Bérmunkás, 1944. január-június (32. évfolyam, 1300-1325. szám)

1944-02-19 / 1307. szám

BÉRMUNKÁS 1944. február 19. Harc Ady ért Irta: Révai József Ez év január utolsó hetében 25 esztendeje volt, hogy Ady Endre kezéből lángszavu tollát kiütötte a halál. Fiatalon kimült élete, zaklatot müvészsors volt, melyben a legfájóbb sebeket nemzete “nagyjai” mér­ték rá. Ezt világítja meg az alábbi cikk, amely az “Uj Hang” cimü folyóiratban jelent meg. — Szerk. (Folytatás) Ady Endre költészetének az egyik legmélyebb motívuma: a “fajta-reprezentálás”, a ma­gyar dolgozó nép felszabadulási harcának gyengéiből ,az egész magyar történelmi helyzet ak­kori kiúttalanságából, a magyar társadalom betegségeiből szár­mazott. Ha azt, amit egy kor­ban tenni kellene ,egyedül köl­tők tudják kifejezni, akkor ez nem azt jelenti, hogy a költé­szet politikai programmá válik, hogy ő mutatja az utat a cse­lekvésre, hanem azt, hogy a cselekvés szükségessége, csak mint költészet tud alakot ölte­ni. Akik Ady költészetéből poli­tikai és társadalmi “proramot” Csinálnak, voltaképpen vissza akarják rántani a népet a má­ból a tegnapba, a jelenben is költészetté akarják változtatni a cselekvést, meg akarják gá­tolni, hogy a magyar nép le­vonja két és fél válságokkal te­li évtized igazi tanulságait. Ady költészete és költészeté­nek visszhangja a magyar nép­nek segítségére lehet e tanulsá­gok levonásában. Nem véletlen, hogy az Ady körül folyó harc­ban három évtized óta a népi­esség kérdése áll a homloktér­ben. A harc Ady ellen a “népies­nemzeti” irodalom jelszavaival kezdődött. A népies-nemzeti irány azt jelentette a magyar irodalomban, amit 1867 jelen­tett a magyar politikában és a társadalomban. Arany és Pető­fi népi költészete az 1848-as forradalom irodalmi bevezetője volt: hogy ez a költészet mégis az 1869 utáni reakciós iroda­lom esztétikai cégérévé válha­tott, annak az a magyarázata, hogy a forradalom vezető réte­ge 1848-ban ugyanaz a “törté­nelmi osztály” volt, mely ké­sőbb megkötötte a Habsburgok­kal a kiegyezést. Ez az irodal­mi irány nem volt népies, mert urnák és parasztnak a jobbágy­felszabadítással állítólag örökre biztosított “nemzeti egységé­ből” indult ki, de “népies” volt annyiban, amennyiben a vidéki élet szemszögéből pézte a vilá­got. Ez az irányzat nem volt nemzeti, mert a nemzeti élet uj területeit, a városi, a polgá­ri élet uj problémáit nem ölelte fel, de “nemzetinek” nevezhet­te magát, mert a vezető nemze­ti osztály a nagybirtokosság volt, nem a városi polgárság, hanem ő képviselte a nemzeti történelem folytonosságát. De, hogy az 1867 utáni félfeudális Magyarország hivatalos irodal­ma monopolizálhatta a nemzeti és népies irányzatot, az a ma­gyarországi fejlődés ama sajá­tosságában leli magyarázatát, hogy a magyar polgárság soha­sem volt szövetségese a népnek és sosem volt vezető nemzeti osztály. A reformkorszak és a 48-as forradalom népiességének kisajátítását megkönnyítette Arany János népiességének sze­repváltása 1848 előtt és 1867 után. Arany János eleven hid volt a feudalizmus ellenes pa­raszti népiesség és az úri nem­zetbe emelkedés, a nép “befo­gadásának” ál-népiessége kö­zött. Az ő költészete szentesí­tette a forradalmi és a reakciés “népiesség” közötti nagy sza­kadék 1867 utáni betemetését. 