Bérmunkás, 1943. január-június (31. évfolyam, 1248-1273. szám)
1943-03-27 / 1260. szám
mia. BÉRMUNKÁS 1943. március 27. I TÁRCA I A vascsikók Irta: Rudyard Kipling Nagyfedelü üvegtetős pajta előtt kis vasrácsos hid fut a pályaszin fölött, melynek deszkadobogójáról belátni a pajta- csűr titokzatos belsejébe. A párás füstben és kőszénporos levegőben ott tanyáznak a vas- csikók, roskadozva a sinpáron, majd eléje fogva a hosszudere- ku kocsiknak. Eredeti szörnyek ezek a vascsikók, modern emberkéz szülöttem, fölszerelve minden tudománnyal, amelyre csak földönjáró agy velő fölemelkedni képes. Az a kis vas- hid, mely átszeli a sínpárokat, éppen ott a pajtabejárat előtt, csak két könyökre támaszkodik a sínek között és olybá tűnik, mintha ő is a vascsikóra bámészkodna, akik dohogva tanyát vertek a pajta alatt. Lehet valami húsz is a számuk, amint szétszóródva föltünedez- nek; a füst leverődő égett kőszénpora nem is engedi őket egész tisztán látni, csak gőzle- heletük és dohogó köhögésük sejteti, hogy hányán lehetnek. Az egyik kissé kibújt a pajta alól, vasnyaka csaknem a hid alá ért és tisztán kimutatta magát a füst közül a hidat szelő embernépnek. Olyan volt, amint ott nagy komolyan várakozott, mintha gondolkodnék. Derakán fényes ragyogásu réz- kup duborodott föl, mint valami fényes sisak, melyet valami csatlós csapott a nyereghátra. Páncélos dereka izzadott a nehéz gondolattól, mely egész testét betöltötte, nyakkürtőjéből szállt föl lélegzete, meg gőz ke- héje, amint koronkint előtört. Kis réz szijcsattok futották át szögecses testét, melyek hátra nyúltak a ráakasztott kis házikóba, mely a nyereg helyét pótolta s amely kis vascellában a csikómadár trónolt kék gúnyájában. Valami sípszó hangzott a füst ködéből, ugylátszik, megértette a vascsikó, mert egy hatalmasat köhintett széles orrlyukán, mintha figyelni kezdene a jeladásra. Lábai kerékalakjukkal készen álltak a futásra ,csak várták, mig a réz- gyeplőszij, mely a gőzlehét visszatartja, lassan megereszkedik. A csikómester kis vaspalotája mögött, rászorítva a vasszerszámra, ragyogott az éléskamra, fényes széncsomókkal föltetézve. Erre a kis kam- ra-kordélyra rásütöttek egy hosszú számot, mely ugyan úgy nézett ki, mint az a másik, mely a vascsikó lapockájára volt rápréselve. Ez a ménesszám, mely az anyakönyvbe van beiktatva, ahol a csikómester a vasszörnyek születését, pucolását, meg halálát szorgalmasan ellenőrzi. Csodálatosan hangzik: a halálukat is. Hát a vascsikók nem tartanak örökké? Ezek is meghalnak? Pedig úgy van! Ezek a csikószörnyek olyanok, mint az éji bogarak, óriás szemmel születnek, de világítani tudnak vele, ők maguk nem látnak. Aztán mikor gyors futásban elvesztik lábuk alól a keskeny utat és nekifutnak valaminek, akkor meghalnak hatalmas erős roppanással, amint páncélbőrük behorpad és gőztüdejük elveszti feszitő erejét, mely őket eddig rohamra hajtotta. Riasztó az ilyen vascsikó halála, mikor réztorkán gőzerejével ordítani kezd, tülkölő szava megállítja a többi vascsikót is, amelyek arra felé futnak. Mikor egy uj sip hangzott, meg valami harang is hallatta kolompoló hangját, akkor a hid közelében álló vascsikó gyorsan megforgatta lábait, mintha kirúgott volna, aztán nekiindult utjának, erősen fújt, a kőszénpor vastestére, permetezve hullott, gőzszuszogása, meg izzadó bőre elárulta erőlködését, de azért a vascsikó méltósága teljes tudatában ment kis vaspályáján, vitte magával az egész kocsisort, melyet a fészermester ráakasztott. Alig pördült párat keréklába, mindjárt úgy futott, mintha megriadt volna valamitől. Tutulni kezdett, mintha megijedt volna a jelzőlámpa piros színétől, nagy