Bérmunkás, 1944. január-június (32. évfolyam, 1300-1325. szám)

1944-06-10 / 1323. szám

8 oldal BÉRMUNKÁS 1944. junius 10. FIGYELEM CHICAGO! MOST VASÁRNAP, junius 11-én, a gyönyörű Caldwell Er­dőben tartja Chicago IWW ér­zelmű munkássága és tagsága PIKNIKJÉT az Industrial Wor­kers javára. Kitűnő ételek, hű­sítők, valamint tánczene. Direction: Take Milwaukee Avenue car to Devon Ave., walk east on Devon to second ent­rance to park. Enter there and continue past swimming pool and the big car parking lot. Signs will guide you to grounds. egy busongó uj népdalt kezdett játszani. A szöveget félhango­san énekelte a hangszer után: 1 “Valahol vidagnak, lakodal-' mat laknak, Úgy ropják a táncot, reng j belé az ablak. Valahol egy kislány sirodgál magában, Valahol egy legény iszik bá­natában.” Isten bizony szép volt! Na­gyon pompás volt! — kiáltott föl Anusa mikor a nóta elhang­zott és kissé közelebb húzódott a harmonikáshoz. —Még gyakornok koromban tanultam a zenét, — mondta öntelten Kolmany ur — zongo­rát is kezdtem, de annak már vége.... — Az az orgona is szép, de sohse búsuljon olyan után az ember, ami elmúlt, mint a sem­mi — kerepelte vigasztalón az asszony. Kolmany ur fölnevetett és gyorsan, idegesen csúsztak föl torkán a szavak: — Istenem, mikor igy árván olyan nehéz!.... Még azt sem mondhatja az ember, hogy en­gem is szeret valaki.... Pedig még én is fiatal vagyok; aztán sohasem is voltam valami rossz vagy telhetetlen ember.... — Jaj dehogy is nem szere­tik Kolmany urat, csak annyi forintocskám lenne, ahányan szeretnék. Osztán hát ki szeret engem, pedig én se vónék az utolsó!.... — Bizony vannak emberek, akik hiába jók, szorgalmasak, mindig csak veri őket az isten! A falu felől most a három­órai harangszó hallatszott. — Még egy egész óránk van hátra! — Maradjunk még, — kérte Anusa. — Meleg van még?.... — Majd meggyűlök! — Dűljön hát le kicsit.... Akár ide a térdemre.... Én bí­rom jól a meleget; majd éne­kelek is valamit. Anusa hangosan, jóízűen föl­nevetett és a férfi vállára ütött. Mennyen mán csak!.... Hogy is ne, még az ölébe fektetne!.... — No nem rosszbul mond­tam ! Anusa még egyszer nevetett hangosabban, biztosabban, az­tán megtörőlte veritékes arcát s mint valami nagy, ragyavert virágot, Kolmany ur ölébe ej­tette. — így ni!.... — mondta elé­gedetten Kolmany ur és érez­ni kezdte az asszony forró, ne­héz fejétől, hogy gyűl, tüzese- dik minden porcikája. Énekelni kezdett, de csak na­gyon rövidre szabta a nótát. Nem volt kedve hozzá. Nyugta­lanul izgett-mozgott a teher alatt, amelyet ő most nagyon értékesnek és nagy magáénak tudott. Amit tiz év óta elmu-. lasztott, azt most mind át sze­rette volna élni Annusával. Az asszony kissé feljebb csú­szott úgy, hogy izzadt, húsos feje egész közel ért a férfi ar­cához. Ingerlő, ravasz mozdu­latokkal fészkelte be magát an­nak ölébe és éhes, figyelő sze­mekkel vizsgálta minden moz­dulatát. Kolmany ur is észve vette a folytonos közeledést s már ő sem tudott parancsolni magá­nak. Puha, dologtalan kezein kidagadtak az erek és érzéke­lőn, a vakok bizonytalan tapo- gatásával hajoltak Anusára. Az asszony szó nélkül tűrte a tolakodást, tette, mintha alud­na és teljesen átengedte magát a férfi akaratának. Kolmany ur egészséges, pi­hent testében vad, állatias ér­zések gerjedeztek. Nehéz, za­vart fejével egész közel hajolt Anusához. Csókolni akart: az asszony száját kereste. Dagadó, férfias ösztönnel föléhajolt és puha, fehér ajkát éhesen csúsz­tatta végig az asszony izzadt, likacsos ábrázatán. Egyszerre