Bérmunkás, 1945. július-december (33. évfolyam, 1379-1404. szám)

1945-12-01 / 1400. szám

1945. december 1.

BÉRMUNKÁS

5 oldal

“Ez az önök detroiti sztrájkolja”

Detoit város nyugati negyedének oldalán, a vasút melletti utcákban az összetévesz- tésig egyforma piszkos, szürke házak egyikének emeletén, 4 kicsiny, csinosan és tisztán tartott szobákban a Graham Stre- eten , -9516 szám alatt lakik Joe Wadrzyk.

“Kevésbé olyan szép ez a hely, mint a másik, ahol azelőtt laktam, midőn katonának bevonultam” — mondotta az alacsony vaskos termetű és lassú beszédű Joe. “Egy öt szobás külön házban laktam azelőtt, a magam családjával” — jelentette ki szemüvegét törölve. “Azonban 35 dollárba került havonta, ami azt hiszem elég sok pénz volt. Gyorsan körültekint a kicsiny előszobában. “Ezért csupán húsz dollárt fizetek havonta.”

A gyorsan elhaladó vonat vészes rikácsolása egy pillanatra elnémította a beszélgetést és az épület erősen megremegett, miközben Joe kérdezte: “Pokoli lárma ez ugye?”

“Sokkal másképen állnak a dolgok itthon mint gondoltam.”

— mondotta midőn a gyorsan eltűnő vonatot bámulta az ablakon keresztül. “Németországban létem alatt olyan rozsás gondolatok forogtak agyamban hogy amidőn hazajövök egyebet nem kell tennem, mint hizlalnom magam és meggazdagodnom.”

Felesége hangos kacagása hallatszott a konyhából.

“Lehet, hogy egy kicsit meghíztál Joe, de biztosan nem gazdagodtál meg” — mondotta az asszony.

Joe úgy tett mintha nem hallotta volna és folytatta — E héten kaptam meg az első heti fizetésem és tudja menynyit kerestem? 39 dollár 90 centet és amidőn levonták az adót, a biztosítást, 34 dollárt vihettem haza. Képzelje, harmincnégy “buck” egy hétre! Csak tizennéggyel több, mint 22 évvel ezelőtt, amidőn mint kihordó fiú kezdtem a General Motors-nál a munkát. Nemde nevetséges ? Ugylátszik me- !

gint elölről kell kezdenem.”

— És nem is vagy már . mai gyerek” — mondta a fele- 1 sége, aki leült az előszobában, egy gömbölyű és mosolygó arcú termetes nő, aki most éppen nem mosolygott.

— Persze, hogy nem vagyok

— igazolta halkan a férfi.

öntudatlanul hol összefonta,

hol szétbontotta Joe felesége a karjait, amidőn vidáman mondotta: “Harmincnégy dollár hetenként jó pénz volt öt évvel ezelőtt ,amidőn összekerültünk, akkor az szép pénz volt.”

Fölsorolta mi mindent lehetett vásárolni rajta. Bútorait, ruhákat, az automobilt.

—De mit tudsz rajta vfenni ma? így el megy ni — csattan- tott egyet Joe az ujjával, midőn kisegítette az asszonyt. — “Háború előtt amidőn szombaton elmentünk bevásárolni és öt dolláron az egész hétre valót megvettük. Most legalább tizenöt dollár kell, ha nem húsz”.

Fölvette az újságot és ledobta — A pokolba is, ez az újság is már öt centbe kerül.

Fölvette újból az újságot megnézte a cimfejet és mondta — És ha olvassa az ember az egészet azt hinné, hogy a munkások nem egyebek, ha kimennek sztrájkolni 30 százalékos ja vitást követelni, mint egy radikális, vörös banda. Ami engem illet, regisztrált demokrata vagyok, de egész biztos, hogy hetenként tizenkét dollárral több nem csinálna millio- mosá.

Joe-nak most eszébe jutott valami és nevetett.

— Amidőn csapatommal Franciaországban voltam a harcvonalban és akkor beszéltem volna igy a sztrájkról és a bérkérdésről, merek fogadni, hogy valamelyik a géppuskával kaszált volna le. Képzelje kérem — mondotta mosolyogva — sokszor úgy éreztem magam közöttük, hogy szerettem volna saját magamra meghúzni a ravaszt.

