Bérmunkás, 1945. július-december (33. évfolyam, 1379-1404. szám)
1945-08-18 / 1385. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNG A RAIN ORGAN OF THE I. VV. W Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre ....................$2.00 ^ne Year ........ $2.00 Félévre ........................... 1-00 Six Months __________ 1.00 Egyes szám ira .......... 5c Single Copy .............. 5c Osomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ....... 3c Subscription Payable to: “Bérmunkás” P. 0. Box 3912 S. S. Sta. Entered as second-class matter at the Post Office, at Cleveland, ___________Ohio under the Act of March, 3. 1879.___________ Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt. hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE Quo Vadis? (gb.) Ezt a cikket valójában az öröm felkiáltást kifejező valamilyen nagyon szép frázissal kellene kezdenünk, mert arról akarunk írni, hogy végre elérekeztünk a minden idők legrettenetesebb, legborzalmasabb pusztításának, embermészárlásának, — ennek a globális világháborúnak a végéhez. Jelen sorok írásának idején már a béke “galambjai” röpködnek a levegőben, persze a kornak megfelelőleg rádió sugarak gyorsaságával s igy ha a háborúnak végét jelentő “V-J” napot még nem is deklarálták, az minden órában esedékes. (Amikor a nyomdagép elindult, jelentik Washingtonban, hogy a japánok feladták a harcot.) Midőn a már amúgy is nagyon szorongatott japán katonai uralom az európai háború befejezése után erősebb tűzbe került, nyilvánvalóvá lett, hogy nem fogja sokáig bírni a fokozott és meggyorsított támadásokat. És most, amikor végre egyrészről Ízelítőt kaptak az atombombából, másrészről pedig a Szovjet Union hadai is megindultak, hogy megtsztitsák az ázsai kontinenset a japán seregektől, összeroppantak, bejelentették, hogy hajlandók a fegyverletételre. Az egész világ dolgozó millióit határtalan öröm fogta el a vérontás megszüntetésének hírére. Hiszen a háború terheit mindig a munkásság viselte; a háborúkban első sorban is a munkás- osztály gyermekei véreztek el. Nem csoda, ha Amerika munkássága kitörő örömmel fogadta a háború végét bejelentő hirt. De ugyanabban a pillanatban mindjárt eszébe ötlött ez a kérdés: És mi lesz most? Mit hoz a béke? Nekünk is, mint talán nagyon sokaknak, eszünkbe jutott Sienkiewicz Henrik hires lengyel iró világhírnévre szert tett munkájának a cime: ‘Quo vadis?” Hová, merre? Hová, merre fog fordulni a világ ezen borzalmas vérfürdő után? Vájjon követni fogja-e a múltak eseményeit és bizonyos idő múltán megint megkísérli egymás kiirtását, ami ha most még nem is sikerült, a még mainál is fejlettebb hadiszerekkel talán sikerülhet; avagy tanulva a történelemből uj irányt szab a jövőnek. Uj irányt, amely az emberséget a háború mentes korszakba vezeti. A munkásságnak a jövőtől való félelme nagyon jogos, mert olyan társadalmi rendszerben élünk, amelyben ez a borzalmas emberélet pusztítás egyeseknek nagy hasznot hozott. Kétségkívül ezek nem örülnek a háború befejezésének, mert a békegalamb végetvet a profitharácsoló alkalomnak. Az ilyen emberek mindig újabb meg újabb háborúkra törekedtek a múltban és törekedni fognak a jövőben is. Nem azért, mintha az illetők szadista, vérszomjas természetűek volnának, — noha akad ilyen is közöttük, — hanem azért, mert olyan társadalmi rendszerben élünk, amelyben a termelő eszközöket egy kevés számú egyén bírja és mindaz ,amit a munkások az ilyen eszközökkel termelnek, — még a hadiszerek is, — ennek a pár embernek a tulajdonába kerülnek és ők adják el, természetesen haszonra, azoknak, akik az ily ter- melvényeket használják. A hadiszereket a kormányok vették meg és olyan árakat fizettek érte, hogyi minden háború a hadirokkantakon kívül kitermelte a maga háborús milliomosait is. És mert ez volt a legnagyobb háború, igy a háborús milliomosok száma és profitharácsolásuk is most érte el a legmagasabb fokot. Amerikának a háború utáni legnagyobb problémája a munkaalkalmak biztosítása lesz. Lehetővé tétele annak, hogy a munkásság vásárló képessége megmaradjon. Noha a háború befejezése rohamlépésekben közeledett, eddig vajmi keveset tettek ebben az irányban, mert a termelőeszközök urai, a háborús profit- harácsolók ragaszkodnak ahoz, hogy az összes békebeli termelvé- nyek az övék legyenek és azon is éppen olyan profitokat zsarolhassanak, mint a haditermékeken. Ezt úgy fejezik ki, hogy a békebeli termelést is a “private enterprise”, vagyis a magánüzletnek kell levezetni. És méghozzá ahoz is ragaszkodnak, hogy a “private enterprise” semmi állami felügyelet alatt se legyen vagyis nyúzhassák ugv a munkásokat, mint a vásárló közönséget annyira, amennyire épen akarják. Az amerikai