Bérmunkás, 1943. január-június (31. évfolyam, 1248-1273. szám)

1943-01-09 / 1249. szám

, 1943. január 9.

BÉRMUNKÁS

5 olda!

AMIT NEM HAGYHATUNK SZONELKUL

___CS. . Ő MEGJEGYZÉSEI

DARLAN

Az algíri kormányzó palotában egy 20 éves fiatalember, agyonlőtte Jean Francois Dar- lant, az afrikai francia gyarmatoknak a szövetségesek által elismert kormányzóját. A merénylet kétségtelen, hogy politikai okokból lett elkövetve, de a merénylő maga olyan gyorsasággal lett kivégezve, hogy kérdéses az, hogy valaha is világosság fog derülni a merénylet indító okaira, vagy a merénylő mögött álló politikai csoportokra.

Az egyéni politikai merényletek általában ostobaságok és a népek számára értéktelenek, legtöbbször károsak, még ha megérthető is, hogy egy-egy zsarnok, a népek által gyűlölt elnyomó tettei kiváltanak egyéni terror cselekedeteteket, de azok soha sem érik el a céljukat, a terror, az elnyomatás megszüntetését. Az orosz nihilisták és szociálforradalmárok sorozatos merényletei, nem változtattak az orosz cári rendszeren. Eb helyett — eb támad, mondja a közmondás. Egy-egy felbombázott cár, vagy kormányzó helyett uj terrorista jött, maga a rendszer azonban érintetlenül fennállt, azt csak az egész nép, vagy a nép nagy részének a forradalmi felkelése szüntette meg, amikor megdöntötte az egész cári rendszert.

Mikor a csehek hóhérját, a hírhedt Heinrichet megölték, a terror csak fokozódott, ennek az egy bitangnak az életéért sok száz derék, nagyrészt teljesen ártatlan egyénnek kellett elpusztulnia. Hitlernek, akár természetes halállal, vagy merénylet által való elpusztulása még ha érzékeny vesztesség lenne is a nácizmusnak, magát a rendszert nem semmisítené meg. Nem az egyéni, hanem a tömegakciók azok, amelyek rendszert elpusztíthatnak.

Hogy Darlant melyik politikai csoport pusztította el, azt ma biztosan nem tudjuk, de kétségtelen, hogy a múltja nagy lehetőségekre ad okot. Darlan típusa volt a legreakci- ósabb katonai politikusoknak. Egyike volt azoknak, akik előkészítették a francia összeomlást, a folyton erősödő francia munkássággal szemben. A kapitalizmus védelmére a hitleri rendszert tartotta alkalmasnak, egyike volt azoknak, akik elszabotálták a francia felkészülést, Petain, Flandin, Laval csoporthoz tartozott, kik a háború kitörése után tudatosan készítették elő a vereséget. Árulói lettek saját nemzetüknek, még a meglevő erőket sem vonultatták fel a náci hadsereg ellen, igy az összeomlás elkerülhetetlen volt.

Darlan volt Laval mellett a legaktívabb az összeomlás után, a Hitlerrel való szoros együttműködés érdekében való tevékenységének, az angol szövetségessel való szembeállásnak.

Az amerikai beavatkozás, az

orosz szovjet hatalmas katonai, gazdasági és erkölcsi ereje nyilvánvalóvá tette azt, hogy a tengelyhatalmak ugyan elhúzhatják a háborút hosszú ideig, de maga a teljes vereség elkerülhetetlen. Darlannak a fentiek után nem esett nehezére az, hogy a sülyedő hajóról menekülve, a győztesnek látszó csoporthoz csatlakozzon, cserbenhagyva Hitler-Laval, Petain barátait, kikkel két éven keresztül dolgozott a szövetségesek ellen. Kétségtelen, hogy ez az újabb árulása nagy előnyt jelentett a szövetségeseknek, de ennek dacára nagyon éles ellenvélemény hangzott el vele szembe az amerikai, de főleg az angol és a szabad francia közvélemény részéről, kik megengedhetetlennek találták azt, hogy egy többszörös áruló szerepet kaphasson a szövetségesek oldalán. De a legnagyobb gyűlöletet a volt barátai a La- val-Petain-Hitler-Mussolini féle gangbői váltotta ki, mert a szökése nagyon nehéz helyzetbe hozta őket.

