Bérmunkás, 1943. július-december (31. évfolyam, 1274-1299. szám)
1943-11-27 / 1295. szám
1943. november 27. bérmunkás 7 oldal “Kikiáltották a köztársaságot” HOGYAN LÁTTA EGY TIZENNÉGY ÉVES KISFIÚ AZ OKTÓBERI FORRADALMAT? (E sorok írója a Horthy-Hitler “Uj világrendjének” egyik menekültje, nem régen tartózkodik az Egyesült Államokban. Jelen sorokat a Károlyi Mihály nevéhez fűződő magyar Otóber Forradalom megemlékezéseként irta. Érdekesen világítja meg e cikk, hogy a forradalmi láz miként hat az ifjúságra még akkor is, ha a forradalom lényegét nem értik. Ez egyben magyarázatát adja annak is, hogy válságos időkben nemcsak a baloldali eszmék, de a reakció is befolyásolhatja az eseményeket mérlegelni még nem képes fiatalságot. — Szerk.) Az Októberi Firradalom? . . Ó, az felejthetetlen izgalom volt! Még nem voltam egészen tizenöt éves és úgy éreztem, hogy ez az egész forradalom külön az én számomra készült. Két nappal előtte jöttünk fel Erdélyből, szülővárosunkból, ahol a munkástanács Édesapámat, mint veszedelmes burzsujt letartóztatta. Anyám sirt, de én egycsapásra felszabadultam az apai vasfegyelem alól: máris rokonszenves forradalom volt ez a számomra. És a vonat! . . Egy visszafordított katonavonatra vettek fel bennünket: Édesanyámmal és kistestvéreimmel, irgalomból. Minden ablaka be volt törve. A bakák jókedvűen énekeltek és minden állomáson sortüzet adtak a levegőbe. Marosvásárhelyt a tá- viróhivatalból “elkoboztak” néhány láda Morsegép-szalagot, s azzal virágozták fel az ablakokat. Amikor a vonat futott s a sok papírszalag vidáman lobogott körülötte a levegőben, a bakák pedig puskáikat puffog- tatták, meg voltam győződve, hogy a forradalom a legremekebb hecc a világon. És Pest! ... A zászlók! . . . Az őszirózsák! . . . A teherautók ! A tisztek, akik befordultak a kapu alá parolival és kijöttek paroli nélkül ... És a Hotel Astoria! . . . “Éljen Károlyi! Éljen a Nemzeti Tanács!” . . . . Az erkélyre csodálatos nagy emberek jöttek ki, akik közül néhányat megkopaszodva vagy megőszülve láttam viszont itt New Yorkban, de akiknek akkor a szeme ragyogott, mert forradalmat sem minden nap csinál az ember. “Halál Lukasichra!” — bömböltem mély meggyőződéssel, azután megnéztem a főhercegeket, akik mind jöttek hűséget esküdni a Nemzeti Tanácsnak. Elszántan jöttek: hercegek, grófok, tábornokok, rendőrkapitányok. Semmi sem tarthatta vissza őket a hüség- eskütől. De jött nagyobb ember is: Fényes László, őt a nép megéljenezte. Én is ismertem, zsenge korom ellenére, “Az Est”- beli harcias cikkeiből és verseiből, melynek ez volt a refrainje: “S a miniszternek ez lön a veszte, Mert Fényes László leleplezte.” Valahogy úgy éreztem, hogy a forradalom is ettől tört ki s büszke voltam, hogy e nagy embert félméterről láthatom. No de mit részletezzem. Csuromvizesre ázva, kiéhezve, fehér őszirózsával a fülem mellett, éjfél felé kerültem haza. Anyámat annyira megdöbbentették az események, hogy nem mert megpofozni. Minden tekintély összeomlott: érezte, hogy kicsiben sem lehet folytatni az oligarchiát. Bár politikához még annyit sem értettem mint ma, idegeimben éreztem, hogy nagy idők tanúja vagyok. Azt hiszem később ez a két körülmény tett ujágiróvá. Minden reggel, két szemberakott vajaskenyérrel a zsebembe ,elrohantam hazulról s részben gyalog, részben villamoslépcsőn lógva