Bérmunkás, 1943. január-június (31. évfolyam, 1248-1273. szám)
1943-04-03 / 1261. szám
1943. április 3. BÉRMUNKÁS 7 oldal ők már reggel odakészitik az üveg vizet, hogy ne kelljen elmenni a vizivóhoz, inkább fo- • gyasszák az átmelegedett, pos- hadt folyadékot. De csodálatos módon átalakult a test állásuk is a gépek megkívánta formához, úgy görbültek meg, ahogy azt a munka megkívánta. Ott ismeretlen a szenvedélyes dohányos, kit mint másutt, a toi- letbe végzett pár szippantás elégíti ki a szenvedélyét, erre itt idő nincs, a robot nem kíván dohányozni. A BóNUS a legcsunyább csalás, egy-két munkát kivéve a többi munkán csak a fenti módon leirt robotok képesek óránként 10-20 centig terjedő bonust csinálni. Nekem óránként ezer darab fát kellett levágnom, hogy amit azon felül vágok, abból álljon a bonuszom ,amit csak az állatias erőlködéssel lehet elérni. De az uj munkás az első pedá- ig nem tudja, hogy mit keres, viszont az újonnan felvetteknek 90 százaléka ha előbb nem, az első peda után menekül ebből a csonttörő telepből. A munkaidő korlátlan, de legalább 60 óra, de a többség 70-80 órát dolgozik, igy a peda mutat valamit, ha beírja az illető a végtelen órákat. Meg kell adni, hogy ezek az öreg 60-70 év körül járó magyarok bírják a heti hét napos 11-12 órás időt, én csak 16 napig bírtam, ők már 44 éve végzik. UNIÓ van és meg kell hagyni, hogy aki törődik a sorsával, azon segít is. A munkaviszonyaik, a keresetük emberségesebb, de az öreg magyar, tót és lengyel robotosok nem törődnek az unióval, gyűlésekre nem járnak, csak egymás fülébe morogják el az elégedetlenségüket. Hallgatnak ,mert a hátuk mögött a 40-45 év robotja van, a fiaik, leányaik fore- manok és hivatalnokok. így a hallgatag tűrésre vannak kényszerülve. Politikailag, leszámítva az egy-két munkásszervezeteket látogató egyént, teljesen elmaradottak. A gondolkozásuk a Jó Pásztor és Bakajsza András befolyása alatt áll. Egymás közt jól megvannak, egyik másik egy kis vagyont is összerobotolt, koplalt. Ma fél, hogy nem-e viszi el a háború. De kivétel nélkül mindegyik, ha egyszer ideje lesz és vissza néz az életére, csak örökös robotot, szürke nyomorteli múltat lát, amelynél nem különb a jövőjük sem. Sajnos ezek az öreg kifáradt magyarok, képtelenek már előre nézni, ők tökéletes robotokká váltak és nagyrésze a gépe mellől fog elmenni a halálba. Magyarok! Szegény kedves öreg robotos magyarok. Kovách Ernő. Olvasás után, adja lapunkat más magyar kezébe! TÁRCA A Rótsild hegedűje Irta: Csehov Antal A városka piciny volt, rosz- szabb a falunál és majdnem csupa öreg ember lakott benne ,akik olyan ritkán haláloz- tak el, hogy az már bosszantó volt. A kórházból és a fegyház- ból nagyon kevés koporsót rendeltek. Egyszóval, az üzlet rosszul ment. Ha Jákov Ivánov valami székvárosban lett volna koporsócsináló, biztosan már saját háza volna és Jákov Mat- jejvicsnek neveznék; itt, a kisvárosban egyszerűen Jákos vöt a neve; uccai csufnéven Rezesnek hívták, nem tudni miért. Szegényen éldegélt, mint egyszerű muzsik, kis, öreg kunyhójában, aminek csak egy szobája volt és ebben a szobában lakott ő, meg Marfa, a kemence, a duplaágy, a koporsók, a gyalupad és összes házi holmija. Jákov szép, tartós koporsókat csinált. A parasztoknak és polgároknak a maga termetére szabta és sohase tévedett, mert nála termetesebb ember nem volt sehol, még a fegyház- ban sem, pedig már hetven éves volt. Az előkelőknek meg az asszonyoknak mérték után