Miután a merénylő pőrének a tárgyalása tekintettel, hogy a merénylet, katonai operációs területen történt, katonai bíróság előtt folyt le, a nyilvánosság nem kapott mást, mint egy kurta hivatalos jelentést. Ezzel alkalmat adott arra, hogy találgassák azt, hogy a gyilkosság mögött Laval-Hitler-Musso- lini érdektársaság áll, kiknél a politikai gyilkosság intézmény, vagy mint a náci propaganda hirdette, hogy az angol-szabad franciák nem bocsátották meg az előző árulásait.

Kétségtelen az, hogy a merénylő a mai idők egyik leghir- hedtebb alakját pusztította el és ha tudjuk is azt, hogy maga a merénylet ostobaság és haszontalan volt — mint általában az egyéni politikai gyilkosságok, amelyek soha sem helyettesíthetik a népek szervezett megmozdulását — nekünk semmi okunk sincs, hogy megsirassuk az áldozatot, ki bárhol állt is a munkásosztálynak mindenkör kérlelhetetlen elnyomója, ellensége volt.

MÁR NEM MUMUS

Hogy a most folyó háborúnak a ma még beláthatatlan végén milyen társadalmi változások állnak majd be, az túlnyomó részt attól függ, hogy a munkásosztály milyen erőt tud felmutatni, milyen erővel tudja irányítani a nagyon is esedékes társadalmi rendszer- változást.

A nácizmus elleni küzdelem gerincét a munkásosztály képezi. A munkásosztály hozza a legnagyobb áldozatokat minden téren, a katonaság többsége amely ma a világ harcterein néz szembe a szenvedéssel, a halállal a munkásság soraiból került ki.

A hadiszer gyárak fokozott irama is hatalmas áldozatokat kiván. Az elmúlt évben Amerika már mint ténylege hadviselő fél állt a fronton, sokkal

több haláleset történt munkaközben, mint a harctereken. A nem halálos gyári balesetek száma is messze felülmúlja a harctéri sebesültek számát, a tulhosszu, megfelelő pihenés nélküli munka, nemcsak a baleseteket szaporította meg, hanem nagy mértékben aláásta a munkásosztály egészségét is.

A folyton emelkedő drágaság a racionálás is főleg a bérért dolgozókat érinti. Ezek a terhek mennél tovább tart a háború, annál súlyosabbak lesznek, tehát a legtöbbet álcfozó osztálynak a munkásságnak meg van a joga ahhoz, hogy olyan intézményes biztosítékokat nyerjen, amely megakadályozza azt, hogy a jövőben a maihoz hasonlatos, vagy még a mainál s borzalmasabb áldozatok hozatalára kényszerüljön. Már pedig nemcsak mi hirdetjük, hogy a háború, minden földi nyomorúság okozója a profitrendszer, hanem ezt mondották ki az amerikai főpapok — a profitrendszer lelki csendőrei. Ezt mondotta az elnök, az alelnök, az előbbiek a profit megszüntetését, az utóbbiak egy uj demokrácia alkotását sürgetik. De mi tudjuk azt, hogy a profitot eltörölni, mint egy igazi demokráciát megalkotni, abban a társadalomban, amely a profiton épül föl, amely a másik kizsákmányolásán, elnyomásán alapszik, azt megvalósítani nem lehet.

Ezt az elemi igazságot nemcsak tudjuk, de hirdetjük is és meg kell állapítani azt, hogy ma már, ha azt mondják ránk, hogy “vörös, radikális, vagy bolseviki” már nem megbélyegző szándékkal mondják. Már nem úgy néznek ránk mint egy veszedelmes szörnyre, ma már nem ijednek meg, nem néznek bennünket mumusnak. Ma már meghallgatják, lassan meg is értik azt, amit mondunk, tudják és akarják is a változást, de még hisznek abban, hogy a mai rendszer keretein belül is megtalálható ha nem is egész, de egy fél megoldás.

.Most a mi kötelességünk az, hogy megértessük azt, hogy félmegoldás nem megoldás, hogy csak a tökéletes gazdasági és emberi egyenlőség menthet meg bennünket attól, hogy uj és uj nyomorúság, uj és uj háború szakadjon az emberiségre.