1 A hivatalos népies nemzeti ! irányzattal szemben szinte rög­tön 1867 után fellép egy irodal­mi ellenzék. A népies nemzeti irodalom üres optimizmusával szemben Vajda János és Zilahy Károly, Justh Zsigmond és Tol- nay Lajos, Reviczky Gyula és Komjáthy Jenő a pesszimiz­mus, elkeseredés és kiábrándu­lás hangját ütik meg. Két for­rásból táplálkozott ez az ellen­zék: a városi élet uj problémá­iból és a 67-es kompromisszum­mal és társadalmi következmé­nyéivel való szembeszállásból. De a három költő — Vajda Já­nos, Reviczky, Komjáthy — kö­zül egyedül Vajda János az, ki­nek keserűségében és lázadozá- sában nemcsak az uj városi élet elvonttá váló emberi viszonyla­tai szólalnak meg, a kapitalista társadalommal beköszöntő mo­dern magányosság, hanem az egész 67-es Magyarország tár­sadalmi rendjével való ellenzé­kiség is. Vajda — bár élesen bírálta a 48-as forradalom poli­tikáját és szembeszállt Kossuth emigrációs terveivel — költői értelemben 48-as volt mert az átélt nagy nemzeti forradalom­ból merítette az eleven élmény­anyagot, amivel a 67-es kor­szak törpeségével szembefor­dulhatott. Reviczky és Komjá­thy úgyszólván egy történelmi vacuumban éltek: ők már bele­születtek a 67-es Magyarország társadalmába, ez volt természe­tes környezetük, a 900-as évek­kel kezdődő nagy nemzeti vál­ság szele még nem érintette meg őket. Ezért nincs megfog­ható tartalma pesszimizmusuk­nak. Jelezték, hogy valami baj van, de hogy mi a baj, nem tudták megmondani. Vajda Já­nos 48-ból jött, ő még nem esett bele ebbe a vacuumba, az ő egyedüllétében, pesszimizmu­sában megfogható társadalmi tartalom van: a modern polgá­ri magányosság problémáin ke­resztül is a nép kisemmizettsé- ge szólal meg benne. Az Arany- Gyulai képviselte irodalmi iránnyal ő nemcsak azon az alapon szállt szembe, hogy a népies és nemzeti hagyonyok- kal az újat ,a modernt, a váro­sit kell szembeállítani, hanem azon az alapon is — és főleg ezen az alapon — hogy a talmi népiességgel az igazit kell szem­beállítani. De Vajda költészeté­ben a mindinkább elhalványuló! 1848 volt a népi és történelmi alap. Ez a magyarázata annak, hogy népiességre törekvő ellen­zéke nem tudott a jelen népi törekvéseire támaszkodva a fejlődés igazi hatóerejévé vál­ni és a visszhangtalan és mo­gorva meghasonlottság költé­szete lett. Költészetének népi elemeit igy háttérbe szorítot­ták a modern városi ember ma- gánosságérzelmei — lírájának a második eleme. Nem véletlen, hogy Ady Vaj­da Jánoshoz kapcsolódik “lelke atyjának” hívja, “szent előd­jének”, “nagy rokonának”. A modern városi költő “bus egye- düliségét” kifejező költészeté­nek ősét kereste benne, aki mégis népi, történelmi talajon áll. Ady, őseit kutatva, átugor­ja a közte és a Vajda János közti egész irodalmat. És ez a visszanyulás Vajda Jánoshoz egyben állásfoglalás is volt az­zal az egész városi irodalommal szemben, mely akár magának a polgárságnak az irodalma volt (mint a “Hét”-é, Bródy Sándoré, Molnár Ferencé stb.), akár a polgári intelligencia iro­dalma volt, ( mint a Nyugaté), korlátoltan városi irodalom volt és az uralkodó irodalmi re­akcióval szemben csak arra tu­dott hivatkozni, hogy a városi élet bonyolult problémáit tükrö­ző irodalomnak is kell, hogy létjogosultsága legyen. A kon­zervatív és vidékies népiesség és a városi l’art pour Tart — modern békés egymásmelletti- sége volt a Nyugat esztétikájá­nak az ideálja. Ignotus csak irodalmi toleranciát kívánt a hivatalos irodalomtól. A; ő egész polémiája a népies nem­zeti irányzat ellen, a “perzeku- tor-esztétika” ellen, azt akarta bizonyítani, hogy minden mű­vészet, amely uj és egyéni mon­danivalót eredeti módon szólal­tat meg, eleve, “nemzeti” mű­vészet, eu ipso a közönséget és a tipikusát fejezi ki. Ignotusék esztétikai, formalizmusa mö­gött a harc elől való kitérés kí­sérlete rejtőzött. A “nemzeti” mérték alkalmazását az iroda­lomra — amit a reakció köve­telt — Ignotusék esztétikája azzal utasitotta vissza, hogy csak álproblémáról van szó A népiesség kérdésében a Nyugat — ellenkező előjellel — ugyan- vallotta, mint a konzervatív re­akció: “a népies az átlagosnál szükebb és