Bérmunkás, 1945. július-december (33. évfolyam, 1379-1404. szám)
1945-12-22 / 1403. szám
8 oldal BÉRMUNKÁS 1945. december 15. Menekültek tanyája Irta: Kaczander József Sulyok Vendel, egy rossz külsejű, ragyavert ember, aki rendszerint a tanya első s utolsó vendége volt, a mellette ülő kibicnek, Augenblicknek, diszkréten odacsusztatott egy neki már igazán felesleges kártyát, amit a nem éppen szelíd tekintetű Grühorn észrevett. —No jó, Mr. Sulyok, az nem baj, hogy ön csal, de hogy éppen engem akar megfogni, azon egyenesen bámulok. Nem tudja, Mr. Sulyok, hogy engem nem lehet megcsalni. Ha csalni kell, itt vagyok én. Indulat nélkül, szinte mosolyogva mondotta ezeket a súlyos szavakat Grühorn Mór, aki a bankot adta a körülötte ülő kis társaságnak. Az asztalt körülállók összenéztek, összesúgtak, egyikmásik hangosabban, indulatosabban argumentált és — mint ilyenkor szokás — a tulajdonos egy nagyon kövérre meghízott, mosolygó képű ember — sietve odagurult a társasághoz és csöndre intette őket. És hirtelen csönd lett. És tovább játszottak barátságosan. Igazán csöndben, egymással szemben a legnagyobb udvariassággal, “aki bírja, marja” elv alapján. Délig játszottak. Az asztalt körülállók aztán egyenként észrevétlenül odébbáltak és a négy játékos is rövidesen abbahagyta a makaózás nehéz, veszedelmes munkáját. — Délután folytatjuk — jelenetették ki egybehangzóan. A kávéház étteremmé alakult át. Fehér terítékek kerültek az asztalokra. Pincérek — egyik-másik valamikor régen óhaza gavallérok — ügyes dobással, egyszerre simára tudták varázsolni a fehér abroszt. Eltanulták hires, duhaj időkben a hivatásos pincérek fogásait : a terítékek fölrakását precízen, kifogástalanul intézték és a szalvétákat is gúlába tudták építeni. Egyiken-mási- kon olyan furcsán állt a csípőig szabott pincérkabát. De hát az élnivágyás mindent rászab az éhes emberre. Majd jöttek a déli vendégek. Vegyesen jöttek, azután nyelvi csoportokban osztódtak. Az egyik asztal köré franciák telepedtek, a másiknál olaszok, a harmadiknál görögök, majd orosz zsidók foglaltak el nagyobb asztalt, akiknek külsején már semmi nyoma sincs a magukkal hozott, de fejtől ál- lig lenyirt, leborotvált jellegzetes külsőnek. Csak a beszédükön vehető még észre, hogy a szent cár birodalmának világgá kergetett szerencsétlen szó. rencsései. Egy hosszú, nagy asztal magyarok foglaltak le. Bus arcú, fáradt testű, mosolygó képű, nevető, tréfálkozó emberek vegyes társasága. Voltak köztük olyanok, akik mindaddig nem dolgoztak, mig sietve-rohanva ki nem menekültek. A legtöbbjük ezeknek az embereknek ismeretlen foglalkozásúak. Amolyan Európában letört, megrepedt becsületességü, sietve menekült emberek voltak, akik ismerik egymást és minden tetteikről, gyors iramodásuk legapróbb részleteiről valósággal könyvet vezettek. De szemben egymással — mintha semmiről sem tudtak volna — közömbösen viselkedtek. Az émelygős- ségig udvariasak egymással és mintha vérrel pecsételték volna meg hallgatásukat, úgy kerülik egymás terhelt dolgait. Az egyik valamiféle bankala- pitó volt a boldog időkben, aki — ő nem tehetett róla — hivatásosan csalt, váltót hamisított, szép kövérre hízott uzso- rakamatott szedett apró, megszorult munkásemberektől, kikhez lelke mélyéből a legnagyobb jóakarattal viseltetett s görcsösen ragaszkodott hozzájuk az — utolsó fillérig. Még hetvenet is adott ötvenre