Bérmunkás, 1944. január-június (32. évfolyam, 1300-1325. szám)
1944-06-24 / 1325. szám
8 oldal BÉRMUNKÁS 1944. junius 24. DIALEKTIKA Irta: LAJER JÓZSEF (A jelen világháború előkészítésének idején, a már tuságo- san izgalmas 1937-ben, “Dialektika” címmel egy kis füzet látott napvilágot Budapesten. A szerzője és kiadója La jer József, aki ezt a nagyon elvont tárgyat népszerű módon, könnyen érthetővé teszi. A “Dialektika” eredetileg a gondolkodásnak, okoskodásnak és vitatkozásnak bizonyos módját jelentette. Később azonban Kant és Hegel bölcsészek már tágabb értelmet adtak neki. Marx Károly még tovább fejlesztette ezt az irányt úgy, hogy ő utána már “dialektika” az emberi társadalmi fejlődés törvényeinek összességévé lett. E kis füzet gondos tanulmányozása nemcsak a társadalmi rendszerek törvényszerű változásait teszik értehtővé számunkra, de napjaink jelszavait is, úgy a reakciósakat, mint a radikális irányt jelzőket, könnyebben tudjuk megérteni és értékelni — Szerk.) MI A DIALEKTIKA? A filozófia fejlődésében már igen korán szerepet játszott a dialektika, ami olyan fogalom, amely a filozófiai gondolkozás fejlődésében igen sok változáson ment át. A dialektika jelentősége koronként változott. Nyugodtan mondhatjuk: mennél jobban fejlődött a filozófia, annál nagyobb jelentőséget kapott benne a dialektika. Mig kezdetben, a régi görögöknél, csak ellentmondó párbeszédet, vitatkozást, dialógot jelentett, később Marxnál — akinél a filozófia betölti hivatását — “a fejlődés általános érvényű törvénye” lett. Ez a pályafutás, amelyet a dialektika megtett az egyszerű párbeszédtől a fejlődés általános érvényű törvényéig, tulaj- dóképpen magának a filozófiának fejlődésével azonos. Minden korban mást és mást jelentett, mindig máskép használták mig végre igazi lényegét Marx fölismerte, azt, hogy oly általános érvényű törvénye a fejlődésnek, amely az emberi gondolkodástól függetlenül is létezik. Sőt, a gondolkozás fejlődése is a dialektika törvényei szerint történik, akár tudunk róla valamit, akár nem. A filozófia az a tudomány, amely a lét általános érvényű törvényeit kutatja. A dialektika pedig maga a törvény. Igen szoros tehát közöttük a kapcsolat és mégis, több mint kétezer esztendőre volt szüksége a filozófiának, mig alapjában véve egyszerű törvényeit fölismerte. A dialektika egyszerű törvényeinek megkeresése azonban a természeti és társadalmi események zűrzavarában, bonyolult folyamatában mégsem egyszerű dolog, hanem igen következetes és mélyreható gondolkozást — főleg dialektikusán átalakító cselekvést, pl. a munkásmozgalomban való részvételt követel meg. Ezért mondotta Marx: “ha a dolgok megjelenési formája és azok lényege összeesnék, nem volna szükség tudományra.” Nézzük meg mármost a dialektikát közelebbről. Megalapítója az eleai Zénón (460 körül Kr. e.) volt. Zénón az eleai görög filozófiai iskola utolsó nagy képviselője. Legfőbb érdeme éppen a dialektikus gondolkozás megállapításában rejlik. Nála a dialektika logikusan ellentmondó vitatkozást jelent. Kora filozófiája nagy bizalmatlanságot tanúsított a tapasztalati megismerés igazsága iránt és ennek a pesz- szimizmusnak ő volt a legfőbb képviselője .Filozófiai eljárásában föltételezte valamilyen tapasztalati jelenségnek, pl. a mozgásnak az igazságát, azután kimutatta róla micsoda abszurd, ellentmondó gondolatokra vezet az elfogadása. Szerinte a mozgás lehetetlenség, mert a mozgó testnek a pálya végéig végtelen sok ponton kell áthaladnia. Végtelen utat pedig nem lehet véges idő alatt megtenni, ezért a mozgás — nem létezhetik. A végtelenség fogalmával űzött efajta logikus tornákban alakította ki a