Bérmunkás, 1944. július-december (32. évfolyam, 1326-1352. szám)
1944-07-29 / 1330. szám
8 oldal BÉRMUNKÁS 1944. julius 29. TÁRCA JÁTÉK Irta: Kassák Lajos (Folytatás) S az összeszorult csoport égő szemekkel, eres, előretolt fejjel falta a vérben, panaszban áztatott szavakat. Időközönként hosszú, beteges sóhajok és hirtelen gyerekes meghökkenések szisszentek elő az ösz- szekapott fogak közül és va- lamennyiök sárga-vörös j ábrázatára szinte rátetoválta magát a pillanatok alatt átélt fájó vagy örömös érzések skálája. S Várjágin egyre jobban kitüzesedve bugyogta fel a végtelen szóáradatot. Már nem tudott mértéket tartani, akárha valami zeg-zugos uccából szabadult volna ki a ^ napos végtelen térbe, már maga is alig tudta, mit beszél, megkevert esze bolond, idegen erővel pergette nyelvére a tűzvész és gyilkosságok fortéimét s néha egy egészen véletlen nevetés, egy ficánkoló ötlet is került a meséjébe s aztán még egy, még egy s lassan-lassan már valamennyien beszéltek és valamennyien nevettek, mintha valami láthatatlan kéz csiklandozott volna a hónuk alá. Varjagint még jobban bele- hevitette az általános jókedv. Megtépett k;öpön;(fegd(n már ott állt az ágya tetején és horpadt, szőrös mellét zuholva, szinte részegen szónokolta: —- ó nézzétek hát, nézzétek, én vagyok az újkori Szent Sebestyén és ti itt alattam a megtért pogányok. ó, testvéreim, nesztek, nesztek az én szivem eleven frigyszekrénye és lőjjétek bele az én drága fiatal húsomba a nevetéstek pengő aranynyilait. Mert ó, testvérek, csak ez az egy, ez az egyetlen és valamit az életből. A Nevetés! Az ajtón most' csattant a zár és az intézet magas látogatói sétáltak be a terembe. Az osztály főorvosa vezette a társaságot, szűrös, parancsoló szeme pillanat alatt helyükre verte a bódult embereket. — Többet ne lássak meg ilyesmit — mondta feléjük durván, kurtán, mintha ostort pattogatott volna a nyelve hegyén. Aztán mosolyogva a vendégeihez beszélt. Az urak végigmentek a termen, susogva tanakodtak, keztyüs tiszta kezeikkel megrázogatták a fekete vaságyakat, megtapogatták a fehér, csupasz falakat, aztán szép libasorban kibújtak az ajtón és mögöttük, mint valami kongó, üres mélység felett csattant kettőt a zár. Aztán jött az ebéd, délután nem volt látogatóóra, egész estig az idő játékos esemény- telenségben múlt el fölöttük az idő. : kai kimerülésben nyomta el az ■ álom. Reggel elsőnek volt ébren a ! teremben és lármás, csiklandós ötlettel készült a dob és trombitaszó fogadtatására. Ahogy az első kinti zajt meghallotta, valósággal táncraperdült- a ci- helődő emberek hangos, tapsikoló gyönyörűségére. Ezzel a gyámoltalan kis cse- lesóggel sikerült megváltania magát nyomorító melékeitől és ezentúl minden reggel ezzel a módszerrel dolgozott az ablaka előtt elvonuló katonák lármája ellen. Ilyenkor ott ugrabugrált a gyűrűbe állt csoport közepén, táncolt, fütyült, - bő, teli szájjal nevetett, vékony, hosszú karjaival meg-megpergette valamelyik közelálló alakját és azok mind örültek, boldog-mámoros kedvvel tapsoltak neki. Ó Várjágin Fedorka, Isten után Ön a mi legnagyobb jólte- vőnk — lihegte a pópa, mikor az oktalan, fojtó nevetéstől teljesen kimerültén az ágyra vetette magát — mondom bizony, az Ön aranyos kedve többet ér nekünk minden hizlaló eledelnél. , Hálás, bókoló szavak röpködtek a kimerült ember körül és ő utolsó csepp erejével alázatosan hajlongott, köszöngette az édes ajándékot. Napról-napra szerelmetesebb, nélkülözhetetlenebb játékszere lett a kis csoportnak. Rémes, vérrelteli