készítette és ehhez vasrőföt használt. Gyerekkoporsókra aztán nem szívesen fogadott el rendelést; ezeket csak amúgy mérték nélkül csinálta, megvetéssel; és valahányszor pénzt kapott a munkájáért, ezt mondotta : — Mi tagadás: nem szeretek csip-csup dolgokkal foglalkozni. A mesterségén kívül szépen jövedelmezett hegedüjátéka is. A városkában esküvőkön rendesen a zsidó-banda játszott; prímása Sakhesz Iljics Mózes, a bádogos volt, aki a jövedelemnek több mint felét zsebrevág- ta. Mivel Jákov nagyon szépen hegedült, főképen orosz nótákat, a Sakhesz néha meghívta zenekarába napi 15 kopejka fizetésért, nem számítva a vendégektől kapott borravalót. Mikor a Rezes a zenekarba ült, mindenekelőtt veritékezni kezdett és az arca vörös lett; meleg volt a fulladásig, büzlött a fokhagyma, a hegedű nyivá- kolt, jobbfülébe a kontrás nyikorgóit, baljába a flóta nyafogott, amelyet egy vöröshaj u sovány zsidó fújt, arcán piros és kék ereknek egész hálójával; úgy hitták Rótsild, mint azt a hires gazdag embert. És ez az átkozott zsidó fejébe vette, hogy a legvigabb nótákat is bánatos hangon hozza ki. Jákov minden látható ok nélkül lassanként meggyülölte és megvetette a zsidókat, főkép a Rót- sildot; kezdett belékötni, csúf szavakkal szidta, egyszer meg is akarta ütni, de Rótsild meg- bántódott és vadul ránézett, majd ezt mondta: — Ha nem tisztelném magát tehetségéért, már rég ki- röpitettem volna az ablakon. Aztán sírva fakadt. Ezért a Rezest nem hívták meg gyakran, csak a végső szükség esetén, amikor a zsidók közül valamelyik hiányzott. Jákov sohasem volt jókedvében, mert állandóan rettentő veszteségei voltak. Például vasárnap és ünnepen bűn volt dolgozni; hétfő az nehéz nap; és ilyenformán összegyűlt egy évben vagy kétszáz nap, amikor akarva nem akarva, ölébe tett kézzel kellett ülnie. Hát nem veszteség ez? Ha valaki a városban zene nélkül ült lakodalmat, vagy a Sahkesz nem hívta el Jákovot, ez is csak veszteség volt. A rendőrfelügyelő két évig volt beteg és köhögött; és Jákov türelmetlenül várta, mikor hal meg, de a fölügyelő elutazott a székvárosba, kuráltatni magát, rosszabbul lett és ott is halt meg. Ez már igazán veszteség, legalább tiz rubel, mert ennek drága, koporsót kellett volna csinálni. A veszteségek gondolata leginkább éjjel foglalkoztatta; maga mellé fektette az ágyba a hegedűjét és valahányszor ilyen buta gondolatok motoszkáltak a fejében, megpendítette a húrokat, a hegedű a sötétben megszólalt és ettől megkönnyebbült. Tavaly, május hatodikán, Marfa egyszerre megbetegedett. Az öregasszony nehezen lélekzett, sok vizet ivott, tántorogva járt, de azért reggel maga fütötte be a kemencét és vízért is elment. De estére ágynak esett. Jákov egész nap játszott a hegedűn; amikor egészen besötétedett, elővette a könyvecskéjét, amelybe minden nap beírta veszteségeit és unalmában kezdte összeadni az évi számadást. Több mint ezer rubel jött ki. Ez annyira megrázta, hogy földhöz vágta a számadást és lábával tiporta. Aztán fölvette és megint soká csettintgetett és mélyeket, nagyon nehezen szuszogott. Arca vérpiros volt és folyt róla az izzadság. Arra gondolt, hogy ha ezt az elveszett ezer rubelt bankba teszi, úgy ez évenként legkevesebb negyven rubelt kamatozhatott volna. Vagyis ez a negyven rubel szintén veszteség. Egyszóval ,akármerre néz, mindenhol csak veszteség és egyébb semmi. — Jákov! — szólította Marfa váratlanul. — Meghalok! Rápillantott feleségére. Arca a láztól piros és