végig-inspici- áltam a történelmi napokat élő fővárost . . . Astoria, Ferenc József tér, Lánchíd, üllőiuti kaszárnya. Belekerültem egy fiu- bandába, melynek tagjai ugyanígy éltek. El voltunk szánva, hogy ha “valami történik” nekünk okvetlenül ott kell lennünk. Egyik pajtásunk, ki egy Kropács nevű leszerelt tiszt fia volt, ellopta az apja pisztolyát. Ettől kezdve a forradalom aktiv résztvevőinek éreztük magunkat, hiszen ha “valami történik”, lőni is tudunk. így, töltött pisztollyal Kropács Bandi zsebében, elmentünk a Hermina útra és a kert vasrácsán át megszemléltük a Róheim-villát, ahol Tiszapistát megölték. ■— “Holnap az Országház előtt kikiáltozzák a köztársaságot!” — jelentette be Kropács Bandi egyik délben. Alig tudtam aludni az izgalomtól. Másnap a város minden részéből megindult Budapest népe az Országháztér felé. S közte mi is. A tér már tele volt. Hogy jobban lássunk, egy lámpaoszlopra másztunk fel, s lógtunk rajta, vagy két óra hosszat. Károlyi Mihály beszédéből sem én, sem a körülöttünk álló ezrek, egyetlen szót sem hallottunk, de mind mélységesen meg voltunk hatva és átéreztük a pillanat magasztosságát. — Éljen a magyar Népköz- társaság! — kiáltotta el magát Kropács Bandi . . . “Éljen!” — dörögte a tömeg. Sokféle tömeget láttam azután életemben. Sok mindent és mindenkit hallottam megéljenezni, rokonszenveset vagy gyűlöleteset, de ez volt az .egyetlen alkalom, amikor úgy éreztem, hogy meg kellene állítani az időt, mert ennél: a szabadságnál szebbet sem ember sem nép nem élhet meg . . . Rutin és szkepticizmus később el- fakitották az örömeimet, de tudom és hiszem, hogy amikor — nemsokára — az Országház téren kikiáltják a második magyar Köztársaságot, lesz majd ott valahol egy tizennégy éves fiú, akinek lelke ugyanolyan boldogan tud majd felolvadni, kinek szive ugyanolyan rakétaként tud majd felröppenni, mint az enyém tudott akkor. Minden ember csak egy forradalmat élhet meg életében. A második már a gyerekeié. Gabriel D. Hacket TÁRCA i Olyan gyerek mint más Irta: KARINTHY FRIGYES — Na látja, kérem, itt van az egész gyerek, négyhónapos. Mit mutassak rajta? Kérem, én nagyon jól tudom, hogy a legtöbb fiatal apa elfogult; az első gyerek, tetszik tudni, oda vannak tőle, hogy ilyen gyerek még nem volt a világon, hogy ez milyen okos és milyen szép; én nem értem az ilyet. Én nagyon jól tudom, hogy ez is csak olyan gyerek, mint más. — No igen, igen, hát egy kicsit jobban fejlett. Egészséges gyerek és passz. Mi van abba ? Olyan egészséges, mint a makk. Hibája az nincsen neki, talán az az egyetlen dolog, ami már szinte nem is természetes, hogy semmi hibája nincsen. Mondom is a feleségemnek: furcsa nekem ez a gyerek, mindegyiknek van valami hibája; egynek hat ujja van, másnak két feje meg mi, hiszen egyebet se olvas az ember az orvosi lapokban, ennek meg mindene any- nyira a helyén van, hogy az már szinte különös. Nem rendellenes dolog ez, kérdem a feleségemtől. Mert ez volna az egyetlen, különben olyan gyerek, mint más. — Meg, hogy talán nagyon is hamar fejlett, attól félek. Tessék kérem nézni, hogy néz ez a gyerek. Ránéz az emberre. — Na igen, igen, tudom, hisz nem azt mondom én, tudom, hogy más'gyerek is néz. De ez mintha nem úgy nézne, mint más gyerek. Ez egyenesen ránéz az emberre, egyenesen az arczába néz, a szemeivel. — Hogy mivel nézzen? Tudom