Bérmunkás, 1945. július-december (33. évfolyam, 1379-1404. szám)
1945-09-22 / 1390. szám
1945. szeptember 22. BÉRMUNKÁS 5 oldal Leszavazták az Egyesülést A FRANCIA SZOCIALISTA PÁRT KONGRESSZUSÁN CSAKNEM EGYHANGÚ SZAVAZÁSSAL DÖNTÖTTEK AZ EGYESÜLÉS ELLEN — LASKI TANÁR ISMERTETI AZ EGYESÜLÉS AKADÁLYAIT — KRITIKA A KOMMUNSTÁKRóL. A Bérmunkás augusztus 25- iki számában a New * York Times hire alapján megírtuk, hogy a francia szociálista párt háború óta tartott első kongresszusnak egyik legfontosabb pontja a francia kommunista párttal való egyesülés, vagy legalább is valami nagyon szoros “egységfront” megteremtő s e volt. Megírtuk azt is, hogy a francia szocialisták döntése irányadóul fog szolgálni a többi országokban is, ahol a szo- calisták meg a kommunisták között mindenütt közeledés látható. De ugyanakkor megjegyeztük, hogy most valószínűleg ez az uj “moszkvai irány” amit a kommunisták minden országban vakon követnek. A párisi konvenció első napjaiban úgy látszott, hogy a két politikai párt, melyek a világháborút megelőzőleg kíméletlen harcot viseltek egymás ellen, amivel a világ nemzetközi munkásmozgalmát teljesen szétrombolták, most mégis a megértés útjára lépnek. A kérdés tárgyalásának során azonban újból felszínre vetődtek mindazon érvek, amelyek arra késztették* a kongresszus közel 800 delegátusát, hogy csaknem egyhangú szavazattal az egyesülés ellen foglaltak állást. Erről a kérdésről Harold Las- ki, az angol Labor Party végrehajtó bizottságának az elnöke rendkívül tárgyilagosan számol be. Egymásután sorakoztatja fel a kongresszuson elhangzott érveket, amelyek egyben a kommunistákra vonatkozó kritikák is. Mint látni fogjuk ezek annyira közismertek, hogy akármelyik ország kommunista pártjára, — igy tehát az amerikai kommunistákra is igen jellemzők. Éppen azért úgy tartjuk, hogy Laski professzor cikkének itt adott fontosabb részei érdekelni fogják e lap olvasóit. LEON BLUM SZEREPE A francia szociálisták 37-ik kongresszusa csaknem egyhangú szavazással utasította visz- sza a kommunistákkal való egyesülés tervét. Ez az eredmény nagy meglepetést okozott, amennyiben augusztus 11- én még úgy látszott, hogy a szavazás az ellenkező irányban fog eldőlni, vagy legalább is nagyon közel lesznek egymáshoz az ellenkező szavazatok számai. Ez a nem várt eredmény leginkább Leon Blum és a fiatal, de kiváló párttitkár, Daniel Mayer beszédeinek tudható be. Blum beszédét magam is hallottam. Egyike volt a legkiválóbb beszédeknek, amiket valaha is hallgattam; kiváló úgy stílusban, mint tartalomban s meggyőző erőben. Bloom gazdag és termékeny agyát az öt évi börtön csak mélyebbé és tartalmasabbá tette. De hozzájárult a kongresszus állásfoglalásához az a meggyőződés is, hogy a kommunisták a szoci- álistákat a Herriot által vezetett ‘radikális szociálisták’ (valójában a konzervatívok balszárnya) ellen akarják felhasználni. Ezen tényezők kombinációja okozta, hogy a delegátusok a függetlenség megtartása mellett szavaztak. A szociálisták arra a meggyőződésre jutottak, hogy csak a legnagyobbmérvü szükségletek (emergency) igazolhatnák a demokratikus elvek feladását. Rájöttek arra is, hogy a kommunisták szimpátiája inkább csak szavakban megnyilvánuló és nem őszinte. Ahol a kommunisták kisebbségben vannak, pártolják a demokrata elveket, ahol azonban többségre jutnak, ott mindjárt az egy párt rendszert akarják. : A kommunistákkal való fúzió lehet, hogy győzelmet jelentene a “Bal” iránynak, de ennek ára Franciaországnak a kommunisták általi okkupáció lenne, amelynél a tényleges igazgatást elvennék a szociálisták- tól és Thorez, Duclos és még más féltucat egyén kezébe kerülne. Ezt ők a “tömeg diktatúrájának” neveznék. Valójában azonban csak a kommunista párt diktatúrája lenne, amely rohamosan a párt bürokráciájának a diktatúrájává degenerálódik. A politikailag érett és tisztánlátó franciák előtt ez egyenlő lenne az 1793-as “köz- biztonsági bizottság” újbóli életre keltésével. A szociálisták azonban jól tudják, hogy annak utóda a becstelen, korrupt Direktorium volt, amelytől a francia nép enyhülést remélve fordult Napóleonhoz. KÉTFÉLE ERKÖLCSI SZÍNVONAL Ez azonban még nem minden. Elismerve a párt bátorságát, teljes őszinteségét és azt a nagyon figyelemre méltó erejét, amellyel fegyelmét kiterjeszti tagjaira, a francia kommunista párt éppen úgy mint a többi országok kommunistái, kétféle erkölcsi színvonalon működnek. Az egyik erkölcsi színvonalat, amely őszinte és egyenes, csak a saját tagságuk között használják. Elég sokat vitatkoznak, a tagok tudják, hogy mit csinálnak és miért