Hogy az Ipari Demokráciáért való felvilágosító munkánkhoz segítséget kérünk a mind türelmetlenebb reakció támadásaihoz, amely érzi a vesztét és mindent megpróbál arra, hogy a már meglevő munkásvédő törvényeket és intézményeket szétrombolja, nem hogy további jogokat engedélyezzen. Nekünk élénk figyelemmel kell kisérnünk a reakció minden mozdulatát, történjen az a New Deal, vagy a Uniók ellen és nem abból a szempontból kell azt néznünk, hogy mi a véleményünk erről vagy arról az intézményről, hanem azt, hogy az csak bevezetője annak, hogy a munkásosztályt teljesen gúzsba kössék.

Ezekre a tényekre kell felhívni a munkások figyelmét és rámutatni arra, hogy a munkásosztály és általában az emberiség jólétét, békéjét, szabadságát, biztonságát csak egy olyan társadalmi rendszer adhatja meg, amelyben tényleg nincs profit, nincs elnyomatás és ez az Ipari Demokrácia.

EGY LEVÉLRŐL

Egyik magyar napilap egy levelet közöl egy munkásasz- szonytól, amely megdöbbentően világit be a magyarországi kisbirtokosok életébe. A levélíró elmondja, hogy 6 éves korában már hajnaltól tehenet fejt, pásztorkodott, mert az édesanyja már kora hajnalban munkába ment “hideg tavaszi szélben egész nap csak egy kis száraz kenyérrel voltam” — mondja a levélíró. Nyolc éves korában már a mezőn dolgozott, később aratás idején markot szedett. “Nem emlékszem — Írja az olvasó — hogy valaha gyerek lehettem volna és játszhattam volna”. Tizenöt éves korában jött Amerikába, ma 56 éves és azóta is megkereste “nehéz testi munkával” a kenyerét.

Pár kikapott sorban sűrítettem össze azt a tragédiát, amit életnek nevezünk. Nem egyedül álló eset ez. Száz és százezer magyar gyermek sorsa van abban a levélben megírva. Hogy mégis foglalkozni kell vele, annak az oka az, hogy nemcsak a cikkíró, kihez a levél ment, hanem maga a levélíró is megdöbbentő tanulságot von le, azt, hogy ha ő dolgozhatott hat éves kora óta, egy életen keresztül minden öröm nélkül, akkor az amerikai gyermekeknek sem ártana meg ha ugyan olyan élet jutna osztályrészül.

Kedves Y. B. asszony. Kinek a szomorú életét olvastam a levelében, nagyon meglátszik az, hogy negyven éven keresztül azt a lapot olvasta. Nem tudom van-e önnek gyermeke, de nem hiszem, hogy olyan életet kívánna nekik, mint amilyen önnek jutott osztályrészül.

Amikor visszagondol az ön szomorú gyermekkorára, gondoljon arra, hogy miként éltek az uraság, a tiszttartó, a jegyző, szolgabiró gyermekei, akik jólétben, tiszta, meleg ruhákban, nevelőnő felügyelete alatt játszadoztak, amig a maga vékony ruhá-ján keresztül fújt a hideg tavaszi szél. Amig maga egy darab száraz kenyérrel dolgozott egész nap, addig nekik minden jóban részük volt. Ezek az úri gyerekek, kiket nem munkára, hanem henye életre neveltek, ették el maga és sok, sok sorstársa elől a kenyeret, a szalonnát, ők lopták el a maga játékát és minden örömét, boldog gyermekkorát és miattuk kellett átrobotolni az egész életét.

Látja, pedig erre nem volt szükség, mert ha egyenlőség, emberiesség, szeretet lett volna a társadalom alapja, sem önnek, sem a sorstársainak nem kellett volna 6 éves korától koplalva robotolnia, hanem mindannyi óknak jutott volna bőséges eledel, játék, öröm és minden ami szépé teszi az életet. Azért ne nézze maga irigy szemmel az amerikai gyermekek különb életét, hisz nekik sem fenékig tejfel, hanem ha már küzdeni nem tud legalább óhajtson egy olyan világren-