borzongató gyors rángás futott át a testén. Lassan, bizonytala­nul fölegyenesedett és finom ujjaival végig tapogatta az ölé­ben fekvő nagy, szuszogó hol­mit. Riasztó gyorsasággal alakult ki előtte az asszony idomtalan formája: trabális, baromi törzs és fölötte: gömbölyű fej, örök­ké izzadt, savanyu szagu, dur­va arccal s az egész rut alkot­mány egy diónagyságu éles, zsiros haj tekercsbe végződött. Kolmany urnák érezhető fá­sultságba hűlt vére. Józanitó hideg undor szaladt a fejébe; könyökével óvatosan letolta a térdéről az asszonyt s csak any- nyit mondott: — Gyerünk, talán már este is van! Rejtett, véres bosszúsággal fölcihelődtek és unott egyked­vűséggel megindultak a tégla­vető felé. A harmonikát most Anusa vitte; Kolmany ur né­mi kis távolságban szomorúan lépkedett utána. 1 Most teljes súlyával érezte tiz éves vakságát és sírni tu­dott volna fájdalmában. Három év óta járt együtt ezzel az asz- szonnyal, kit tisztelt, sőt rajon­gásig szeretett s csak most, évek múltán tudta meg, hogy Anusa egy torz, idomtalan ál­lat. Ennek az asszonynak min­denki bámulta a rútságát s ő csak akkor tudta meg azt, mi­kor már hozzá törülte a száját és ujjaival kitapogatta annak undorító piszkos rücskét. Még igy sohse fájt az élete. Érezte, hogy dülledt, hályo- gos szemeit elönti a könny és rekedt hangon megszólalt: — Siessünk kicsit! Anusa nem szólt semmit, csak széles ,vastaghusu száját fintorította el egy kicsinylő grimaszra. Aztán valamivel ' szaporábban emelgette egymás elé zuhogó, nehéz talpait. A nap már kissé alább ha­gyott a tüzeléssel. A néma, szo­morú pár mindgyorsabban kö­zeledett a célhoz s a fülledt, imbolygó csöndben már hallani is lehetett néhány italos legény majdnem ugató, össze-vissza kiáltozását. A növényvilág élősdiei Irta: Szerdahelyi Sándor (Folytatás) Teljesen parazita, élősdi, avagy félparazita életet él a nö­vényvilágnak egyik meglehe­tősen kiterjedt csoportja. A gyökér fejletlensége mellett ezeket a növényeket a parazita­életmódra részben az kénysze­ríti, hogy fölötte hiányos vagy hiányzó a leveleik klofoltartal- ma, viszont a levélzőld hiányá­ban nem tudják földolgozni a levegő szénsavját. Az ilyenfaj­ta növények rendszerint sok vi­zet igényelnek, egyben nagy a sószükségletük is, amit megfe­lelő szervek hiányában kény­telenek “rablással” megszerez­ni. Rablásról azért beszélünk, mert ezek a növények ellenszol­gáltatás nélkül ragadják el a szomszédos növények földolgo­zott tápláló nedveit. Tapadó szerveikkel erőszakosan hatol­nak be a gazdanövény edény­rendszerébe, ahonnan az ott keringő nedveket az élősdi nö­vény részére elszívják. Ha lehet, még fokozottabban élősdiek az Orobanche-féle, a Szádor-féle növények, amelyek javarésze' egyáltalán nem tart számot a nepfényre. Életüket a gazdanövény gyökerein élik le, ahová apró magok alakjában a szél szárnyain jutnak el, miu­tán lehullottak és a leszivárgó viz segítségével eljutnak a gaz­danövény gyökereire. A mag kicsirázik, fonalat hajt az utób­bi a csúcsán át szívó ágat visz be a gazdanövény gyökereinek edényeibe. Mindössze világos­sárga, vörösbarna, vagy ame- tiszkék virágzatai bújnak elő a földből a gazdanövény tövénél. Általánosan ismert nálunk a Viscum, a fagyöngy, amely örökzöld leveleivel magas fák tetején tűnik föl, jellegzetesen kettéágazó gallyaival. Fákon élősködő cserje, amelynek leve­lei klorofiltartalmuak, tehát igényt tart a napfény energi­ára, éppen ezért hatol föl a fák tetejére. Viszont gyökérze­te arra kényszeríti, hogy a gaz­danövényből szívja el a szüksé­ges