ecsetet és a csiga forgóját próbálta észrevétlenül elkapni, hogy leeressze a hidat a legközelebbi ablakig. Máté a hid másik végén állt maga elé meredt szemekkel, mozdulatlanul. Úgy látszott, mintha nem is hallotta volna Hajnalt és verdeste az ecsetet a falhoz olymódon, hogy a festék minden irányban szétfröccsent, csak a falon nem maradt belőle semmi. — Eresszük le a hidat, Máté — szólalt meg Hajnal ismét és a hid egyik részén hirtelen forgatni kezdte a csigát. Ekkor Máté riadtan, vadult fordult meg és habzó szájjal, összeszoritott ököllel Hajnal felé ugrott. Megfogta a vállát. Egészen fülébe hajlott és rekedt, tompa hangon ordította:------Mit, te nem hiszed, hogy a harang, a harang ... az nekünk szól? Én mondom, Hajnal, a gazdagok tudják, mit csinálnak. Te azt hiszem, hogy temetnek? Fenét temetnek . . . Nem halt itt meg senki . . . Engem akarnak bosszantani, elbolondi- tani, hogy kiűzzék belőlem a világos gondolatot . . . Nem hallod, még mindig húzzák, még mindig kongatják . . . Bim, bam . . . bim, bam . . . Tudom én, mi a céljuk . . . Oktalan zugás? . . . oktalan zugás? . . . Hajnal megborzadt, egész testében remegett. Máté lassan visszasompolygott a hid másik végére. Összesroppant vánnyadt testét vonszolva húzta maga után. Az arcán kiütött Iá" téglavörös színűvé festette. Szemeit vércsikok lepték el és réveteg tekintetében megszűnt minden értelem. Az ajkai kicserepesed- tek és reszketősen mozogtak, mint a hideglelősnek. Minden pillanat, minden perc egy-egy örökkévalóságnak tetszett Hajnalnak Máté közelségében. Az őrült ember eszeveszettségének szörnyű, végzetes pillanata föltétlenül bekövetkezik és Hajnal ott volt mellette és nem akadályozhatta meg a rettenetes lépéstől. Talán még őt is magával rántja az isszonyu mélységbe. Máté fölkapta az ecsetet és ismét beledobta a vödörbe. Fejéhez kapott és hangosan kacagni kezdett vadul, borzalmasan. A mindenre kész állatias vonás ütközött ki rajta. Majd hirtelen, dühösen megfordult és egy szökéssel Hajnal előtt állott. Ott állt szemben vele és leste várta a pillanatot, amikor lezuhannak mind a ketten. Egészen közel ment hozzá. Feje lekonyult és csak az összeszoritott ökleit látta Hajnal, amint ütésre készen ordította: — Állítsd meg a harangot . .. Üsd agyon a harangozót ... a papot ... az istent . . . Sújts le rájuk. Nem hallod? Te akarsz engem megölni! Ne bánts engem! Erigy a pokolba a harangoddal, a papoddal, az isteneddel! Nem kell a pénzed, nem kell a munkád! Megöllek, ha föl nem hagysz a zúgással! A megőrült Máté rémes ordítására a lent nyüzsgő emberek figyelmesek lettek és az utca pillanat alatt embergomolytól feketéllett. A huszonhárom emelet ablakai megteltek sápadt emberfejekkel és szörnyű hangorkán törte, hasította a levegőt. Az utca népe vadul kétségbeesetten futkosott össze-vissza. Tűzoltók jöttek hatalmas létrákkal, gőzfecskendőkkel. Sisakjuk úgy tűnt föl, mint mesebeli madarak hatalmas szárnyai és pillanat alatt szétbontották a magas létrákat, falhoz támasztották és gyorsan kúsztak fölfelé a függőhíd mindkét oldalán. A tűzoltók abban a pillanatban értek föl a hid közelébe, amikor Hajnal erőtlenül eresztette le Máté vállairól két kezét és mindkettőjüket acélkarokkal fogták le. — Megbolondult . . . Máté megbolondult . . .szólt Hajnal lihegve. — Eresszék le a hidat az ablakig. A szabómühely hatalmas termének kőpadlójára fektették le Mátét. Szájából fehér-piros hab tört ki. Behorpadt gyönge melle zihált, két kezét ökölbe szorította, mintha ütni akart volna vele retteneteset, nagyot. Ajkai akkor is mozogtak, mikor a hordágyra tették és értelmetlen szavakat mormolt elhaló hangon, eltorzult arccal. — A- harang . . . üsd agyon . . . Megakarnak ölni ... Az isten ... a pap . . . Bim . . . bam . . . bim . . . bam . . .