mesékkel olykor halálra borzongatta őket, máskor zavart, nyaka- bokázott előttük a sima padlón, tudta csiklandozni gyenge, beteg idegeiket, néha meg táncolt, bokázott előttük a sima padlón, hogy azok esett állal, kimerült szemekkel csodálták meg érte. S már ő is csak szeretni, csodálni tudta önmagát, fürge kedvével, mintha minden régi mániáját kizárta volna magából, minden múlt és jövő nélkül, akár hacsak egy könnyű öntudatlan levegőoszlop élt volna a neve alatt. Táncolt, dalolt és nevetett benne a felelőtlen élet. S egy véletlen fordulással aztán megint beérte a sorsa. Ősz volt már. A kinti herva- dás színe máról-holnapé ide a tiszta falak közé is betolakodott; a reggeli és esti ködök visszatarthatatlanul átszivárogtak az ablakok sima üvegein, a kőbura sürü, kemény testén és valami kénszagu sajátságos piszoktömeggel rakták meg a terem levegőjét. S mintha csak ennek a testet-lelket ölő időnek eleven szimbólumát hbzták volna magukkal, az egyik reggel egy hízott, bozontosüstökü embert vezettek be a szolgák. — Jambrikovics Iván, vámőrségi szemlész — mutatta be az uj lakót az egyik legény. — Buskomor lett szegényke valami családi bajok miatt. A hatalmas test szó nélkül, egyénesre feszülten állt a terem közepén. Mintha egy ’egész külön világban élt volna, vizes, nagy szemei a vakok mozdulatlanságával meredtek a semmibe. Lefekvés után az árva villanykörte megint sokáig kinoz- j ta Varjagin idegeit, hiába fordult oldalt és egészen háttal a j vörös jószágnak, az éles, hideg 1 sugarak, mint valami véres jégtüskék szurkálták a koponyáját és zsugorodott gerincét is a vastag takaró alatt. Teljes fiziA szolga Varjaginnal szemben lévő ágyhoz vezette: — Ez lesz az ön helye Jambrikovics Iván . . . Tanító ur! Nemrevics kelletlenül előre- huzódott a bámész társaságból. — Ön segiteni fog neki az öl- tözésnél és vetközésnél. Gondoljon vele, mint a kis gyerekekkel szokás. Most pedig üljön le Jambrikovics Iván és ön is legyen jó a tanító úrhoz. A nagydarab ember gépies érzéketlenséggel engedelmeskedett. Leült az ágy tetejére és maga alá húzott lábakkal, fás, előretolt nyakkal úgy maradt estig. A többiek beszélgetve jöttek- mentek a teremben, de a beszédük szokatlanul halk és szórakozott volt ezen a napon. Máskor fecsegő nyelvükre mintha ólomsullyal telepedett volna rá a kinti köd színe és hiába tipegtek, ültek le az ágyukra vagy bújtak össze valamelyik társuk vetett fészke körül, sehol sem volt maradásuk; valami óriási tömeg, mintha kiszorítani akarná őket a régi otthonukból. Varjagin már órák óta, szinte ájult fáradtsággal feküdt a helyén. A kis Andrejka kétszer is eljött hozzá, hogy mesét kérjen tőle gyógyítónak a maga értelmetlen szomorúságára — de ő hiába szerette volna megvigasztalni, dél óta, hogy az otromba szemlészt közéjük vezették, egyetlen gondolata nem volt, amely nem a bámuló emberrel foglalkozott volna. Hiába akart szabadulni tőle, nyomasztó pózában ott ült az, vele szemben, üveges, zöld lámpásai éppen az ő testére estek és valósággal nyomták, fojtogatták benne az életet. Szabadulni szeretett volna a látásától, behunyta a szemeit, idegesen fészkelődött, csikorgó fogakkal oldalt dobta magát, de valami lebirhatatlan kényszer visszafordította. — Talán akar vele valamit ez az ember? vagy talán csak az ő gyengesége az oka az egész önemésztésnek ? Kérdezte, figyelte magát, nagy, terhes csendben órák múltak el fölötte és semmi megnyugtató gondolat nem akadt a fejébe. Hirtelen úgy rémlett _____________i____ neki, mintha már látta volna