Bérmunkás, 1944. július-december (32. évfolyam, 1326-1352. szám)
1944-11-18 / 1346. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1944 november 18. Erdély tragédiája ma és a múltban Irta: Kovach Ernő (Folytatás) A trianoni béke parancs, — amelyet ugyan Horthy készséggel aláirt, hogy hatalmon maradhasson — igazságtalanságai csak arra voltak jók, hogy Horthyék a revíziós nacioana- lizmus jelszava alatt a legféktelenebb román gyűlöletet oltsa be a magyar népbe. Ennek tudható be, hogy a magyar hadsereg olyan kemény ellentállást tanúsított a náci ellenes csapatokkal szemben. Ez a mesterségesen kitenyésztett román gyűlölet nem mai keletű és nem is egyoldalú, hanem kölcsönös, vissza lehet vezetni 1848-ig, illetve 1784-ig, amikor a románok, főleg a bányászok lázadásban törtek ki, a hihetetlen nyomorúság és elnyomatás ellen. Ezt a lázadást mint Horia- Kloska felkelést ismerjük, amit úgy tanultunk, hogy a “vad oláhok” kegyetlenül rabolták, és gyilkolták uraikat, de az elfogulatlan magyar történeirók, főleg Erdély történetével foglalkozók megállapítják, hogy a felkelők csak akkor fordultak erőszakhoz, amikor az uraik minden kérelmüket a helyzetük javítására nem csak visszautasítottak, de a kérelmezőket, mint lázadókat keményen megfenyítették, börtön, korbács és pálca volt a válasz a kérelemre. Ha az erdélyi főkormányszék orvosolta volna is a panaszokat, azt a megye urai nem hajtották végre. A lázadást is vad kegyetlenséggel akarták elnyomni, de a lázadók erősebbeknek bizonyultak és alapos kegyetlenséggel fizettek vissza. A lázadást leverték, a vezetőket kegyetlenül kivégezték, de az okok továbbra is fen maradtak, a . bányászok folytatták a harcot évtizedeken keresztül. Kérvényeztek, könyörögtek és ha felsőbb helyen vizsgálatot rendeltek el, úgy a megye urai azt úgy értelmezték, hogy a vezetőket vizsgálati fogságba vetették és a falvakat katonaság szállta meg. Az 1840-es évek elején a román bányászok vezére egy magyar nő, Varga Katalin volt, ki éveken keresztül vezérük irányítójuk volt, akihez a hatóságok sem mertek hozzányúlni, tudva azt, hogy az egész Erdély szegénységének a lázadását vonná maga után. Gsak egy püspök csalafintaságával tudták elfogni 1847-ben. Mindez ideig Magyarországon nem volt nemzetiségi kérdés, a nemzetiségek éppen úgy, mint a magyar jobbágyság, gazdaságilag volt elnyomva úgy annyira, hogy a nyelvi kérdések szóba sem kerültek. Az 1840-es években meginduló magyar szabadelvű, önállóságú mozgalom a Habsburgokkal szemben, ugyan akkor a fejlődésnek indult magyar irodalom művelői, kezdték el magyarositási törekvéseiket, a különböző nemzetiségű csoportoknál, igy a románok között is. Miután az elnyomóik túlnyomó többségben magyar urakból kerültek ki, miután a magyar hatóságok voltak azok, amelyek védelmezték ezt az elnyomatást akkor, amikor még a nyelvi kérdést is felvetették, az ed-, digi tiszta gazdasági kérdés mellé, ami azután kettős elnyomatás érzését váltotta ki a román népből. Amikor már 1847- 48-ban a pozsonyi országgyűlésen, ha kényszerből is, de már liberálisabb hangok hallatszot- ak, addig az erdélyi országgyűlésen még szóba sem kerültek. Március 15-ike után a románság együtt akart ünnepelni a magyarokkal, de a magyar urak kimutatták azt, hogy ezt nem szívesen látják, hogy a “szabadság” csak a “három nemzetnek” magyar, székely és szászoknak szól. Az első balázsfalvi gyűlés a legbékésebb módon folyt le, ahol együttműködésről, románmagyar barátságról beszéltek. Miután azonban a jobbágy felszabadítás egyre késett, a román jobbágy falvak népe éppen úgy, mint a magyarországi testvéreik, gyüléseztek és sürgették a felszabadításukat. A második balázsfalvi gyűlésre már rányomták a bélyeget a román jobbágyok is, kik ríagy- jában a 12 pontnak a rájuk való kiterjesztését kívánták, valamint a román nyelv hivatalos használatának a jogát és az elfogott vezetőik szabadon bocsátását, a nemzetőrségbe a romátok felvételét is szorgalmazták, mert látták azt, hogy a megalakult magyar és szász nemzetőrség föladata a jobbágyság kordába tartasa. A földesurak a nemzetőrséget használták fel az úrbéri tartozásukat megtagadó románok ellen. Napirenden voltak az ily összeütközések a román jobbágyak és a magyar nemzetőrök között, amelyből természetesen a fegyvertelen jobbágyak húzták a rövidebbet. Nagyon gyakran a nemzetőrség kényszeri- tette robotra a jobbágyat, akkor, amikor már Magyarországon hivatalosan is megszűnt a robot. A véres összeütközések azután végzetes következményekkel jártak. Az osztrákok, akik leakartak számolni a magyar szabadságharccal, meglátták azt, hogy az üldözött, vérig sértett románság, nagyon jó segédeszköz lesz erre a célra, nem is nagyon titokban fegyvereket jutattak a román falvakban. Az elvakult magyar urak, ahelyett, hogy megegyeztek volna, még fokozták a terrort úgy, hogy amikor 1848. okt. 10-én az erdélyi katonai parancsnok, báró Puchner fel- szóllitotta a románokat, hogy fegyverezzék le a magyar nemzetőröket, kitört a polgárháború, a legnagyobb kegyetlenséggel vérbe borítva Erdélyt. A magyar történetírók is megállapítják, hogy ebben az időben egyetlen ember volt, aki a kegyetlenkedéseket igyekez e 11 megakadályozni és kereste a megegyezésre való utat, az Jan- ku Avrom, de ő maga is tehe| tetlen volt a gyűlölet vihará- I ban. A helyzet csak akkor javult, amikor Bem lett az erdélyi magyar hadak parancsnoka. Bem típusa volt a szabadságharcosnak, ki mindenütt a szabadságért harcolt. Amikor Erdélyben megverte az ellenséget, kiáltványban, nemzetiségre való tekintet nélkül jogot, szabadságot és amnesztiát Ígért. A tománok hajlandók voltak erre abbahagyni a belháborut de, amint Czecz tábornok Írja a kormánybiztos, akit Kossuth küldött le, egyszerűen semmisnek jelentette ki Bem kiáltványát és vérbiróságot állított fel, nem csak elméletben, de gya korlatban is. Csányi kormány- biztos akasztatott, botoztatott, a kormány eltűrte, hogy még 1849 elején is katonaság kényszerítse a román jobbágyokat robotra, igy Bem jóakarata fiaskót vallott. De a hadi helyzet arra kényszeritette Kossuthot, hogy alig egy hónap múlva, újra béketárgyalást kezdjen Jan- kuval, a tárgyalásra Drágos román származású képviselőt küldte le, teljes amnesztiát és egyenlőséget Ígért, a románok örömmel fogadták Kossuth Ígéretét, elhatározták a fegyver letételt. A tárgyalások utolsó pillanatában azonban magyar katonaság vonult be Abrudbá- nyára felrúgva a fegyverszünetet. Hatvani parancsnok Janku egyik béke delegátusát főbe lövette, a másikat láncra verette. Janku erre támadott és kiverte a magyar katonaságot és újra megindult a vérengzés Erdélyben. De Janku újra tárgyalni akart, emlékiratában, ha az előzőleg Kossuth által felajánlott feltételeket megkapják, akkor készek Bem seregéhez csatlakozni és az osztrákok ellen harcolni, erre az ajánlatra, amely nagyon kedvező volt, a magyar kormányra, csak hat hónap múlva kaptak félig-mecl- dig kedvező választ, de már késő volt, közelgett Világos. A szabadságharc bukása egyforma elnyomatást jelentett úgy a magyar, mint a román népre. Janku