Amidőn Joet besorozták, az újságok az összes sztrájkokat az első oldalon szapulták, de mint munkás ember és szervezeti tag gyorsan megértette, hogy az egész nem egyéb, mint túlfűtött nagyítás. Amidőn pedig valamelyik GI társa róla kezdett beszélni: “be kellene a sztrájkoló bitang faty- tyut vágni a hadseregbe”. Joe mindig vitába szállt velük, de úgy tetszett, hogy soha nem tudott egyet sem meggyőzni.

Amidőn Joe csapatával Angliában állomásozott és izzadta az európai inváziós fáradalmakat, a sztrájkolókról mind sűrűbben esett szó ilyenképen:

“Látjátok. Megint egy másik sztrájk van otton. Mit akarnak azok a sztrájkoló fattyu- gyerekek megint? Vért akarnak? Azok a 4F fattyuk (testi hibájuk miatt alkalmatlanok) nem tudják talán azt sem, hogy háború van. Azok otthon élnek igazán. Csinálják a dohányt, uj ruhákat és uj automobilt vesznek maguknak, éjjeli mulatókba járnak és asz- szonyainkkal hálnak. Miért nem hozzák azokat a fattyukat ide és nyomják be az inváziós vonalba, minket pedig eresztenének haza?”

Ezek voltak a közönséges beszélgetések. Még azok is akik hallgattak, némely megjegyzésnek igazat adtak. Még Pfc. Joseph Wadrzyk is. Joe 39 éve§ volt és a gyalogságnál volt a beosztása, ahol minduntalan ki volt téve a halálnak, meghalni pedig senkisem akar.

— Amidőn az emberek belefáradtak és mérgesek lettek amellett féltek, nehéz volt tisztán gondolkozniok — mondotta Joe mentegetőzve. — És úgy tűnt föl, valahánysozr belenéztem az újságba vagy a rádiót kinyitottam, mindig valamilyen sztrájkot találtam. Azután már magam is sokal- lottam, amidőn úgy tűnt föl, hogy a munkások 90 százaléka sztrájkol Amerikában.

Néhány héttel később, amidőn Joe végigszenvedett egy ágyutüzet a 90-ik hadosztály 357-es ezredénél, az első század második szakasz, második rajában, a sövénykerités mellett egy lyukban, amelyik egyszerre volt hálószoba, konyha és toalett és csak éjjel hagyhatta el, akkor is csak ha éjjeli őrjáratba ment. A piszok a félelem és a sövénymelletti egyedüliségben, a harcban Amerika sok mérföldre volt tőle. A tortának, fagylaltnak, fehér lepedőnek, meleg fürdőnek és gyönyörű asszonyoknak álomhazájában, boldog lehet valaki, ha elég szerencsés és köszönje meg, ha hét napot és éjjelt dolgozhat egy héten ingyen^ És aki sztrájkolni akar a fal mellé kell állítani, le kell lőni, meglincselni, kátrányba és tóiba forgatni, felakasztani, hogy mindenki lássa és elmenjen a kedve a sztrájkolástól.

Ezek azok, amire legtöbb frontharcos katona gondolt és majdnem Joe is kezdett gondolni rá. Itt, az irigység, a félelem és a tudatlanság igazán össze volt keverve. És ami a fő, senki nem volt körülöttük, aki másképen mondotta: Senki sem mondotta nekik azt, ha otthon minden munkás sztrájkol, ki az aki a hajókat, repülőgépeket, tankokat és ágyukat előállítja? Senki a csupasz tényeket és számokat nem fedte föl előttük a sztrájkolókról, hogy csak egy tized százalék arányban érintették a termelést és az is éppen annyira a munkáltatók hibája, mint a munkásoké. Senki nem magyarázta meg nekik az árak és a munkabérek közötti viszonyt, hogy a munkások nem értek rá éjjeli mulatókba menni, mert túlórákat kellett nekik dolgoz- niok és fáradtak voltak, hogy nem is volt háború alatt- uj automobil eladó és senkisem kérdezte meg tőlük: Ha Amerika munkásságát lincselni akarjátok, akkor mi a pokolnak harcoltok ?

Joe mindezeket akkor tanulta meg, amidőn München mellett egy fogolytáborból kiszabadították. A* első lecke az volt, amidőn a felesége lement hozzá Miamiba, amidőn várta, hogy a visszamaradt fizetését megkaphatja. Gazdagnak érezte magát, hiszen négyszáz dollár várakozott rá.