olykor, készpénzben, rövid, negyedévi pontos törlesztésre. A másik, még most is választékosán öltözött fiatalamber, csak váltót hamisított az óvilágban. Az elsőt nagy sikerrel, azután többet, mindig többet, egészen az elmerülésig. Mig végre a repülőgép gyorsaságát túlfokozott sietséggel kormányozta át magát az óceán viharos hullámain, ha jól ment a dolga, az első osztályon, mondjluk, Mr. Black néven, aki londoni kereskedő, vagy — ami még valószínűbb — mint hét-nyolc márkát kereső hajómunkás, aki a i hajó mélységes fenekén szén j és salak között, gyilkos hőségben, emberfölötti munka árán szerezte meg nyomorult szabadságát. Olyan is volt köztük, aki nagybirtokot parcellázott, persze kisembereknek. És bőrkabátosán járt, lovagló ostorral a kezében. A nagybirtok a holdban volt, de a földéhes kisemberek horogra kerültek és hogy ő nem került horogra, azt hálásan köszönte Fultonnak, az oceánjáró gőzhajó lángeszű föltaláló jának, akinek a new yorki nagy Central Parkban fölállított szobrát hálából meg is ko- szoruzta rögtön az első napon és bámulta meg csodálta lángeszét. A könnyei is leperegtek megnyugodott arcán a hála és köszönet mély megilletődésén. És még sok kis és nagyobb csalók, akik szerencsésen menekülve, mit tehettek: folytassák-e — a természet törvényei szerint — ott, ahol elhagyták: csalják-e egyelőre honfitársaikat — talán nagyobb biztossággal és megállapodott eredménynyel, de a börtön biztosabb reményében — vagy dolgozzanak, amire őket nem tanították. Egyik része tovább csalt, mert nem tudott lemondani a hereéletről; a másik része lemondóan átkozza a sorsot és — dol- gpzik. Zsebmetszők is voltak, akiknek élethivatásuk, biztos megélhetésük van ebben a bábeli zűrzavarban, ahol az emberek egymás hátán állva, vagy egymás ölébe ülve teszik meg útjukat lakásuktól a műhelyig. Nincsen az a zseb, nincsen az a rejtekhely, ahová a finoman manikűrözött, nagy gyakorlatú tolvaj kéz el nem juthat, hogy ki ne emelje észrevétlenül a nagy vagy kis értéket. Gyilkosok, betörők együtt dolgoztak a hamiskártyásokkal .akiknek ujjaik között a varázslók módjára tűntek el és jöttek elő a biztos nyerésre alkalmas kártyák és más, kisebb- rendű, letört ekszisztenciák válogatott csapatának a találkozó helye volt ez a fregoli-kávéház, ahol már estére vig, duhajkodó, komor és szomorú muzsikaszó mellett internacionális nők és férfiak táncoltak, énekeltek, bohóckodtak mindenkinek a gyönyörűségére. Végigfestet nők jöttek, mentek. Azúrkék vagy • lilaszinüre festett arcukon a bágyadtság, az élveteg tivornya utolsó, pislákoló lángjának végső lobba- nása ütközött ki. Koravén, végtelenül lezüllött leányok, akik támadó nőiességük legelső pillanatától kezdve kerültek bele ebbe a társaságba, kiszáradtan a sürü ölelésektől és az örökös vágytól: jöttek, mentek; majd rövid ott tartózkodás után lopva menekültek egyegy elkapott férfival, hogy később ismét megjelenjenek egy másikkal. Éltek ők is ennek a nagy zűrzavarnak a tömegében, mint a pondrók. Vígan, szabadon, csa- pongva, mint az éjjeli pillangók fénytelen, színtelen ezrei. Azután eltaposták, elsurolták azok, akik belőlük éltek, a minden rendnek becsületes őrei, a fényesgombu, ölestermetü daliás legények durva cipőtalpai. Szegény, a legszegényebb érző lények, olyan rövidéletüek voltak. De nyomukba hirtelen — mint nyári eső után a gomba — ezernyi-ezer támadt . . . A kávéház estéje zajos lárma volt. Az