szokatlanul tiszta és vidám kifej ezésü volt. A Rezes, aki megszokta, hogy felesége arcát mindig halványnak, félénknek és boldogtalannak lássa, — most zavarba jött. Olyan volt, mintha csakugyan meghalna és örülne, hogy végre mindenkorra elmegy ebből a kunyhóból, a koporsóktól. Jákovtól ... A tetőzetet nézte, ajkát mozgatta és arckifejezése boldog volt, mintha látná a halált, az ő megváltóját, és suttogna vele. Már derengett és az ablakon át látható volt, hogy ég a haj- nalpir. Jákovnak, amint az öregasszonyt nézte, valamikép eszébe jutott, hogy életében sohasem volt hozzá nyájas, sohase sajnálta, soha eszébe nem jutott, hogy egy kendőt vegyen, vagy a lakodalomból valami édességet hozzon neki; mindig csak kiabált vele, szidta a veszteségek miatt, öklével esett neki; igaz, hogy sohase verte meg, de mégis megijesztette, úgy hogy megkövült a rémülettől. Igen: sohase mondotta neki, hogy igyék egy teát mert amúgy is nagyok voltak a kiadások; csak forró vizet ivott. És most megértette, miért olyan különös, olyan boldog az arckifejezése és elszorult a szive. Megvárta á reggelt, kölcsönkérte a szomszéd lovát és bevitte Marfát a kórházba. Nem volt sok a beteg, azért csak rö^ vid ideig kellett várnia: három órácskát. Nagy örömére, ezúttal nem a doktor vette föl a betegeket, mert ő maga is beteg volt, hanem a felcser, az öreg Makszim Nikolájics, akiről az egész városban azt beszélték, hogy jóllehet iszik és verekszik, többét tud, mint a doktor. — Adjon Isten jó egészséget! — szólt Jákov, amint bevezette az asszonyt a fölvételi irodába. — Bocsásson meg, Makszim Nikolájics, hogy a magam ügyes-bajos csekélységeivel háborgatom. Itt van, tessék nézni, megbetegedett a szivem választottja. Életem társa, mint mondani szokás, bocsásson meg a kifejezésért. A felcser összeráncolta ősz szemöldökét, megsimogatta sza- kállát és elkezdte az asszonyt vizsgálni; az ott ült a támlátlan széken, összegömyedten, soványan; hegyes orrával és nyitott szájával profilban olyan volt, mint a madár, amelyik inni készül. — Mnna . . . Úgy ... — szólalt meg lassan a felcser és fölsóhajtott. — Influenza, de lehet forróláz is. Most tífusz jár a városban. Különben ... A nénike szép kort elért, hála Istennek . . . Mennyi idős? — Hát biz egy esztendő híja a hetvennek, Makszim Nikolájics. — No hát. Szép kort elért. Már tudhatná, mi a tennivalója. —Az; hogyne, jól tetszik mondani, Makszim Nikolájics — szólt Jákov, nyájasan mosolyogva — nagyon hálás vagyok a kedvességéért, de ha szabad igy szólni, még a bogár is ragaszkodik az élethez. — Az bizony igaz? — szólt a felcser olyan hangon, mintha tőle függne, hogy az öregasz- szony életben marad-e, vagy meghal. — Hát kedves barátom, majd raksz a fejére hideg borogatást és beadod neki ezt a port napjában kétszer. És ezzel alászolgája, bonzsur. Arca kifejezéséből Jákov látta, hogy nagyon rosszul áll a dolog és hogy itt már semmiféle por nem segít; tisztában volt vele, hogy Marfa hamarosan meghal; ha nem ma, hát holnap. Könnyedén meglökte könyökével a felcsert és hunyor- gatva odasugta neki: — Nem kéne vérszivó kö- pölyt rárakni, Makszim Nikolájics ? — Fölösleges kedvesem. Csak vedd az anyjukodat és eridj Isten nevében. Viszontlátásra. — Legyen olyan szives — könyörgött Jákov. — Maga is tudja, hogyha, mondjuk a hasa fáj, vagy valami ott belül, akkor kellenek a porok meg a cseppek, de hisz neki hülése van! A hülésnél első dolog vért venni. Makszim Nikolájics. (Folytatjuk)
