Bérmunkás, 1945. január-június (33. évfolyam, 1353-1378. szám)
1945-01-06 / 1353. szám
8 oldal BÉRMUNKÁS 1945. január 6. TÁRCA EGY AZ ELET! Irta: Csizmadia Sándor A férfi középtermetű, de nagyon erős, szélescsontu volt. Ugylátszott, hogy malomköveket is lehetne vele dobáltatni, mert ereje van bőven. Az arca azonban szelíd, oly lelket tükrözve vissza, mely nem igen tud senkinek ártani. A nő kicsi, külsejével nem sokat törődő. Nagy szemeiből nyíltság és mély értelem sugárzott, mig arcának minden vonása a lelki nagyságot árulta el. Gyanútlan, egyenes magaviseleté tisztaságról és ártatlanságról tanúskodott. Nevetése mindig természetes volt, ment minden mesterkedéstől, ami a szivjóság jellemző tulajdonsága szokott lenni. Mindaketten munkások voltak. Eleinte csupa véletlenség- ből találkoztak. Pár közömbös szót váltottak egymással, azután ment egyik arra, másik emerre. Talán nem is gondoltak egymásra másként, mint ahogy a jó ismerősök szoktak. De a véletlenség idővel mindig gyakrabban ismétlődött. ők maguk észre sem vették, nem is gondoltak arra. És amikor már maguknak is feltűnt a sűrű találkozás, csak annál jobban hittek a véletlenségben. így hát nem is védekeztek ellene. Ki akarna az ellen védekezni, hogy egy nagy városban valakivel véletlenül találkozzék? Hiszen úgy is találkozik; az már egészen mindegy hogy kivel. ősz volt. A hideg, ködös eső szakadt már hetek óta. Akinek dolga volt, ette a méreg, hogy minek kell ilyen cudar időben az uccán mászkálnia; akinek pedig nem volt dolga, azon bosszankodott, hogy nem mehet le az uccára. Sár és vizten- ger borította a kövezetét. És megint találkoztak. Tisztára véletlenül. Kezet fogtak egymással és úgy álltak ott, mintha beszélni valójuk lenne, de azért hallgattak. Nagyon terhes volt az a hallgatás, de nem merték megszakítani, féltek, hogy valami katasztrófa származhatna belőle. Nem tudták ugyan ,hogy mi lehetne az, de azért féltek tőle. Talán megint elköszönés és a szokásos elválás vagy ilyesféle. Végre a férfi megkérdezte: — Hová szándékozik? A nő nagy zavarba jött, mit azonban rejtegetni igyekezett. Hogy zavarát elleplezze, hirtelen és határozottan akart válaszolni : # — Én? . . . Most elmegyek . . Azaz, hogy nincs is semmi dolgom. Amerre maga megy, arra megyek én is, ha nincs terhére. És mentek, mentek egymás mellett szótlanul. Hallgatagon megegyeztek, hogy keresnek egy helyet, ahol jobban esik az eső ,és kevesebb ember jár. Lehajtott fővel, mélyen elmerül-i ve, lassan lépegettek a sárban, pedig gondolataik nem kalandozhattak messzire. Majd a nő megszólalt: — Levelet akartam Írni. Lassan, vontatottan, félénken mondta a férfi: — Igen? . . . Micsoda levelet? — Én nem tudom; csak írni akartam. Jó hosszú utat tettek, mikorra fölvették a beszéd fonalát. A férfi kezdte. — Tudom, mit akart Írni! — Tudja? Hát mit? — Igen tudom. — Mondja meg. — Minek mondjam? — Hiszen maga úgyis tudja! — Mindegy az, csak mondja meg. Azon a tájon már csakugyan kevesebb ember járt. Valami külváros féle lehetett. Annak is a széle. A távoli dombok oda szüdkéllettek a ködös esőben. A kocsizörgés is ritkább volt, olyan falusi csendesség félét érzett az ember. A férfi nagyot sóhajtott, mintha azon gyötrődne, válaszoljon-e vagy sem. Azt nagyon jól tudta, hogy meg kell mondania, ami a