Bérmunkás, 1946. január-június (34. évfolyam, 1405-1430. szám)

1946-01-05 / 1405. szám

1946. január 5.

BÉRMUNKÁS

7 oldal

George B. Shaw nyilatkozata

(George B. Shaw, a világirodalom egyik legkiválóbb képviselője, számos igen hires társadalmi dráma szerzője, az újságíróknak tett nyilatkozatában az általa alapított “fábián- izmus” jogosságát hirdeti. H,!

G. Wells, Shaw, a Webb házaspár, Glasworthy és mások alakították a Fabian szocialista társaságot, amely a szociálista társadalom lassú, fokozott menetű kiépítését ajánlotta.

— Szerk.)«

Szovjet Oroszország a győzelmes forradalom után hamarosan rátért a vegyes nevelési rendszerre, amelynél a fiukat és lányokat közös osztályokban tanították és ahol csak minimális fegyelmet alkalmaztak. Újra alkalmazták azt a középkori hiedelmet, hogy a gyermekek születésük idején mindannyian egyformák és igy mindannyian egyformán képesek arra, hogy belőlük Homero- sokat, Virgileket, Pythagoraso- kat. Sokratesokat, Krisztusokat vagy Marx Károlyokat lehet nevelni.

Azonban hamarosan rájöttek, hogy a legtöbb gyermekből nem lehet éposz költőket, nagy matematikusokat, vagy filozófusokat faragni. Mellékesen még arra is rájöttek, hogy az ugyanazon osztályba gyűjtött lányok és fiuk, — különösen mikor már felcseperedtek, elvonják egymás figyelmét. Így az iskoláknak újra be kellett vezetni a fegyelmet.

A technikai képzettség fontossága is előtérbe nyomult, a

filozófiai amatőrösködés nem volt olyan fontos. így például nem sokat ért az, hogy a földművelő iskola tanítványai kitünően tudtak vitázni Marx Károly Írásai felett, de nem tudták, hogyan kell kimérni egy búzatáblát. A filozófiai tudás nem emelte az aratást.

A vége az lett, hogy ma már Oroszországban is elkülönítik a tanulókat nemük szerint, amint 14 évesek lesznek. Azonkívül a magasabb iskolákban tandijat kell fizetni azon tanulóknak, akik nem jutnak be tehetségük révén. Ezek határozottan hátráló lépések voltak az eredeti forradalmi elképzeléstől. Ezeken kívül számos hasonló tévedést sorolhatnánk fel.

OROSZ ÉS ANGOL

MUNKAVISZONYOK

Ellenben, ha az orosz és az angol munkás viszonyait hasonlítjuk, akkor láthatjuk, iogy az orosz szakszervezeti bérviszonyok több zsebpénzt mgednek az orosz munkásnak, nint az angolnak, akinek óri- si rentet kell fizetnie csak az- ;rt, mert saját országa terüle- én él. De azonkívül sok olyan özszolgálati dolgot kell vásá- olnia, amit az orosz munkás utomatikűsan megkap, miu- án arravonatkozólag a szak- zervezeteknek egyezsége van

kormánnyal.

Azt mondják, hogy Oroszor- zágban az állam lefoglalta a szakszervezeteket. Ennek éppen az ellenkezője az igaz. A szakszervezetek annektálták az ál- amot; Angliában ellenben még nindig harcolnak az állammal V demokrácia szempontjábó sz elég rosszul fest Angliára /omtkozólag.

Abban az időben, amikor az oroszok egyszerre, belevetették magukat a katasztrofális kommunizmusba és a vezetőik megvetéssel nyilatkoztak az angol, “burzsoá” Fabian szociálizmus- ról, valamint Webbékről (Sidney és Marry Webb, a Fabian társaság megalakitói), ismételten figyelmeztettem őket, hogy milyen katasztrofális program az, hogy hétfőn még a kapitalizmus az uralkodó, kedden végbemegy a forradalom és szerdán már a szociálista társadalom teljes kiépítését akarják.

Mondottam, hogy ez teljesen lehetetlen. Ebben az időben két orosz látogatóm volt. Az egyik Sasha, Péter Kropotkin kedves lánya, aki nagy előrelátásról tett tanúságot. Nem esett kétségbe. Azt mondotta, hogy Oroszország meg fogja menteni a világ lelkét* A másik látogatóm Tolstoynak a lánya von,, aKit kétsegDe ejtett az a nagy pusztítás, amit régi otthonában, Yasnaya Polyanabar látott. Úgy tetszett neki, hogy nagyapjának az uj világra vonatkozó álmai éppen olyan rosz- szul válnak be, mint az az excentrikus törekvése, hogy cipész, kőmives, tanító, vagy akár egyszerű paraszt akart lenni.