dialektikát, mint tudományos vitatkozást. Zénón a tapasztalati megismerésbe vetett hitet akarta megingatni a dialektikával, de a törekvése más eredménnyel járt: ráterelte a figyelmet a végtelen nagynak és kicsinynek, valamint az időnek és a térnek a problémájára. Ez volt az eleai iskola utolsó nagy eredménye. Pár évszázaddal később a görög társadalom fölbomlásával a dialektika egészen prostituálódott, mert az uralkodóosztály kitartott demagógjai és fél-tudósai a dialektikusán fölépített és beállított szónoklatok segítségével iparkodtak a népet az uralkodó rabszolgatartók politikai érdekeinek megfelelő eszmék számára megnyerni. A dialektikával kapcsolatban említést kell tennünk Herakle- itos (Kr. e. 500 körül) görög filozófusról is .akinek elméletében a központi helyet a tűz, a mozgás, a változás örökös folyamata foglalta le. Ennek az örökös változásnak törvénye Herakleitos szerint a Logos, vagy a Világértelem. Magát a folyamatot ilyképen jellemezte: “Minden van is, nincs is, mert minden folyik, minden változik, keletkezik és elmúlik.” Herakleitos e fölfogásával páratlanul áll az egész görög filozófiában és dialektikája lényegében nem más, mint a hegeli dialektikának primitiv, görög kiadása — összekeverve az úgynevezett világégéssel. Herakleitos ugyanis, az egész világot végtelen nagy tűz gyanánt fogta föl és igy, habár még nem is ismerhette a dialektikát, ennek ellenére valamennyi görög filozófus között ő volt a legdialektikusabb és a legtehetségesebbek egyike. A görög filozófusok közül senki sem tudta kivonni magát a befolyás alól. Plátó-nál (Kr. e 249-347.) a dialektika már sokkal több, mint Zemon-nál. Nem egyszerű vitatkozást, hanem intuitiv (közvetlen átérzés és átértés) | megismerés által átfűtött, kérdés és felelet formájában végbemenő folyamatot jelent az Igazságok, vagy amint ő nevezte, az Ideák megközelítése felé. Ezekből az Ideákból Plátó szerint egy szikrányi van az ember lelkének legnemesebb részében, az úgynevezett “Nous”- ban. Az ilyen intuitiv módon folytatott kérdés és felelet, vagy a vitatkozás révén az emberi értelemben meglévő kis szikra, a végtelen nagy Ideákból teszi képessé Plátó szerint az embert tudományos és művészi alkotásokra. És a megismerés folyamatában azért támadnak oly érzései az embernek, mintha visszaemlékezne valamire, mert az emberben levő Idea-töredékek kialakulása előtt, mint az Ideák része létezett és minden tudásnak, igazságnak a birtokában volt. Amint látjuk Plátónál a dialektika igen jelentős módszere a tudományos gondolkodásnak. Legnagyobb tanítványánál, Arisztotelesz-nél (Kr. e. 384— 322.) már a filozófiai következtetések dialektikusak. Filozófiájában a végcélokat keresi logikus elemzésekkel és ennek megfelelően osztályozza a filozófh i következtetéseket. Vannak szerinte fogalmak, amelyekből hamis (szofisztikus) követketete- sek jönnek létre; másokból vitatható, vagy dialektikus; mig a harmadik kategóriából vitán felüli, vagy az apodiktikus következtetések vonhatók le. A filozófia föladatát pedig éppen abban látja, hogy a fogalmakból és ítéletekből kialakult következtetések a szofisztikus állapotból a dialektikus állapoton keresztül a filozófia segítségével apodiktikussá fejlődhessenek. A görög filozófia lezárulása után a középkori dogmatikus skolasztikus folizófia nem a valóságos lét általános érvényű törvényeit kutatta, hanem Isten létét akarta filozófiailag megdönthetetlen érvekkel bizonyítani. A skolasztikus filozófiai gondolkozás természete nem tűri a kételkedést. Nem a reális világot akarja megismerni és nem ismeri el az ellentetek létjogosultságát sem, tehát a dialektika jóformán teljesen