okosan meglas- sudott, mig a lámpa szemét a zöld fény átfutotta, akkor aztán megfeszítette vasizmait és nyilsebesen eliramodott. Néha szólt még tutló hangja, talán a fészerlakó vascsikóknak jelezte, hogy merre fut, merre visz titokzatos útja. A fészer alatt is mozogni kezdtek ezek a vasállatok, egyik előbbre jött, a másik mérgesen hátrafaralt, aztán nekiütődött egy kocsisornak, mely vascsengéssel verte vissza az ütődés hangját. Mindenik köpte a gőzt és sisteregve fújta a füstöt, mely gyomrában kavargott. Valami fölvigyázóforma kékzubbonyos emberalak vizitálni kezdte a csikók keréklábait ; talán a kovácsmester volt. Úgy lehet, mert kopogtatni kezdte a vasszörnyetegek acélpatáit. Azak nyugodtan álltak, lábuk nem pördült egyet is, csak fújó gőzszelepük jelezte titkos indulatukat. Nagy néha-néha, mikor a kovácsmester nagyot ütött a csikólábra, “zé” hangon szólva kezdett dörömbölni a vascsikó; csakugyan ezeknek az állatoknak macskatermészetük van, egész suhanó futásuk és folytonos döröm- bölésük ezt mutatja. Hangjuk éles, ha fölsikolt az a jajszó, mely belőlük előtör, gőzsistergésük csöndes danája a beszélgetés hangját pótolja. Ez az ő nyelvük, mellyel megértik egymást, a gőz hangja tudatja: “Én nyolc lóval érek fel. — Az én tüdőm kettőve többet ér. — Én száz kilométert befutok egy óra alatt! — Én meg toldom azt tízzel. — Én meg hét és féllel. — Kitűnő lábaim vannak, gördülékenyek, de acélból gyúrtak, az a kis vasléc melyet elém fektettek, csak úgy csattok, mig végig robo- kok rajta. — Püff! püff! Én vagyok a csikófejedelem. A legerősebb, bár a legfiatalabb! A fejem ecélból van, egy hétig készült, oldalbordáimat hat legény szegecselte, derekam hat láb széles, tomporom öntött vas; szenet nyelek, ha vágtatok, a vizet meg útközben iszom. Ha lábam van, mind acélból való, a középső a legnagyobb, ha evvel egyet dobbantok, az úgy tova rug, mint az ecéllapda. Fényes testemet két napig cifrázták, aztán pedig lakkozták. Ha gyormromat megtömik és én gőztüdőmet fölszivom, úgy futok, mint a riadt zerge, pedig nyakamat meg nem szegem.” A gőz újra feltört a nagy csikóból, mintha lélekzetet akarna venni, mielőtt folytatná saját dicséretét. “Pöh! Pöh! Úgy bizony! Szin- acél és tiszta vas vagyok, többet érek, mint ti hárman együttvéve öregek! Pfff! Pöh! Pöh!” Erre a nagy pöfögésre az egész csikóraj fölneszeit, mindenik hallatta gőzszuszogását. Ki erősen, ki halkabban, aszerint, amint gondolkozott. Egy öreg kormos vén csikó méltó- ságos süstörgéssel felelt meg először a rugdalodzó uj csikónak. “Köh! Köh! Csak lassan, csak lassan, majd kifutod magadat ,akkor aztán nem feszit a gőz ereje annyira. Majd mikor vékonyulni kezd az oldalbordád, lábaidon pedig meglátszik az ut hossza, a gyomrodat meg összerágja a rossz töltelék, melyet a vállalkozó liferál, akkor majd csöndesebb leszel. Olyan csöndes, mint én, pedig nekem is hat lábam van és a középső akkora, mint egy malomkerék. Két mérnök alkotta és büszke volt mindakettő, én meg majd megpukkadtam, mikor először jóllakattak és aztán úgy futottam, mint a vészmadár. De aztán megkoptam, bőröm is megvedlett és most már nehezen köhögök. Nem is nyargalok már mint egy ői'ült, hanem azért ezt a hetven kocsiskatulyát, melybe befogtak, úgy elviszem, mintha semmiség volna. Igaz, hogy nem gyorsan, csak lassan. Én indulok is! A kikötő felé, lerakom ezt a sok gyapjút, igen erős szaga van!” Ezen nagy pöfö- gés után elvánszorgott a vén csikó és otthagyta az üvegpajta alatt a csikófejedelmet a többi vascimborával együtt. Ugylátszik, rosszul esett neki az ostoba tapasztalatlan uj csikó kérkedése, őneki, ki egykor fél világ csodája