táplálónedveket: a vizet és a sót. Ezek a példák, természete­sen, nem merítik ki a növényi parazitizmus különböző lehető­ségeit. Az egyik ilyen lehető­ség a “husevés“, amely talán a legérdekesebbek közé tartozik a növényvilág életében. A hús­evő növények ugyancsak élet­tani kényszerűségek következ­tében fogják el és emésztik meg az odacsábított rovarokat. Ezek a növények rendszerint olyan talajban élnek, amely sze­gény az ásványi tápsókban, vagy ezek az ásványanyagok nehezen mozgósíthatók. Más növények ilyen föltételek mel­lett egyáltalán nem boldogul­nának, előtérbe nyomulnak azok amelyek a hiányzó táplálékukat szerves anyagokkal, esetleg' husevéssel pótolni tudják. A husevés nemcsupán a hús, vagyis a nitrogén kedvéért tör­ténik; már Darvin megállapí­totta, hogy ezek a növényi ra­gadozók az áldozatok testében levő szervetlen sókra is pályáz­nak. f, A húsevő növények leggyak­rabban emlegetett példája a | kereklevelü harmatfü, a Dro­sera rotundifolia. Ennek a kis növénykének a levelein, százá­val, sajátos mozgékony tapo­gatószervek vannak, amelyek­nek alakja hasonló a csigák ta- pogatószervéhez. Mindegyiké­nek a végén ragyogó harmat- csöpp ,amely a mézre éhes kis rovarokat csalogatja. Amelyi­ket az oly dúsan kínálkozó nya­lánkság odacsábít, annak vég­zete beteljesedik, mert nem mézcsepp ragyog a tapogató­szerven, hanem ragadós anyag, amely a reászállott rovart töb­bé nem engedi. A rovar mene­külni akar és akkor a tapoga- tócska, mint a tenyerünknek egyik ujja, lassan behajlik az áldozattal a tenyérszerü levél közepe felé. Sorjában mozdul­nak meg a szomszédos tapoga­tók és mind ráhajlanak a fo­golyra. Az órák múlnak, vég­zetül valamennyi tapogató a rovarkára borul. Valósággal beletolják a levél tenyerének a közepébe, ahol olyanféle sava­nyú nedvvel, minf amilyen az emberi gyomorban is az emész­tést élvégzi, megemészti a nö­vény a rovar minden emészt­hető részét. Amikor ennek a folyamatnak vége van, a tapo­gatók újra kiegyenesednek és várják az uj áldozatot.. Az Utrikularia-féle vizi nö­vények némelyike bámulatra- méltó, csapdaszerü szerkezeté­vel mikroszkopikus kicsinységü rákokat, férgeket és más ala- csonyabbrendü állatkákat fog el. Gondolkozzunk csak: a növé­nyek élősdisége mintha az át­meneti jelenségek sora lenne a növényi és állati élet között! A természet a maga problé­máit, amint láthatjuk, a lehető legváltozatosabban oldja meg. Millió csoda vesz körül bennün­ket, amelyben talán az a leg­csodálatosabb, hogy mindez maga az élet. KÉRELEM OLVASÓINKHOZ. Michigan állam egyetemének könyvtára, Ann Arbor, Mich, városban, úgy az angol, mint az idegennyelvü radikális iro­dalom nagyszerű gyűjteményé­vel rendelkezik. Ennek a gyűj­teménynek neve: The Labadie Collection. Ebben a gyűjte­ményben helyt kapott a Bér­munkás, valamint mozgalmunk minden más kiadványa is. A Labadie Collection vezetősége most arról értesít bennünket, hogy a Bérmunkás évfolyama­it beköttetik. A bekötésre való rendezésnél azonban úgy talál­ták, hogy" az 1938 március 12- iki dátum, Vol. 26, No. 998 szám jelzésű példányuk hiány­zik. Miután ezen példányból ki- adóhivatalunk is csak a bekö­tött évfolyamokban foglaltak­kal rendelkezik, igy a könyvtár kérésének nem tudunk eleget tenni. Ha olvasóink közül vala­kinek meg van ez a példánya és hajlandó ezen értékes gyűj­temény kiegészítésére ajándé­kozni, úgy küldjék be hozzánk és mi továbbítjuk. Még egyszer ismételjük a dátumot: 1938 március 12, Vol. 26, No. 998. A Bérmunkás Szerkesztősége.

Next

/
Thumbnails
Contents