csinálják azt; az ellentéteket alaposan megvitatják, józan és becsületesen, amig valami elhatározáshoz jutnak. Akkor aztán ez a döntés mindepkire kötelező, azt el kell fogadni minden tagnak tekintet nélkül a saját véleményére. De a kommunisták egészen másféle erkölcsi színvonalra helyezkednek azonnal, mihelyt a nem kommunistákkal állnak szemben. Akkor a jobbkéz nagyon ügyel arra, hogy ne tudja mit csinál a bal. Az egyesü-" lést kérik a szociálistáktól, de ugyanakkor tárgyálásokat folytatnak azokkal, akik gyűlölik a szociálistákat. Egyik nap De Gaulle mellett állnak, másnap már ellenzik. A békére és háborúra vonatkozó nézeteiket, a nemzetközi elveiket nem annyira Párisban, mint inkább Moszkvában formálják; jobban mondva amint a párisi kommunisták elgondolása szerint megfelel a “moszkvai vonalnak. így valójában nem igen érdekli őket a szociálistákkal való igazi barátság. Hasonlítanak a színdarab azon szereplőjéhez, aki csak azért öleli meg vetélytársát, hogy annál köny- nyebben megfojthassa. Céljuk olyan baloldali tömegpárt ösz- szehozása, amely minden oppo- ziciót meg tud törni. KÍVÁNJÁK az EGYÜTTMŰKÖDÉST A francia szociálista párt kívánja a kommunistákkal való szoros együttműködést és éppen úgy, mint mi is, buzgólko- dik a Szovjet Union barátságának megnyeréséért. Ennek az alapja azonban az egymás megértése és ne a háború ideiglenes szükséglete legyen. De ugyanekkor — méghozzá joggal, megőrizni a demokratikus szabadságokat, — a szólás és sajtó szabadságot, az alkotmányos ellenzék jogait, stb. A francia szociálista párt teljes tudatában van a reakció részéről fenyegető veszedelemnek. Nagyon jól tudja, hogy a kollaborátorok, különösen a nagy üzlet világába tartozók, milyen keveset tanultak a háborúból. De úgy tartják, — véleményem szerint joggal, — hogy a kommunista párt taktikája inkább ellenforradalmat fog kiváltani, mintsem segít abban a felgyógyulásban, amire Franciaország ma annyira rászorult. Dietrich és a háború ELVINYILATKOZAT A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nin csen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bir. ják akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakservezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek niyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet hogy a munkáltatókkal kő zös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai be- süntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett :“Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERREL.n A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrend- tzert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra ( kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor I a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel %t aj társadalom szerkezetét éoitjük a -««r társadalom keretein belül Az alábbi távirtot John Scott a “Time” berlini levelezője küldte lapjának. A történet sokkal megrázóbb, mint hogy közönségesen elhaladjunk fölötte. Megszoktuk már az emberi gonoszságokat, kegyetlenkedéseket. Láttuk Buchenwal» dot, láttuk Belsent és mégis amidőn ezen sorokat olvasom, elszorul a szivem és a további sorokat könnyeimmel irom. Most német gyermekekről lévén szó, de nem is németek csak gyermekek. Elfeledjük, hogy ezeknek apái gyilkolták és rabolták végig Oroszországot, az egész Európát. Most ott fekszenek csendesen az ismeretlenben, az orosz mezőkön, Budapest, Warso, Bécs, Berlin homjai alatt. Hiába keresi a kicsi Dietrich, a Kumme Lanke erdőben apját. Hiába keresi millió és millió kicsi Dietrich az apját. Millió Dietrich maradt árván. Orosz, német, angol, magyar és a többi Diet- richek, a gonosz háború miatt. Ugylátszik Berlinben nem csak katonai parancsnokságok vannak, amit a következőkből tudunk meg: A minap délután kimentem a Lima strasse-ra német ismeretséget szerezni. A Zelendorf ház előtt, amelyben lakok, egy kenderhaj u három és fél láb magas fiúba botlottam, aki állt és bámészkodott rám akkora szívességgel, amilyennel talán egész Berlin nem tud lenni. Amidőn elköszöntem tőle és elindultam az étkező felé, odajött hozzám, rám vigyorgott és megfogta a kezemet: “Du spricht doch Dutsch. Nast du kein kangummi für mich?” Adtam neki amerikai rágógumit, amit kért volt és kérdeztem mért nem megy iskolába? “Oh, én a délelőtti váltáson vagyok most és az amerikaiak elvették iskolánkat és most kénytelen vágyok egy másikba menni, nagyon mesz- sze innen. Máskülönben meg úgy is elvagyok foglalva.” Ennél a pontnál az étkezde elé értünk és mielőtt bementem megnézni, hogy van-e valami (Folytatás a 8-ik oldalon)