— És nem bírom megérteni — mondotta Joe — nem mentünk semilyen éjjeli mulatóba vagy szórakozó helyre, még csak ruhát sem vettünk, csak a mindennapi életet éltük és mire észrevettük magunkat hát pénz nélkül voltunk.

A második leckét akkor tanulta meg Joe, amidőn elbocsátották. Ugyanis találkozott egy régi ismerősével, akivel a General Motorsnál együtt dolgozott és aki egész háború alatt ott dolgozott, akitől a legnagyobb megelepetésére megtudta, hogy egyik sem gazdagodott meg. A magas árak elnyelték a magas fizetésüket. És nem várta Joet “gravy job" (zaftos munka) sem, amidőn visszajött a General Motorshoz. Ahelyett, hogy 250 ablak szabályzót rakott volna össze óránként, mint mielőtt katonának elment, megcsinálták őt “bender” operatornak.

A munkája most az, hogy fölvesz egy nyolc lábas hosszú darab vasat, beledobja a formába, lenyomja a szelep fogantyút és azután az egészet rádobja az “assembly line”-ra. újból. Ezt kell neki négy és

félszer megismételni egy perc alatt. És ha elmulaszt egy percet azzal, hogy megszorítja a nadrágsziját, hogy a nadrágja le ne essen, akkor ^ következő percben kilencet kell neki megismételni.

— Nem is törődnék vele — mondja Joe — nem akarok többé ablak szabályzó lenni. Unalmas nagyon, minden nap egyforma munkát csinálni, hosz- szu időn keresztül.

Ami Joet bántja az, hogy tiz centtel kevesebbet keres ezen a munkán óránként. Tiz cent óránként, 80 centet jelent naponta, négy dollárral pedig hetenként többet. Ez majdnem betakarna a havi gáz és villanyszámláját, vagy pedig telefont vagy a gazolint minden héten, vagy e^yharmadát a kamatnak a biztosításra.

— Egynémelyikét álmodozásaimnak el kell hagynunk — mondotta Joe — hogy egy napon majd valahogyan összespórolunk annyi pénzt, hogy elég lesz egy californiai útra, vagy talán még Mexicoba is.

— Ne feledd el Joe — mondotta felesége — hogy házat is akarunk venni.

— Igen, házat is akarunk venni, csak egy kicsi házat, hogy ne kelljen ijedeznünk folyton, hogy kidobnak bennünket az utcára abban az esetben, ha nem tudunk házbért fizetni.

Mindketten elhallgattak és elgondolkoztak rajta, mig végre , Joe megszólalt keserűen.

— Tudod, hogy mennyi megtakarított pénzünk van a bankban? — Kérdezte Joe kinyújtott hangon. — Még arra sincs pénzem elég, hogy egy uj öltönyt vegyek magamnak. Egyáltalában nincs egy huncut va: sam se.

Megint hallgatásba fulladt a társalgás és a felesége próbálta fölviditani. Istennek köszönjük, hogy egészségesek vagyunk — mondotta az asz- szony és nagyot nevetett. — De azért eszünk eleget.

Azután megmagyarázta az asszony, hogy nem hisz abban, hogy az élelemmel takarítsanak meg sok pénzt, mert tudja, hogy nem lehet dolgozni jól, ha nem eszünk eleget. Maga is i tapasztalta, amidőn Joe a hadseregben volt, mint inspektor a Ford telepen kapott alkalmazást. Azután, hogy lefizették egy nyomda vállalatnál kapott munkát, ahol zacskókat csináltak egy műtrágya gyár részére. Ez azonban időszaki munka és csak pár hónapig tart.

Ami Joet illeti, nem kapott uj ruhát, annyira drágák és nehezen kapható, hogy lemondtak róla. Csupán négy pár alsóruhát vett Joe, ami hét dollárba került, ami háború előtt 3 pár volt egy dollár. Ezen okból úgy határozott az asszony, hogy Joe amidőn 40 fonttal kevesebbel jött haza a fogolytáborból, ahelyett, hogy uj ruhákat vegyenek neki, inkább meghizlalja addig, ameddig a ! ruhái jók lesznek. Meg is tette. Csak most már gondolkozik, hogy okosan cselekedett-e mert az élelmiszer árak is nagyon magasra szöktek. A tojás 59 cent a farmernél, legalább is 10 centtel drágább, mint a fűszeresnél. Háború előtt 39 i cent volt. Még a hal is ami 35