Bérmunkás, 1945. július-december (33. évfolyam, 1379-1404. szám)
1945-09-08 / 1388. szám
8 oidai BÉRMUNKÁS 1945. szeptember 8. TÁRCA VÁNDORÚTOK Irta: Kaczander József (Folytatás) A tömegnek még mindig kell a szalonképes úri betyár, aki simulva közeledik két arcával és hazudja az egyikkel proletármivoltát, a másikkal — az igazival — arrafelé jelentkezik, ahonnan kiindult. Bebel mondta: “Tízszer is megnézzétek, százszor is meggondoljátok, még mielőtt egyet is magatok közé vesztek ...” Bebel nagyon jól ismerte a proletárok belső jellemének fogyatékosságait, de jól ismerte az urféle két arcának — igazi arculatát. Az egyikben nem hitt, mert mindig mögötte látta a másikat — az igazit . . . És csavarogtam az apám ut- ravalójával nyolc hónapig Európa egyik részén, mig végre rongyokba burkolva, az éhségtől elkopott testtel érkeztem meg Strassburgba 1890 április utolsó napja késő estéjén. Fáradt és éhes voltam. Az eleven, nyüzsgő nagyvárosi élet fénye közepette vonszoltam a testemet egyik városnegyedből a másikba, mig végre megkerült a vagabundok tanyája, a jellegzetes német Herberg zur Heimat. Már ismertem a belsejét. Az elmaradhatatlan hosz- szu, nagy sörkimérőhely a belépésnél, ami után a társalgóterem szürke, egyhangú, rideg és barátságtalan nagy terme következett, a falakra ültetett császári família díszeivel. A piszkos asztal körül még piszkosabb öreg és fiatal országúti csavargók ültek. Az egyik asztalnál kártyáztak, a másiknál térképre hajolva az útirányt tapasztalták ki a továbbutazásra. Odaültem ezek közé. Az egyik megszólított. —- Merrül gyüttél? — Badenből. — Az erdőn keresztül? — Igen. — Nehéz arra az ut . . . Fáradt vagy ? —Éhes meg fáradt . . . Kétszer tartóztatott föl a zsandár . . . Nagyon forró arra . . . Féltem, hogy elvisz .4. . A fiatal vagabiind összenézett társaival. Aztán az egyik is, a másik is pénzdarabot vett elő és letették az asztalra. — Egyél valamit meg igyál. Tiszta vagy? Erre az utolsó kérdésre elpirultam. Tudtam, hogy miért kérdezi. A német Heimatok csak a szüztiszta csavargóknak adtak éjjeli szállást. A tisztátalant nem engedték be. — Badenben még nem volt semmi baj. De ellopták az utolsó ingemet. Ezt a nadrágot is el akarták vinni, de rajtaértem. Az inget egy másik vitte el. — Ne busulj azért. Annak talán egy se volt. Mohón ettem a sovány vacsorát. Nagy korsó sört tettek elém. Eközben megtelt a hatalmas terem. Azután jött a gondnok, egy szőkeszakállas, vörhenyes arcú inkvizitor-for- máju, komor, szigorú külsejű, inkább jezsuita, mint ember. A terem hirtelen átalakult templommá. A szőke-szakállas inkvizitor a harmonium elé ült, körülnézett, csöndet intett és igy szólt mély, egy árnyalat jóságot el nem áruló, színtelen, de parancsoló hangon: — Embei’ek, imádkozni fogunk! Végigszaladt ujjaival a har- móniumon és egy-egy mondatot énekelt elő, amit a többi utána énekelt. A zsidó éppen úgy, mint a katolikus, protestáns vagy mohamedán. A teremben orkánikus hangzavar hullámzott minden értelem nélkül. Semmi kedv, utálatos kényszerűség csaltá ki belőlük az artikulátlan hangokat. Imádkozást fizettünk, hogy lehajthassuk fejünket. Az előimádkozó seszinü szeme ott volt a nem nagyon ájtatos híveken. Az egyik grimászokat csinált, a másik lökdöste