AZ ANGOLOK

JELLEMZÉSE

És ime Stalin is rájött a té- vedésrekre. Elrendelte a farmok kollektivizálását és ezzel egyben ő lett Európa legnagyobb Fabian ja. Lenin annak idején nagyon sajnálkozott rajtam és Webben. “Jó émberek, akik a fabiánok közé estek,” — mondotta. És mindazonáltal a Nyugaton mi voltunk a szovjet rendszer legnagyobb védelmezői. És dacára minden meglepetésnek és kiábrádulásnak úgy tartjuk, hogy Fabian- Oroszország győzni fog és hogy tévedéseikben mi értünk is szenvedtek és most már csak arra kell ügyelnünk, hogy ne kövessük el ugyanazon tévedéseket. Napjainkban itt van a legnagyobb veszély.

Az angol elég termékeny eredeti gondolatokban és felfedezésekben. Azonban ahelyett, hogy komolyan hozzáfogna ezen eszméknek a gyakorlati kihasználásához, átengedte azt a németeknek, a szlávoknak, a latinoknak és végre a yankik- nek, ő maga csak Írja és Írja a könyveket ezen dolgokról, amely könyveket aztán senki sem olvas el.

Én, az ir nemzetiségű, az angolt nem tartom ugyan egy- ügyünek, hanem csak elhízott fejű nagy gyereknek, akit a sok szén és vas elkényeztettek akkor, midőn ezek a gőzerő monopóliumát jelentették, de aki most, az atombomba idején, midőn már csak az ész jön számításba, tétován áll és nem tudja, hogy mit csináljon.

Nézze meg a lapot csomagoló előfizetése lejáratban van-e. Ha igen ne várja lapkezelőnket, hanem az önnél levő barna borítékban küldje el az előfizetését is.

TÁRCA

Éjjel az erdőn

Irta: Kaczander József

Mindig jobban esik le a nap a láthatáron. Ezüstszínű végtelen köntösét aranyos színűvel váltja föl. Azután halványodni kezd, majd pedig hirtelen olyanná változik, mint a szicíliai narancs héja. Lassan bukik le, mint a huncutkodó, búj ósdit játszó gyerek. A fák árnyékai hosszúra elnyúlnak és mintha falábakra álltak volna az emberek, állatok, úgy elterülnek a földön.

Megyünk az erdőbe . . . Este . . .

Ménnél beljebb megyünk a széles tarlón az erdő felé, annál sötétebb lesz a határ egyik fele ott, ahol a hold bukkan majd föl. Az éjjel szomorú vándora. Haragvörös, párás felhő ül a nap leszállta köré és kápráztató színben keveredik össze a nap tüzétől. Soká tart a szinve- gyülék. A nap ereje üti-veri ki a színeket rajta. Sárga, kék, vörös, lila, barnásfekete színárnyalat váltja föl egymást ro- hanva-gyorsan.

Olyan szép a szomorú elboruló este. Ott, ahol járunk, már este van. Majd teljesen elsötétedik körülöttünk. Eltűnik a felhőszinvegyülék is és csak a szemeinknek látszanak a színek halvány körvonalai. De ahol a nap lebukott, szelíden piros a levegő.

Éjjeli lepkék raja támad. Apró, millió meg millió, szemmel alig látható, percig, egy napig él szeretkezik meg szaporodik. Arcomhoz verődnek az élet részegítő mámorában.

Finomszárnyu, hosszulá b u szúnyog nesztelenül, észrevétlenül közeledik felém. Majd zenél a fülembe magakomponálta szunyogdalokat és kéjelegve ráül a nyakamra, ölelő lábait nem érzem, olyan gyöngéden lepett meg. Csak akkor csapok rá rémülten, amikor már égető csókjának minden fájdalmát ott érzem a nyakamon.

— Nesze, te vérszopó!

És már csak élt. Betöltötte a hivatását . . .