én, hogy a fülivei nem nézhet, mivelhogy nem lát vele. De nem arról van szó, hanem arról, hogy ez a gyerek nem is próbál a fülivei nézni, mint más gyerek, hanem, mindjárt azon kezdte, hogy a szemivei nézett. Bocsánatot kérek, honnan tudta ő, hogy a szemeivel kell nézni? A lába is megvolt neki, még se tudja még, ugy-e, hogy azon járni kell; az még soká tart. Én csak nem vagyok elfogult, de nézze kérem, hogy forgatja utánam a szemét, ha igy oldalt elmegyek. Figyelje csak meg. (A gyerek nem néz utána.) — Na látja, mit mondtam? Most direkt nem néz. Direkt nem akar nézni. Ez a csodálatos, hogy négyhónapos gyerek, és már önálló akarata van! Azt akarja, hogy ne nézzen és látja ténleg keresztülviszi az akaratát. Ez a szívósság, kérem, ez a furcsa. — És hall, kérem, hall, minden szót meghall és figyel rá. De nem úgy, hogy talán csak a hangot hallaná, hanem megkülönbözteti a szavakat; nézze, nem azt mondom, hogy érti, nem vagyok én elfogult, már hogy értené, nevetséges, egy négyhónapos gyerek, hanem, hogy megkülönbözteti a szavakat és tudja mindegyik szóról, hogy mit jelent. — Hogy nem hiszi? Hát kérem, mit szól maga ahhoz, hogy mindig, ha azt mondom neki: “prüty-praty” felnéz rám és elneveti magát? Mi? Hát miért nevet olyankor, mikor azt mondom? Nem ezért nevet, mert érti ? — Hogy maga se érti? Na látja, éppen ez a csodálatos, hogy ez a gyerek meg érti. Figyelje csak: prütypraty! (A gyerek nem néz fel és nem nevet.) — Nézze csak, látja? Hogy megrándult a kis szája. Észrevette. Akart nevetni, de elfojtotta. Más gyerek, ha nevetni akar, hát elkezd nevetni, mint egy bolond. Ez meg elfojtja, összeszoritja a száját, összehúzza a szemét, de nem nevet. Én csak nem vagyok elfogult, de ebbe a gyerekbe önérzet van. És nem hiszem, hogy nagyon tévedek, ha azt mondom, hogy szemérem van ebben a gyerekbe, vagy mi, tudja Isten, megfigyeltem, kérem, hogy nem nevette el magát, várt, mig elmentem, akkor aztán,, mikor azt hitte, hogy már nem látom, elkezdett halkan, csendesen nevetni, Csak úgy, befelé. Nem furcsa. Most nézze ezt a gumibabát mutatom neki, nézze hogy nyúl utána. (A gyerek kinyújtja a kezét és magasan a baba fölött megmarkolja a levegőt.) — No nézze, kérem, hát teszi ezt más gyerek? Más gyerek bután, mint az állat, megfog mindent, ez nem. Ez vár, figyel, aztán a kezével célba veszi, látta? Aztán néha megesik, hogy nem találja el. De legtöbbször eltalálja. — Azért mondom, hogy én csak nem vagyok elfogult, de hát nem hallott különös átörök- lési eseteket? Kérem, ez a gyerek magával hoz ám sok mindent, nem is gondolná az ember! ... Az én nagyapám is olyan különös ember volt, azt beszélik róla, hogy tudott hipnotizálni, ránézett az emberre, az ember kérdezett tőle valamit, ő nem felelt, csak ránézett az emberre és erre az ember megértette, hogy ő mit felelt a kérdésre. Nem furcsa? — Hogy mért jutott eszembe? Hát, kérem, én olyan furcsa dolgokat vettem észre ennél a gyereknél; néha, mikor igy felveszem a karomra, nézze csak, igy, és ránézek és beszélek hozzá . . . hát ez nem felel, persze hogy nem felél, de úgy néz a szemembe, mintha mondani akarna valamit. Én azt hiszem, ha nagyon . . . Titokzatos dolgok ezek! — Tudniillik ha nagyon figyelnék . . . nem tartom lehetetlennek . . . hát figyeljen csak, mindjárt meg fogom próbálni; figyeljen. — Prutypruty . . . idenézz . .