szivét úgy nyomja, de amikor olyan nehéz azt megmondani! Kivált a munkásnak, ki nem nagyon tudja érzéseit szavakba formálni. És mégis meg kell mondani. Nincs ennél nagyobb kényszerűség a világon. — Igen, tudom mit akart Írni. Azt, hogy . . . szeret. A nő nem nézett föl. Úgy szeretett volna a férfi nyakába ugrani és azt mondani: igen azt akartam megírni. De itt, az uccán, az esőben csak nem teheti meg szive óhaját! Mit mondjon hát? Egyenesen nem beszélhet, mert annak következményinek kellene lenni az egyenes cselekvésnek. De másrészt csak meg kell mondania, amit érez, az igazat! Gyorsan határozott, s mintha a világon a legtermészetesebb dolgot mondaná, úgy mondta meg lesütött szemmel: — Azt nem kell megírnom; azt már úgyis tudja. Jobb lett volna az egészet el sem kezdeni. Hosszú ideig nem látták egymást azután. Meggondolták, hogy a szerelem rájuk nézve nem boldogság, hanem szerencsétlenség. Egymásé nem lehetnek, mert annak száz akadálya van. Először is szegények. A szerelem nem a materiális viszonyok szülötte, de azoktól függ hosszú, vagy rövid élete. Nincs pénzük még annyi sem, hogy hivatalosan egybekelhetnének. Pedig a szerelem csak akkor tisztességes, ha ráütik a hivatalos bélyegzőt. A jó erkölcsöt nem a tartalma, hanem a forrná j avatja erkölccsé. A mi szerelmeseink mindezekről nem bírtak tiszta fogalommal, de azért tudták, hogy igy van. Ha nem bélyegeztetik le magukat valami hivatalbeli úrral, akkor nem szabad egy-> mást szeretniük és ha mégis megkísérlik, örök szégyen és gyalázat lesz az életük. A hivatalos numerával ellátott társadalom kirekeszti őket mindenünnen. Ezt ők mind jól tudták, s mivel az Ítélettel szembeszállni nem volt erejük, a bélyegköltség megfizetéséhez pedig hiányzott a pénzük: elmaradtak egymástól. Ragyogó napsugarak között, illatos virágágyakon, zöldelő mezők mosolygásától üdvözölve érkezett meg május elseje. A fák újra felöltötték lombruhájukat s valami kimondhatatlanul édes boldogságról susogtak egymásnak a reggeli friss levegőben. Ez a kikelet. Az életnek ,a forrongó fejlődésnek gyönyörű ébredése. A fakadás- nak és bimbózásnak pompázó ereje. És ünnepi szint ölt a város. A gyárak és munkatermek pihennek. Ezen az egy napon hadd nyugodjék a hétköznapi- asság, mert ma ünnep van. Nem véletlenség, hogy a munka ünnepe egybeesik a kikelet ünnepével. A kettő eggyet jelent: a fölszabadulásra való törekvést. Mindakettő a szabadság fenséges szimbóluma. A körmenet pedig, mely az egész müveit világon egyetlen jelszó és egyetlen zászló alatt sorakoztatja föl a jövő embereit, mi lenne más, mint a megteremtendő egyetértés első csirája, mely alapjává lesz — az emberiség boldogságának ? Hosszú idők után a májusi körmeneten találkozott újra a férfi és a nő. Véletlenségből egymás mellé kerültek. S minél több táblán és zászlón olvasták el az előítélet elleni hadüzenetet, annál közelébb húzódtak egymáshoz. Úgy érezték, hogy ezek az etnberek, kik ilyen jelszavakat vallanak magukénak, közeli rokonaik nemcsak vérben, de érzésben is. Ha itt a szeretetet önmagáért tartják tiszteletben, akkor talán a szerelmet is jogához engedik. Ahol a társadalmi és egyéni szabadság van a zászlókra Írva, ott a szívről sem feledkezhettek meg. Sohasem látták ezeket az embereket s egy pillanat alatt úgy megszerették