szomszédját, a harmadik kenyérbélből készült galancsinnal próbálta eltalálni az elölülők fejét. Az ima után következett a papírok átadása, ami már egy rendőr segédlete mellett történt. A legcifrább inkvizíció — a ruhavizsgálat — a hálóterem mellett levő kis fülkében ment végbe. A vagabundok levetették felsőruhájukat és azután az alsóruhát átadtak az erre a célra fogadott vicebusznak. Utálatos, mindenki által megvetett, minden aljasságra kész alakja az emberiségnak ez a vrcebusz. Rendőralkém is volt egyúttal, mert a főkém maga a fápenebusz, a Heimat szőkeszakállas vörhenyesarcu gondnoka volt. A vizsgálat a legkisebb részletekig kiterjedt. Az állami nyomortanya nagyon gondosan tanulmányozta a férgek búvóhelyeit. Minden ráncot, minden szegélyt átkutatott és gyakran megesett, hogy sok vagabundot kidobtak az utcára akár télen, akár nyáron. Ezeknek azután a vasút adott éjjeli szállást, mélyen a városon kívül, valamelyik régi, rozoga, kiselejtezett vasúti kocsiban, vagy az utca kapualjában húzták meg magukat. Az én ruhám tiszta volt. Beeresztettek. A végeláthatatlan hálóteremben egymás tetejébe rakott ágyak voltak; lehetett vagy kétszáz. Rémes bűz ütötte meg az orromat. Ilyet nem éreztem hosszú vándorlásom alatt. A pislogó lámpa homályosan világította be a termet. Vetkőző vagabundok ültek az ágy szélén itt-ott fütyürészve, danolva, mesélve az ut élményeit; máshonnan harsogó, jóízű kacaj hallatszott, amit az egyik jókedvű országúti csavargó durva viccei csaltak ki a hozzá közellevőkből. Az egymáshoz való bizalom nem nagyon nyilvánult meg, mert a tapasztaltabb vagabundok fejük alá rakták azt, amit a testükről leszedtek. A nagyon rongyos ellopta a kevésbé rongyos ruháját. A terem másik végében két atlétatermetíi csavargó birkózott. Körülötte bírálóbizottság alakult. Mikor az egyik legyűrve terült el a földön, harsogó tapsot meg hurrázást váltott ki, akárcsak- ha arénában lettek volna. Erre azután a vicebusz utált alakja volt látható, aki szigorú hangon csöndet parancsolt. Csönd ugyan nem lett, de már lehetett hallani mély hortyogást, fáradt nyögést. Azután beállt a mélységes mély csönd. Az országúti csavargók pihentek, álmodtak . . . A reggeli kép olyan volt, mint egy nagy emberpiac, ahol elnyűtt, kopott emberek olcsó pénzért megvételre , kínálják magukat. De csak a külsejük volt kopott. A lelkűkben, a gondolkodásukban majdnem valamennyi egy volt: világos, tiszta, friss, dacosan akaratos. Hosszuhaju, szakállas ifjak őszbevegyült, rosszultáplált és hajlotthátu, megroggyant inu öregek csoportja, akiknek min den vagyonuk a rajtuk levő színtelen ruha, meg a sovány remény a munkaalkalomra. A vagabundok szétszéledtek a város minden irányába. Egyikmásik vállára csapta pintlijét és lomha lassúsággal ballagott az országút felé. Ezek már az országút rabjaivá lettek, soha nem dolgozó megállíthatatlan csavargókká fejlődtek. Gyönyörű rafp volt május elsején Strassburgban, 1890-ben. A tavaszi nap sugara erősen tűzött. Emberáradat hömnölv- gött a nagyváros utcáin. Különösen a Rajna másik partján, az ipari centrumokban, a nagy, hajógyárak körül, ünnepies volt a hangulat. A gyárak nem álltak meg, de a benne levőkön szokatlan izgatottság vett erőt. Az apró csoportok lassan, észrevétlenül