valahol ezt a kifejezéstelen arcot. Egész testében megremegett. De nem . . . mégis csak tévedett. Emlékeiben egyetlen hasonló pofára sem emlékezett az ismerősei között. Nagynehe- zen sikerült elhitetnie magával, hogy az egész rossz napját a hirtelen ködösre változott idő teszi és ez az önkényes magyarázat kissé megnyugtatta. Hanyatt feküdt. Félszemével néha-néha még oldalt lesett, de hogy az csak ült, bamba elme- rüléssel, mint valami elszenesedett tuskó, szabadon, fölényesen elvetette magát. — No, Varjagin Fedorka — csoszogott most feléje lompos posztópapucsaiban a lóalkusz. — Mondjon már valami jót azokról a nagyszerű kópékról. Varjagin idegesen felfigyelt. — Azokról az izékről a . . . lovakról . . . nem, nem ... no nézd csak a krumpli fejemet, hogy elfelejtettem, kikről is montad azokat a pompás históriákat. Varjagin már tudta, mit akar amaz mondani, — néma,' titkolódzó csöndre vagdosott felé a szemeivel. — Megvan apukán, meg van már no, hát persze, hogy a csempészeket akartam mondani. Halljuk hát azt a jó borzongatót, ahol a vért csapolják belőlük. Varjagin mint valami veszett tigris markolta csöndre a vi- gyorgó ember száját. — Hát nem látod, nem látod — sziszegte csikorgó fogai között a tátongó másiknak. Hát te is, te is azt akarod, hogy mindent megtudjon?! A hirtelen dulakodásra az egész szunyókáló terem csomóba szaladt. Te Judás, te . . . vicsorogta még utoljára vérmes, megpuf- fadt ábrázattal Varjagin, mikor markából az áldozatot kiszabadították. (Folytatjuk) A “robot” bombák jelentősége LONDON, (ONA) — A pilótanélküli repülőgépek dél-angliai támadásának messzeható következményei lesznek az angol külpolitikára, — ezt jósolták az Overseas News Agency-nek beavatott szakemberek, akik a jövő világbéke tervét tanulmányozzák. Hitler legutóbbi gyilkos fegyvere ellen a megfelelő rendszabályok máris jelentékeny eredményt értek el és a robot-repülőgépek katonai jelentéségét az illetékes tényezők meglehetős csekélyre becsülik. Lélektanilag azonban, ez a támadás újra emlékeztette az angolokat, hogy végérvényesen elvesztették sziget jellegüket. Ennek következtében, Anglia a jövőben többé soha sem engedheti meg, hogy a csatorna szemközti partjai ellenséges kezekbe kerüljenek, jelentette ki egy kimagasló angol személyiség. Mikor Stanley Baldwin öt év előtt azt a szenzációs kijelentést tette, hogy Anglia határa a Rajnánál van, senki se vette őt komolyan. A jelen háború fejleményei azonban fokozatosan bebizonyították ennek a kijelentésnek alapvető igazságát. Ez az alapvető változás jelentkezni fog Anglia külpolitikájában Franciaországra, Belgiumra, Hollandiára és Dániára vonatkozólag. A robotrepülőgépek hatóköre ma még kicsiny. De a jövőben hatókörzetük és hatékonyságuk lényegesen fokozódhatik, tovább nehezítve Anglia biztonságának problémáját. Informátorunk szerint, ezek a meggondolások több vállalkozó szellemmel fogják megtölteni az angol külpolitikát, úgy a közelebbi, mint a távolabbi szomszédjai tekintetében, az országos, kontinentális és világbiztonság érdekében. Ennek első következményei rövidesen érezhetők lesznek azoknál a megbeszéléseknél, melyek Franciaország jövendő polgári adminisztrációjára vonatkoznak. Tévedés volna azt állítani, hogy ezt a gondolatmenetet a robotrepülőgépek indították el, azonban az kétségtelen, hogy megfosztották a problémát tisztán elméleti jellegétől. Bármi legyen is Anglia külpolitikája a jövőben, mindenesetre biztosítania kell, hogy a szemben fekvő partvidék barátságos hatalmak birtokában legyen.