volt, nagy hatalmas urakat hordozott és most gyapjuzsákokat cipel. Mikor eltűnt a sok piros lámpa között, az uj csikó újra kezdte gőzpüffögését, mely büszke öntudatát jelezte. “Pöff! Irigyel, mert testem fénylik, mint az acélgyik bőre és lábaimba csodaerőt érzek, mellyel leverek mindenkit, aki csak vaspályán fut! Hhhh! ” A fészerlakók mozogni kezdtek és csendesen feledettek: “Majd meglátjuk, meddig bírja vastüdőd. Csak fuss, mint a bolond!” “Futok is, most jön a mesterem, már föl is ült a házikóba. Most etet, szinte töm! Pöff! Hogy feszül tudőgépem. Bámulni fogtok, mert csodát mutatok, leverek mindenkit csodaerőmmel. Én mondom ezt nektek, az uj hat- lábu csodaszörny, a fényesfejü vascsikó.” Ezzel elhallgatott a többiek összesúgtak, egyik mérgesen pöffentett, másik sziszegve sistergett és a pajta alját fehér füstté köhögték át nagy bosszúságukban. Az egyik vizet nyelt még, aztán kiindult a pajta alól. A messzire mélyülő pályatest őrszemei cserélgették lámpafényüket, amerre csak elhaladt, az egyik vérpiros lett, a másik zöld színnel hunyorgatott, mig el nem tűnt a csikó a ködhomályban, ami aztán visszaadta a jelzőlámpák halavány fehérségét. Emberalakok futkostak a csikószörnyek körül, aztán hátul a kocsitanyákba nagy sietve mind bebújtak. A vascsikó meg újra pöfögött: “Sok volt a szén, ihatnám.” S mikor vasbendő- jét teleszivta hidegvízzel, nagy erővel zúgni kezdett. Az ajtókat becsapkodták a kocsikban. A vascsikó készen állt, hogy utrakeljen és befussa hihetetlen távolságát. Most figyelt, nem pöfögött; egy sip riadt a hangzavarból. “Aha! Püff! ez nekem szólt, most rajta!” A gőz fölfortyanva csapott föl a vascsikóból, nagyokat fújt, köhintett vastüdejéből. Fickán- dozva megforgatta acél kerék- lábait: azok csak úgy pörögtek a sínen állva. Hirtelen tutulni kezdett, hogy mindenki észrevegye indulását, aztán hatalmas lendülettel nekirugaszkodott, hogy utrakeljen és leverje rekordjával az összes eddig élő gőzcsikót. Mert ő hatalmasabb úgy testben, mint gőzlé- lekben, edzettebb is vasszerkezete, lábai és patái még keményebbek. Alig perdült egyet- kettőt és mintha biztatná magát, úgy szólt patái csattogása a sinszálakon. Aztán füstöt fújva, gőzt lehelve, tovatűnt a pályasinen. A lámpajelző fehér színét vérpirosra sírta: “S a vascsikó már messzire vágtat.” Szerkesztői üzenetek New Yorki Figyelő. — Cikke túlságosan személyes természetű. A felsorolt egyének legtöbbjét a mi olvasóközönségünk nem ismeri. Molnár Fe- rencre vonatkozólag megírtuk, hogy a fasizmus és a Horthy rezsimmel szembeni hallgatását gerinctelenségnek tartjuk. Ön a Molnár hallgatását azzal magyarázza, hogy valószínűleg félti a pesti vagyonát. Lehet, hogy igaza van önnek. De ebben az esetben a gerinctelenség mellé legfeljebb még a gyávaság jelzőt kell adni. Tudomásunk szerint a Jászi- Vambéri csoportnak van hetilapja és igy van alakalmuk arra, hogy az ön által említett egyén támadásaira válaszoljanak. Sőt mint láttuk, ezt meg is tették. C.Y. New Bruswick. — Nemcsak mi, de minden őszinte an- tifasizta óhajtja az antifasizta elemek összefogását a fasizmus és nácizmus kiirtására. Ismeri ön azt az angol közmondást, amely arra céloz, hogy igen sokan felkapaszkodnak a bandát vivő kocsira? Nos, amióta az Egyesült Nemzetek katonai sikereket mutathatnak fel, igen sok oly “demokrata” jelentkezik, akikről azelőtt semmit, vagy pedig éppen azt hallottuk, hogy a demokráciának ellenségei. így mindazokkal szemben, akik most kapaszkodnak fel a demokraták bandát vivő kocsijára tartózkodással kell viselkednünk. Részben azért, mert eddig semmit sem, részben pedig azért, mert már nagyon is sokat tudtunk róluk.