közeledtek egymáshoz és hirtelen hatalmas tömeggé verődtek. Ide-oda hullámzott, mint az áradó folyam. Messziről, apró pontnak látszó vörös folt jelent meg. Mennél közelebb ért, annál biztosabban bontakozott ki egy hatalmas vörös zászló. Szép szál legény szorította izmos markában a zászlót. Tüzelt a szeme, a melle duzzadt, az izmai feszültek. Ember legyen, aki ennek a markából kicsavarja azt. Ez a csoport szervezetten vonult bátran előre. Hozzájuk csatlakozott a többi is. Én is közéjük sodródtam. És megindult a lavina, végighömpölyögve a városon. És énekeltek „harci dalt, csatadalt, munkás harcicsata- dalt. Tüzelt a képem, mint a többié. Úgy éreztem, hogy ez az első ut riadója a nagy csatának, amiről az apám beszélt a csöndes, munkátlan estéken. Ott, ahol a tömeg elvonult — a gyárak, műhelyek, épülő házak előtt — sokan ledobták a szerszámot és rohantak bele a tömegbe. Úgy, amint voltak. Nekigyürkőzve a munkának. Egy végtelen nagy műhellyé változott az utca képe, ahol az emberek nekigyürkőzve készítették az utat uj célok felé. Föltarthatatlanul ment az orkán a város szivébe. Elől a lobogó vörös zászlóval. Utcakeresztezésnél azut á n hirtelen megállt. Egyet lendült előre-hátra. Kétoldalról katonák, rendőrök törtek előre. Kard villogott, fegyver csör- rent. Hajráztak a poroszlók. Vadul nekirontottak a vörös zászlónak. Csavarták a kézcsuklóját. Törték az acélkarját. Szemébe vágtak durva ököllel. Arcába vájtak saskörmükkel. Letépték ünneplő ruháját. A zászlót nem adta ki kezéből. Félkezével mellbevágta az egyiket, arcul csapta a másikat, nyakánál fogva vágta földre a harmadikat, negyediket: a vörös zászlót magasan lobogtatta rettenetes öklében. De soká nem bírta már. Hátulról kard éle villogott, lesújtott és kihasított egy darab koponyát belőle. összerogyott ... A vörös zászló nála maradt vérével megitatva. A tömeg ordítva rohant a poroszlóknak. Irtózatos csata fejlődött az ébredő proletár legelső májusán. A kard éle itt is lesújtott, a szurony nyomában rés támadt a testen. A drága vér. összefolyt az utca sarával. Hullt az ökölcsapás a fegyveres bérencre. Kődarabok, vasdorongok röpködtek a levegőben és az egyik utcasarkon föl- gyürt ingujju proletár szorította vasmarkával egyik poroszló bikanyakát, amiért megzavarta eszmélését. Másnap öt franciaérzelmü katonaszökevénnyel átlépt e m Franciaország határát. Azóta megváltozott a világ arculata. Az országúti csavargók kihaltak. Nincsen pihenő vándor százados fa alatt. Talán már fa sincs az országút mentén. Valami másféle lárma ordit végig a világ egyik végétől a másikig. Beláthatatlan messzeségben van a virradat. Csöndesek, nagyon csöndesek lettünk . . . LETARTÓZTATTÁK DEBRECEN POLGÁRMESTERÉT A rendőrség letartóztatta Csóka Lászlót, Debrecen város volt nyilas polgármesterét. Csóka László több szélsőjobboldali mozgalomnak volt tagja s amikor a felszabadító csapatok közeledtek a városhoz, a város vezetőségével együtt elmenekült és magával vitte a város pénzkészletét és egyébb értékeit. A napokban érkezett vissza Debrecenbe Tirolból. Háborús népellenes bűntények és fasiz- ta magatartás miatt a rendőrség "■őrizetbe vette. "Szervezés" — "Nevelés" — "Felszabadulás" yy ® y/ Az Ipari Forradalmárok Szentháromsága yy ^ yy