Denevérek széles szögben, nyilsebesen röpködnek körülöttünk. Az éjjen rovarok iegaüá- zabb pusztítói. Megférnek egymás mellett a végtelen levegő- űrben. Mindegyiknek jut élni- való. Nem ismerik az ellenségeskedést. Nincsen kormányuk, nincsen császáruk, nincsen elnökük. Annyit nyújt nekik a természet rendje, hogy élnek és szaporodnak. Az éjjel a nappaluk. Nappal behúzódnak odúikba és hallgatnak estig.

— Vigyázz! — mondja a társam nevetve. — Beleragad a hajadba.

Jámbor néphit.

Cserjék, bokrok körül hirtelen viilan. Mintha foszforos gyújtót dörzsölnének. Amerre nézek, mindenhol fölvillan a különösfényü pislanás, az éjjel élőinek eleven lámpásai. Szent- jános bogarak. Apró repülőbakterek. Villan itt is, ott is, mindenütt, ahol kicsi, tömör bokrok vannak.

Beérünk az erdőbe . . .

Milyen különös ott éjjel, a sötétben. Teljes szélcsöndben nagy, rémséges csöndesség. Szellő ha suhan, suttogó hangok; -viharzó szélben dörgő, si- vitó, borzalmas hangzavar resz- ketteti meg az erdő levegőjét. Milyen különös ott bent éjjel . . . Az erdőben . . . Abban a rémséges mély, nagy csöndességben, amilyenben most vagyok. Félelmetes csöndesség.

Csak akkor hallatszik zaj, amikor ráléptünk a süppedő, aluj erjedő levélszőnyegre. Száraz faágat érint a vállam, a fejem meghajtom. Recsegve- ropogva válik el az élő fától. A holt test belekapaszkodik az élőbe. Zuhanva esik le a földre.

Lassan .suttogva beszélünk. Nem is tudom, miért. Talán a nagy csöndesség bennünket is csöndre int. Pedig itt ébren vannak és élnek éppen úgy. mint nappal. Eleven élet folyik itt bent az erdőben éjjel is. És mi mégis suttogva beszélünk. Még a hangunk is reszket. Talán azért, mert nem akarjuk megzavarni az erdő éjjeli álmát. Pedig már megzavartuk.

Madár szökik föl lépteink nyomában. Nagyon sajnálom. Megzavartuk édes, gondtalan álmát. Milyen riadtan húzhatta ki szárnya alá dugott fejecskéjét. Féregölő madár, hargály. Hasznos madár. Pusztítja a kártékony férgeket. Valóságos balta a csőre és kihasit ja a kemény fatörzset éppen úgy, mint a gyönge ágat, hogy kiszedje belőle az élő fát pusztító férget. De egymást nem pusztítja. Megélnek békességben egymás mellett évezredek

óta. És dolgoznak hajnaltól estig — önmaguknak.

— Csöndesen lépj — mondom a társamnak. — Ne zavarjuk az erdő éjjeli álmát, misztikus éjjeli életét.

Megállunk pillanatra. Majd sietünk előre. Mélyen, be a rengetegbe. Szagos fenyőillat üti meg az orrunkat. Nagyokat szivünk a tiszta, szennytelen levegőből. Gyönge, alig érezhető szellő támad. Megreszketnek az erdő fái; susog, zizzen, mint a leghalkabbra fogott bájos zenei skála. Lágyan, simuléko- nyan megmozdulnak a milliard levelek, mintha pókhálóból szőtt óriási legyezőt mozgatnának körülöttünk.

Megyünk beljebb. Járatlan utakon. Sziklához érünk. Sötét, nagy sziklához. Társam ledobja a hátizsákot. Fáradt, álmos. Lehever a sima sziklára. Elalszik. Én nézek bele a vak sö- tétsébe. Cigarettára gyújtok és gondolkodom. A cigaretta fölvillanó parazsa megvilágítja az arcomat. Érzem a gyöngéd melegét. A füstkarikák a szellőt- len levegőben nehezen oszlanak. Ott kóvályognak körülöttem hosszan és elmélyedve nézem lassú eltűnésüket, ujratámadá- sukat. Mikor végére érek, unottan eldobom. Lefekszem én is a kemény sziklaágyra . . .

*

Nem tudok aludni. Belebámulok az ártatlan sötétségbe és hallgatom az alattunk örvénylő völgyben elhúzódó pataknak egyforma csörgését. Ringat, mámorit a hangja. Kavicsról- kavicsra esik és beszél, regél hosszú útjáról, siető útjáról. A mindig ébren élő tücsök gond-