ingujjra vetkőzött zongorista kegyetlen elszántsággal verte bütykös ujjait a fehér billentyűkre és megtelt a levegő, hangok értelmetlen zavarával. Egyik asztal sarkában egyedül ült egy férfi. Fején panamakalap volt, amelyre tarka szalag csavarodott. Gondtalanul ült és szalmaszálon keresztül szívta föl az ügyesen megfestett cukrozott löttyöt. Szemeit folyton a bejárat ajtajára szögezte. Társát vagy társait várta. Ujjaival idegesen verte a taktust a zongora nyek- kenésére és mikor feléje közeledett egy ringósan járó, kifestett cifra dáma, intett neki, hogy csak menjen tovább, nem kívánja a társaságát. A nő tudta már, hogy miért e titokzatosság. Ma dolgozni akar. A csöndes éjszakában zavartalanul. Nehéz, súlyosan nehéz és merész munkát akar végezni nesztelenül, zajtalanul. Nem ivott szeszt, pedig nagyon kívánta; de az a munka megkívánja a tiszta fejet, a hideg nyugalmat, a pontos mérnöki számítást, amit a szesz élvezete tompítani szokott. Egy izma sem rándult meg. Mereven nézte és figyelte a ki jövőket és a bejövöket. Voltak köztük ismerős férfiak és nők. A nőket szemeivel űzte el magától, a férfiak tekintetétől egy pillanatra elfordult. A zongora elhallgatott. Az ingujjra vetkőzött, kéteshirü művész izzadt, piszkos homlokát fényesre kopott kabátja leffentyüjével megtörőlte, az éneklő, táncoló, bohóckodó művészek és művésznők belevegyültek a publikum közé és ittak; izetlen vicceikkel röhögésre ingerelték a könnyen csiklandozó, durva férfiakat és nőket. Podegrás lábú, lihegő pincérek száguldoztak végig a sürü füsttengerben és duplán fizettették meg az egyszer elfogyasztott élvezhetetelen ételt vagy italt. Az egyedül ülő férfi az óráját nézte. Éjfél után egy óra volt. Menni akart, de mégis meggondolta. Fölállt, majd ismét leült. Ideges izgatottsággal mozgolódott székén és whiskyt rendelt. Egyet, kettőt, többet. Sárgahaju, hosszú sovány nő lépett hozzá. Olyan volt, mint egy bambusznád. Most már nem utasította el. Maga mellé húzta szorosan és átölelte fáradt, megpréselt csontderekát. Most már ketten ittak . . . Vöröshaj u férfi lépett a kávéházba. Megállt, végignézett egy éles, de biztos tekintettel a szomorú tanyán. A férfi tekintetén megálltak a szemei. Villámgyorsan találkozott a két szempár és merően nézték egymást, méregették egymást. Közelebb lépett az újonnan érkezett lassan, óvatosan, nyugodtan, pillanatra se véve le tekintetét a férfiről. Mikor egészen közel lépett hozzá, villámgyorsan szétvetette kabátját, zsebébe nyúlt és kivett egy alig látható, finom müvü béklyót. Hirtelen rádobta — mint hóhér a delikvens nyakára a kötelet — a férfi kézcsuklójára, majd a magáéra és gyorsan eltűntek. — Detektív! — kiáltottak föl ijedten-halkan a tanya vendégei. Egy pillanatra félelmetes csönd támadt. Rettenetes, mindent megdermesztő, fagyos, néma csönd. Mindenki a két ember siető távozását figyelte, nézte mereven, reszkető félelemmel önmagára gondolva . . Az ingujjra vetkőzött zongoraművész belevágta bütykös, ujjait a zongora fehér-fekete billentyűibe; a kéteshirü művészek fölvonultak; a végigfestett, fonnyadt arcú nők jöttek- mentek. A kártya tovább folyt. Semmi zavar, semmi különös fönnakadás az ember-üzemben. Mindenki tovább élt, amiből tudott, amire tanították, ahogyan nevelték. Kenyeret kerestek . . . w 1 w "Szervezés71 — "Nevelés" — "Felszabadulás77 Az Ipari Forradalmárok Szentháromsága ☆ tiír w 1 w