feledésbe merül. Azonban a polgárságnak, mint osztálynak kialakulása uj eszméket vetett föl, a görög filozófiát és egyéb tudományokat kezdik fölujita- ni és a dialektika ismét szere] >- hez jut a filozófiában. Descartes (1596—1650.) a polgárság első, nagy, rendszert alkotó filozófusa, már az egyszerű mechanikus mozgásban is fölismeri a dialektikus ellentmondást. Fölfogása szerint: “az egyszerű helyváltoztatás is csak aként mehet végbe, hogy egy test egy és ugyanazon pillanatban egyik és egy másik helyen is, ugyanazon a helyen és mégsem ugyanazon a helyen van. Ennek az ellentmondásnak folytonos erősítése és egyidejű megoldása a mozgás.” Ugyancsak Descartes az, aki bevezeti a matematikába a változó mennyiségek dialektikus mozgását, ami által a matematika hatalmasan előrelendül. A dialektikának a matematikádban való alkalmazásáról mondja Engels: az “réme minden metafizikusán gondolkodó matematikusnak”, főleg azért, mert szerintük ez a módszer helytelen, abszurd — de viszont alkal- mazásával^mégis mindig helyes eredményt érnek el. Sőt, ez a módszer oly föladatok megoldására is képes, amelyeket a metafizikus matematika képtelen megoldani. Spinoza (1632—1677.) rendszerében a dialektika szintén igen jelentős szerepet játszik, ő a világot egyetlen, önmaga által létező, egyedülálló szub- stanciának fogta föl ,amelyben minden: természet, anyag, gondolat, Isten, egységben olvad össze. A szubstancia azonban móduszokra (a szubstanciától függő, konkrét létezési formákra) szakad és az ember is egy ilyenfajta módusz. Ennek alapján az egyes ember dialektikus ellentétét igy magyarázta: “Én nem vagyok te, te nem vagy én, külön vagyunk, de mind az egy szubstancia móduszai vagyunk egyek.” Mivel a szubstanciában minden föloldódik, egységbe, összefüggésbe fut, a dolgok merev elhatárolását elveti. Azt mondja: “Minden meghatározás egyben korlátozás, végesi- tés, azaz tagadás.” Rendszeréből igy logikusan következik egy másik hires mondása is: “A gondolatok rendje és kapcsolata azonos a dolgok rendjével és kapcsolatával.” E fölfogása azonban kétértelmű, mert épp úgy lehet materialista, mint idealista alapon magyarázni. A dialektika igazi nagy jelentősége azonban mégis *a német idealista filozófiában kezd kibontakozni és fejlődését Marx tetőzi be. A német idealizmusnak Kant Immánuel (1724—1804.) az egyik legnagyobb képviselője. Korszakalkotó rendszeréb e n, amelyet a “Tiszta Ész kritikája” cimü könyvében adott közre, a transzcendentális dialektika lényegileg a Tiszta Ész-nek azt a képességét jelenti, hogy saját magának, a dolgok megismeréséhez való közeledésében törvényeket szabjon és azután ezeket a törvényeket fölrúgja. A “Tiszta Ész”-nek ez a tulajdonsága a saját természetéből fakad, mivel főtulajdonsága a megismerni akarás és e törekvésében oly akadályokra bukkan, mint a magánvaló (Ding an sich), amely transzcendens (azaz: megismerhetetlen). A transzcendentális dialektika tehát a “Tiszta Ész” önmagával való küzdelme a megismerés utján a “magánvaló” felé. A magánvalók, mint transzcendens dolgok, amilyen pl. Isten, Szabadság,'Végtelenség — megis- merhetetlenek a “Tiszta Ész” számára. Megismerésük túlhaladja az emberi értelem egyforma erővel bizonyítható. Kant szerint ezek a transzcendens dolgok okozzák a “Tiszta Ész” antinómiáját (egyforma erővel bizonyítható ellentmondás), amely korlátokat szab az emberi megismerésnek. De viszont e transzcendens dolgok elfogadása szükségszerű követelménye a “Praktikus Ész”- nek, mivel a transzcendens fogalmak apriori ( a tapasztalástól függetlenül, azt megelőzően) léteznek és a tapasztalati megismerés alapját alkotják. (Folytatjuk)