aki tiltakozott és az ígéretek beváltását követelte, osztrák börtönbe került, ahonnan magával meghasonol- va, elmezavarodottan került ki. Az idő mindent betakart, csak a gyülöltség maradt meg, erről gondoskodatk a magyar hatóságok, a magyar urak, kik a magyar felsőbbrendűség hangoztatásával ' megcsinálták az utat a pópáknak, román politikusoknak, akik a Nagy Románia felé mutatták a felszabadulás útját, ahol pedig a nép éppen olyan elnyomott volt, mint Erdélyben, 1918-ban éppen úgy, mint 1849-ben lekéstek a magyar urak, amikor már Jásziéknak módjuk volt tárgyalni, már minden elkésett, holott félévvel azelőtt még megmenthette volna Erdélyt. A 24 éves román uralom, ugyan elnyomatást jelentett a magyarságnak, mint nemzetiségnek, de nem jelentett jobbhelyzetet a román népnek, a különbség csak az volt ,hogy most román csendőr pofozta és nem magyar. A magyar urak megtalálták az utat Bukarestbe, az erdélyi mágnások bajá- ratosak lettek a királyi udvarbe, az erdélyi mágnások bejá- birtokaikat. Ma Erdély megint gazdát cserél. Hitler ajándékát fél Erdélyt — amelyért a magyarság oly rettenetes áldozatot hozott, semmisnek mondták ki a győztesek. Talán ennél a sok cserénél eszébe jut Erdély népének Ady üzenete, hogy a román bánat is egy a magyar és székely bánattal. Végre talán észretér a különböző nyelvű nép és elkergeti azokat, akik több mint egy százada élesztik a gyűlölködést Erdély népei között. Ha ezt megteszik, úgy egyszerre megszűnik minden ve- télykedés és Erdélyben egyetértésben él a nép, amelynek csak a nyelve más, de a sorsa ugyanaz és csak kéz-kézben vethet véget annak az öldöklésnek, mely Erdély bércéi között már 150 éve folyik. Amint már a bevezetésben jeleztem az erdélyi kérdés elmérgesítésében a fő bűn a magyar uraké volt, akik minden látszólagos liberalizmus mellett is, a nemzetiségi kérdésben elvakultak voltak, ahol pedig a román kérdés gazdasági érdekeiket sértette, jobbágy felszabadítás, hivatali viselés joga, stb., ott szélső nacionalista lett Ezt Erdély és Magyarország szabadságharc történeirói úgyszólván kivétel nélkül elismerik, igy Szilágyi Sándor, Czecz János, Csutak Kálmán, Kőváry László, Papp Dénes, főleg Jan- csó Benedek és Erdélyi Viktor, kik legnagyobb ismerői a magyar-román viszonynak. Erdély sokat szenvedett népét nemzetiségre való tekintet nélkül, szeretettel figyeljük, vájjon a mostani vérzivatar után megtalálják-e a felszabadulás útját úgy a gazdasági, mint a faji, nyelvi, vallási elnyomatás alól. A PÓTOLT ADAGOLÁSI KÖNYVECSKÉK KEVESEBB JEGYET TARTALMAZNAK. WASHINGTON A Háborús Árszabályzó/ Iroda kijelentette, hogy a 3-as és 4-es számú adagolási könyvecskék, ha valakinek elveszett, vagy megsemmisült és annak pótlására bocsájtanak ki, nem fogják szükségszerűen ugyanazokat a jegyeket tartalmazni, mint amelyek az elveszett, vagy elpusztult könyvecskékben voltak. Ez év október 20-ától kezdve a helyi árszabályozó és adagoló irodák az újonnan kibocsátott könyvecskékből le fogják venni mindazokat a jegyeket, melyek lejártak, vagy amelyek éppen érvényben voltak az uj könyvecske kibocsátását kérelmező kérvény időpontjában s csak az utolsó jegyet, vagy jegy sorozatot fogják azok közül meghagyni, melyek a kérelmezés kelte előtt, vagy a kérelmezés napján léptek érvénybe. A VICHY TERRORISTÁK BŰNEI WASHINGTON — A Háborús Termelési Iroda kijelentette a cserzőipar képviselői előtt, hogy az európai háború befejezése után sem lesz még egy ideig kilátás arra, hogy a polgári lakosságnak engedélyezett cipők számát felemeljék. ' 1