munkásság éppen úgy, mint a világ többi munkásai eljutottak a keresztuthoz. A következő évtizedben saját kezébe veszi a termelést és kiküszöböli a profitot, vagy megis1945. augusztus 18. métlődnek a múlt háborús ciklusai. Ma már minden munkásnak gondolnia kell erre: “Quo Vadis?” Az atombomba (gb.) Ennek a fantasztikusan borzalmas világháborúnak pz utolsó jelenetét olyan csattanással fejezte be az atombomba megjelenése, mintha a minden idők legnagyobb drámaírója tudatosan rendezte volna úgy, hogy a hat évig tartó háború eddigi folyamata csak bevezetésül szolgáljon ehez a szinte elképzelhetetlenül nagy romboló erőt adó találmány bemutatásához. Az atombomba tudományos magyarázatával lapunk más helyén foglalkozunk. De foglalkoznak vele Írógárdánk többi tagjai is, ami egészen természetes, mert az emberiség életében, — beleértve a háborúkat is, soha még olyasmi nem történt, ami annyira felkeltette volna az emberek kíváncsiságát, mint ez az atombomba. De hogyisne, amikor bebizonyították a japánoknak, hogy egyetlen ilyen bombával képesek elpusztítani fél miliő lakossal biró városokat. És méghozzá elpusztítják úgy, hogy a városnak nyoma sem marad. Sokan úgy üdvözlik az atombombát, mint a háborús korszak végetvetőjét. Úgy érvelnek, hogy ha mindkét félnek kezébe jutna ez a rettenetes fegyver, akkor az egész világot elpusztítanák vele. Hiszen számítanak arra, hogy ha ez a találmány most, csecsemő korában ilyen pusztításra képes, mit tudnak majd vele csinálni akkor, ha tovább fejlesztik, mint ahogyan tették eddig még minden találmánnyal? Nem kell könnyedén elsiklanunk ezen érvelés felett, noha jól tudjuk, hogy a militarista őrültek mindig azt hiszik, végeznek az ellenféllel, melőtt az támadni tudna s igy ha a kezükben maradna az atombomba, mindig az emberiség feje felett lebegne az a rettenetes veszedelem, hogy használni fogják. Azonban az a találmány, amely az atombombát létrehozta nemcsak pusztításra, hanem az emberek életének kényelmesebbé, szebbé, boldogabbá való tételére is alkalmas. Mert semmi kétség, hogy az atom megsemmisítésénél felszabadult óriási mennyiségű energiát képesek lesznek járomba fogni gépek hajtására is. Tegyük fel, hogy a közeljövőben ha másra nem, de legalább villanyfejlesztésre fel tudják hajd használni úgy, hogy a villanyerő nagyon de nagyon olcsó lesz, már akkor is milyen nagy hasznát venné az emberiség, mert ma már lehet a villannyal az épületeket télen fűteni, nyáron pedig hűteni, aztán már van mosógép, villanyseprő, edénymosó, stb. stb. — nem is emütve a világítást, a mindenféle szolgálatot végző motorokat, a villanyos orvosi készüléket, meg a sok-sok más hasonló dolgokat. Kétségkívül a mai technikai fejlettség mellett ezek igen elterjedtek lesznek, ha a villanyáram igen olcsó lesz. Már most képzeljük el, hogy az atom megsemmisítése által nyert erőforrások néhány egyén tulajdonába kerülnének, akkor ezen pár egyén rabszolgájává lenne a világ összes népe. Ezeknek a kénve-kedvétől függne milliók és millióknak a sorsa. Nem hisz- szük, hogy az emberiséget annyira el lehetne ámítani, hogy megengedne ilyesmit. Mert ha ez az erőforrás magántulajdonná lenne, akkor onnan nem engednének ki annyi erőt, hogy mindenkinek jusson bőséggel, hanem csak annyit, hogy szüséglet legyen, tehát jól megfizessék. Ez a magántulajdonban levő termelésnek a lényege és ez az a tényező, ami ezt a termelési rendszert végre szétrobbantja. A három évvel ezelőtt kiadott “Mit várhatunk a háború után” cimü füzetünkben részletesen magyaráztuk, hogy a szerELVINYILATKOZAT A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek hír. ják akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, míg a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert Úgy találjuk hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakservezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmára! felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogv a munkások egyik csoportiát az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a *munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet hogy a munkáltatókkal kö zös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai be- siintessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egve-n esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett-.“Tisztességes napibért. tisztesseges napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkba: “I.E A BÉRRENDSZERREL'’ A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrend- izert. A termelő hadsereget nemcsak a lökésekkel való mindennapi harcr? kell szervezni, hanem arra is. hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedés»“' v •»* társadaU- uerkrzetét éo'tjüV a tárjad«Katiit