őket ,hogy a keblükre szerettek volna borulni. Egy uj társadalmat találtak bennük, mely ugyanazokat az elveket vallja, mellyel az ő szivük úgy tele van. A szabadságot érzésben, gondolatban és cselekvésben egyaránt. Mikor az esti alkonyaiban újra együtt sétáltak bizalommal és reménnyel eltelten, a férfi újra megszólította a nőt: — Emlékszik-e az esős időre? Nyugodtan válaszolt a kérdezett : — Igen, emlékszem. — Fáj-e még, hogy nem lehetünk egymásé, mert nincs ^pénzünk ? A férfi az elhatározottság hangján felelte: — De van szerelmünk. Látta mi volt a zászlókra Írva? Szabadság! Küzdelem! Jövő! — Nincs több élet, csak ez az egy. Ha ezt az egyet nem tudjuk megszerezni a magunk számára, mindent elveszítettünk. Ha összetartunk, ha csak mi ketten is, .a boldogságnak ha csak kis részét is, ki tudjuk küzdeni. Emlékezzék a körmenetre. Hogy lobogott ott a tűz minden ember szemében. Azo- ké nemcsak a jövő, de a jelennek is egy kis része. A tűz a vérembe csapott s uj embert teremtett belőlem. Akar-e velem tartani?! Ha lehet, az elfogadott erkölcsi kereteket betartva s ha nem lehet, akkor azokat összetörve ? Elismeri-e, hogy a saját érzéseinkről csak magunknak tartozunk számadással? Mert ez a szabadság a mi kettőnk szabadsága? Hogy a jövő az emberiségé, de a jelennek a mienknek kell lennie? A nő belekapaszkodott a férfi karjába, mintegy önkívületben teljes erejével megszorítva azt, csak annyit mondott: — Egy az élet! Mi nein igen hiszünk a kísértetekben, de a fasizmus kisér- tete visszajár mindaddig, amig az áldozatai ki nem lesznek elégítve. Amig a rováson marad a feljegyzett rémtettei. A vasárnapi iskola növendékeinek bibliai kérdéseket adott a látogatást végző tiszteletes. Több kérdés után, amelyekre helyes választ kapott, azt kérdezte egy kisfiútól, hogy Sámsoni milyen fegyverrel harcolt a filiszteusok ellen. A fiú mélyen hallgatott. A tiszteles ki akarta segíteni és álkapcsára mutatott: “Mi ez?” A fiú szemei felragyogtak és keményen kivágta: “Szamárnak ..az álkapcsa!” építő gárda 1944-45-re befizettek: A. Alakszay, Tarzana .... 5.00 J. Benko, Toledo ........... 1.50 Buzay J., Cleveland .... 3.00 Detky St., Phila ................ 3.00 Decsi L., Akron ................ 3.00 Engli J., Cleveland ........... 6.00 Farkas L, Akron ............... 1.00 Fishbein L., New York .... 6.00 Fodor J., Cuy. Falls ....... 3.00 Gáncs L.*, Carolina ...........12.00 Geréb J., Cleveland .......... 4.00 Hering P„ Buffalo ........... 1.00 Krajnik B., Trenton ........ 3.00 Kucher A., Pittsburgh .... 3.00 Kollár J., Cleveland ........ 1.00 Kovách E., Cleveland....... 1.00 Kanchar J., Bay City ...... 3.00 Lefkovits L., Cleveland .... 4.00 Lelkó A. Pittsburgh ........ 4.00 Mogor J., Cleveland .......... 2.00 Munczy J., Cleveland ....... 5.00 Mácsay J., Detroit ............ 2.00 Molnár A., Cleveland ........ 2.00 Pika P., Chicago ................ 3.00 J. Policsányi, Elm Grove 4.00 Reppman J., Detroit ........ 1.00 Szilágyi J., Cleveland ...... 5.00 Székely S., Cleveland ........ 3.00 J. Varga, Cleveland .......... 1.00 Visi I., Detroit ............... 4.00 Vizi J., Akron .................... 4.00 Zára J., Chicago .............. 2.00 ^Szervezés77 — "Nevelés77 — "Felszabadulás77 W 1 W A* Ipa rí Forradalmárok Szentháromsága yy I yy