alacsonyabb fejlődé­si fokot jelent, de egészen bizo­nyos — hogy ha már szükebb és alantasabb, viszont konzer- vatizmusában a nemzeti s a fa­ji sajátosság és különbség kon­zerválja.” (Ignotus: Hazafi- ság és irodalom. Kísérletek, Nyugat kiadás 1910.) Ady esz­tétikája és e között az esztéti­ka között mérhetetlen különb­ség volt. Hiszen Ignotus elmé­lete szerint Ady levelekben, cik­kekben és versekben állandóan ismétlődő kijelentéseinek, hogy ő a fajtáját reprezentálja, hogy ő az igazi magyar, hogy a ma­gyar népi és nemzeti sors őben­ne szólal meg, nem lett volna semmi értelme. De Ady esztéti­kája nem 1‘art pour 1‘art eszté­tika volt, ő. az irodalommal szemben szintén nemzeti és né­pi követelményeket támasztott, ő nem toleranciát kért a reak­ciótól, hanem le akarta leplez­ni ál-népiességét és helyébe egy más népiességet akart állítani. A magyar történelmi és tár­sadalmi fejlődés sajátosságai­ból ered, hogy nálunk a “népi- esség”-nek különleges jelentése van. A német “Volkstümlich­keit”, az orosz “narodnosztj” mást jelentenek mint a magyar “népiesség”. A népies irodalom a fogalom német, vagy orosz tartalma szerint azt a követel­ményt jelenti, hogy az iroda­lomnak a népélet központi kér­déseit kell kifejeznie, tehát a valóságot kell tükröznie világo­san és egyszerűen, vagyis nem a szellemi élet kiváltságosai, hanem paraszti, hagyományvé­dő, konzervatív jelentése. A magyar fogalomnak pedig ép­pen ilyen paraszti, vidéki, ha­gyományvédő tartalmat adott a történelmi fejlődés. Az egész magyar szellemi élet fejlődése — a 19. század elejétől kezdve — végig vonul polgárosulás és népiesség ellentéte. A polgáro­sodás képviselői a nagyobb an- tifeudális következetességet az­zal vásárolták meg, hogy elfor­dultak a népitől — mint példá­ul Kazinczy és a fiatal Kölcsey. A népiesség képviselői pedig patriarkális népiességet képvi­seltek, vagy kénytelen-kelletlen engedményeket tettek a kon­zervatív polgár-ellensségnek — mint pl. sokszor Csokonay is. Az uj népiességet csak a ma­gyar társadalmi fejlődés okozta valóságos ellentétek leküzdése árán lehetett megteremteni. A magyar társadalmi és irodalmi fejlődésnek ama sajátossága következtében, hogy a népies­ség vidéki és konzervatív jelle­gű volt, az átfogó és forradal­mi uj népiességet csak a kon­zervatív népiességnek, a “pa- rasztiádáknak” való elszánt há- tatforditással, tehát csak a vá­rosi költészet kerülőútján lehe­tett megteremteni. És a városi költészetnek magának is népi­essé kellett válnia, tehát bur- zsoá-ellenessé, túl kellett men­nie a városias egyoldalúságon, a polgári és intellektuel korlá­toltságon. Vajda János lírája meghiú­sult kísérlet volt erre. De ami Vajdánál csak tragikusan meg­hiúsult kísérlet volt, a városi élet problémáiból kiinduló ellen­zékiséget összekapcsolni a 67-es rendszer, a kapitalista fejlődést kiszolgáló oligarchikus uralom elleni ellenzékiséggel és a vá­rosi és történelmi elemek egy­ségéből kialakítani egy uj né­piességet, Adynál ha nem is el­lentmondások nélkül, megvaló­sult. Persze ő sem oldotta meg véglegesen azt az irodalmi és stilus-ellentmondást, mely vég­ső soron a magyar társadalmi fejlődés százéves “rendellenes­ségében” gyökerezett. Ady lírá­jában a magyar irodalmi fejlő­dés ősi ellentétei kiéleződnek és egyben feloldódnak. A városi magányosságban, az idegen vi­lágban magára maradó költő visszadöbben a néptől való el­szakadás szélén és éppen ezért nagyobb hevességgel, szinte lá­zasan, éli át a népi sors problé­máit, mint azok, akik túl közel maradva a néphez, nem tudták kellő távolságból áttenkinteni a tömegek — a városi és falusi tömegek — forradalmi törekvé seit. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents