Bérmunkás, 1942. július-december (30. évfolyam, 1222-1247. szám)
1942-08-15 / 1228. szám
8 oidai BÉRMUNKÁS I TÁRCA I Az ál-mecenáns — Irta: KOZMA ANDOR — Ó, nehéz, keserves évei a művész-pálya kezdetének! Nem a balga hiúság csalódása, hanem öntudatos, komoly meggyőződés: hogy csakugyan ér valamit, amit alkotunk, nem vagyunk hátrább valók, mint sok szerencsés, akit felkapott s dédelget a hir. Szigorúan bíráljuk önmagunkat s kérlelhetetlen szemmel kutatjuk minden ecsetvonásunkban a hibát és szubjektív tetszésünből magunk vonunk le temérdek százalékot — mert hátha csak a magunk szemét kápráztatja meg az önszeretet? De hiába. Még az is, ami ezután marad, világosan arra vall, hogy csakugyan igen derék gyerekek vagyunk! A múzsa egész bizonyosan homlokon csókolt bennünket s ha józan emlékezésünk nem csal: évek mentek tova s mi mindig dolgoztunk, mindig tanultunk. Hol késik a siker? A dicső- seg? Kazay Lórántban némán sikoltozott-ez a kérdés, valahányszor végig futott a szeme szegényes műtermének falán. Ott csüggtek sorra a képei, melyek visszakerültek a mütárlatokról. Szép képek, jó képek, melyeket senki sem vett észre. Az Isten tudja miért nem. Az egyiket tán igen magasra találták akasztani; a másiknak tán az árát túlságosra szabta a mü> vész; a harmadikat tán nagyon is szerényre; a negyediknek tán a klasszikus egyszerűség ártott meg, a melyet lenéz a felületes kritika s nem ért meg a tömeg. De bármi lett légyen is a mellőzés oka, a képek valóban ott csüggtek a műteremben, ott csüggésükkel szugge- rálva alkotójuk leikébe csügge- dést. A müvész-kávéház asztalánál j mind busábban, mind szótla- nabbul üldögélte végig szegény Lóránt az éjbe nyúló hosszú estéket. Müvésztársai nem igen feszegették a baját; valameny- nyinek elég volt a magáé. Meg aztán, Lóránt nagyon is tehetséges volt. Jobb, ha az ilyen veszedelmes ember elkallódik. Végre is, nem egy zseni került már vissza Münchenből. Rómából, Düsseldorfból és Párisból, hogy aztán itthon, vastag és dazdag külvárosi polgároknak a gyorsportretirozásával keresse meg minden esti konyakját. Lórántnak azonban akadt a kávéházban egy igaz, őszinte jó barátja is. Ez persze nem festő volt, hanem főpinczer. Igen elegáns, nyugodt, kellemes ur, aki soha egy ecsetvonását sem látta, ellenben becsülte benne a tisztességes törzsvendéget, aki szerényen rendel, de rendesen fizet. Ez a főpinczer hivatalos óráin kívül Bokkokat szitt és játszott a borzén, meg a bookma- kernél. Még pedig nagyon jól, azaz sok szerencsével játszott. Nem sokára hire ment a vendégek között, hogy George megveszi a kávéházat, mert sokkal több pénze van, mint a gazdájának. George megczáfol- ta a hirt, kijelentvén, hogy ő, ha egyáltalán kávés lesz, ennél sokkal szebb kávéházat fog kinyitni. — Ott aztán valódi mübecsü képek lesznek a plafondon, meg a falakon. — Kivel festeti azokat, George? — Önnel Herr von Kazay, ha elvállalja. Lóránt rostéit ugyan nyilvánosan igent mondani George- nak, de magában mégis, még ennek a határozatlan s nem valami magas stilü megrendelésnek is örvendett. Kávéházi freskókat festeni. Hát bizony ez még mindig nem az a siker és dicsőség, amelyről ő ánnyit álmodott. De Istenem, ez is csak valami. Élni kell. A bibliai Jákob is hét évig szolgált a szép Rákhelért, aztán előbb a gyenge szemű Leát kapta meg. S végre az sem lehetetlen, hogy a folyvást szgm előtt lévő kávéházi képek "fogják nevét, tehetségét és tudását megismertetni a világgal. Ilyenre is volt már példa, Olasz- meg Francia- országban. Lassanként egészen megbarátkozott a kávéházi freskók gondolatásal. Már tervezett is egyet-mást, sőt papírra is vetett egy vázlatot. A bibliai Jákob Háránban érkezvén, a kut- nál találkozik a szép Rákhellel, aki apjának juhait hajtá oda itatni. Jákob szíveskedik a szép leánynak s elfordítja kút kövét. A viz bőven ömlik az itató vályúba, Jákob pedig oda hajol álmainak megtalált eszményképéhez, a mit sem sejt(> Rákhelhez és' hirtelen megcsókolja őt. Ez volt a vázlat tár- ' gya. Lóránt úgy gondolta, hogy ez a kép nagyon oda fog illeni a kávéházba, vízvezetéki csap fölé. Mikor azonban másnap eszméjét és vázlatát George-zsal is közölni akarta, az már nem volt a müvész-kávéház főpin- czére. Lóránt megkérdezte a kávést ? — Hová lett George? — George? Az nagy ur lett. I Kávé-slusszokat vett a hambürgi börzén s a spekuláczió- ján őrülten sokat keresett. Azt hiszem, az a lump ma már túl van a félmillión. — Hát nyit-e kávéházat? — Nem bolondult meg. Már nincs arra sem rászorulva. Nekem azt mondta ma reggel, mikor végleg leszámolt, hogy ő többé az életben semmit sem csinál, csak élni fog. Teheti is — se felesége, se gyereke, se senkije. George a legnagyobb ur a világon. No tessék! Hát a kávéházi freskóból sem lesz semmi. Még ez sem sikerülhetett. Megint csalódás, mindig csak keserű csalódás. Lóránt még busábban ült a művész-asztalnál, mint valaha. Müvésztársai kiszimatoltak valamit legújabb dugábadőlt reménykedéséből s ingerkedtek vele. — Igaz, Lóránt, hogy George kapuczinerrel akarta kipin- gáltatni a kávéházat? — Igaz, hogy konyak por- cziókat szándékozott kimérni a honoráriumért? Lóránt már rég elfásult az ilyen izetlenkedések iránt s nem felelt egy szót sem. De egyszerre elcsöndesedett az egész vásott kompánia s nem egy viccelődőnek arczán meglepetés formájában sárgult el az irigység. Igenis, mert George, gyönyörű prémes bundában, nyájas ajkán csodavastagságu szivart lógatva, megjelent s a lehető legszivélyesebben Lóránt vállára tette kivarrott kesztyűs kezét. — Ah, George! . . . kiáltá némi zavarral Lóránt. * — Azaz ma már Protz ur, Herr von Kazay, ha megengedi. — Pardon, igazán nem tudtam egyéb nevét. — Szót sem érdemel az egész Herr von Kazay. Én csak azt jöttem. megmondani, hogy a szerencsémben sem feledtem el azt a nagy művészt, akit még szerény pinczér koromban nagyon nagyra becsültem. — De kérem, Geo . . . azaz Protz ur, ne hozzon zavarba. — Ó Herr yon Kazay, biztos lehet, hogy én sok pénzem dacára is tudom, milyen kitüntetés az rám nézve, ha ön jó ismerősei közé soroz. — ön igazán lekötelez. Én pedig a magam részéről örömmel tartom »fenn önnel az ismeretséget. — Boldog vagyok, ha ezt bebizonyítja azzal, hogy nem szé- gyel velem mindjárt ma eljönni az orfeumba. Páholyt vettem. — Már hogyne mennék? íme, mehetünk. És a festő, meg. a gazdag uj ur elmentek. — No ez a Kazay végre megfogta a Meczenását, hangzott a művész-asztalnál, amint becsukódott mögöttük az ajtó. — Kutya egy stréber ez a Lóránt! —Soha sem volt benne igazi művész. — A pénz az Istene. —Majd meglátjátok, hogy le fog bennünket nézni, ha talpra állítja ez a gazdag parvenü. Később a művész-asztal elkeseredése nőttön nőtt Lóránt ellen. Látták Protz úrral kocsi- kázni, pezsgőzni, sétálni. Hallották, hogy Protz úrral nagy külföldi utazásra ment. Megtudták, hogy Protz urat végig cipelte minden műtermen s bemutatta minden nagyhírű festőnek. S annyit szólták, sza- pulták, forgatták, tóditották ezt a dolgot, hogy utoljára Prptz ur neve az újságokban is felfeltünedezett ezzel a jelzővel “a nagy mü-Meczenás.” Lórántot egyszerre nagyon felkapták. Képeiről magasztaló hasábos kritikák jelentek meg s azokat többé sohasem akasztották magasra. Borsos áraikon többé senki sem bot- ránkozott meg. — Könnyű neki,, mikor tudja, hogy végső esetben mindig van egy biztos vevője; mondogatták a müárusok és müvásár- lók. Aztán, csak azért is megvették a képeket, hogy ne jussanak mind egy kézre. És, ha Lóránt valakitől előleget kért? Hogyne, szivesen, hisz úgy sincs rá szorulva. Ha egy szót szólna a Meczenásának, úgy is megkapná azt a csekélységet. Akinek Meczenása van, van hitele is. Lóránt már fényes uj ateli- erjében festette meg Protz ur kitűnő arczképét. Aztán kiálAugusztus 16-án most vasárnap az IWW magyar tagjai CSALÁDI KIRÁNDULÁST tartanak a KELEMEN FARMON. Az akroniakon kívül szívesen látunk vendégeket Clevelanditól is. Útirány: A Talmadge Centernél a 18-as számú utón Rootstown-ig. Ott a jelző lámpánál mindjárt az első kavicsos utón jobbra fordulni. Az első kereszt útnál megint jobbra térnie A harmadik a Kelemen farm. litotta a tárlaton, ezzel a jelzéssel “ magántulajdon”. Az emberek azt beszélték, hogy Lóránt, csak ezzel az egy képpel, húsz ezer forintot keresett. Miután azonban Protz ur ezt a képet hazavitette lakására, a Meczenás és az immár hires művész közt a viszony egyszerre elhidegült. Protz ur elkezdett, járni az elégedetlen lázongó művészek tanyáira, ahol ünnepelték a kezdő tehetségek. Mikor pedig Lórántra került a szó sora, ő csak annyit mondott: — Hálátlan a fiú. Mindent nekem köszönhet s most azzal fenyeget, hofey bepöröl. Másnap már volt, aki megkérdezte Lórántot, hogy mi baja van a Meczenásával. — Mit Meczenás? Az a fukar pinczér? Hallatlan! Három esztendő óta temérdek adósságba vertem magamat miatta. Soha egy garast értem nem fizetett, soha egy krajczár kölcsönnel meg nem segített, soha egy képemet meg nem vette. Végre azt mondta, fessem le az ő arczképét. No, gondolám, most keresi az alkalmat, hogy meghálálja pertu barátságomat s azt a díszes pozíciót, melyet az én révemen szerzett. Lefestettem. Mikor a tárlat után megkapta ä képet, nyakamba borult s azt rebegte: köszönöm; nem is tudom miként háláljam meg. Tessék fizetni, biztatóm. Ezen megrémült s azt kétdezte: mibe került nekem a vászon, meg a festék? Szóval az lett a vége, hogy kidobtam s most bepere-^ lem, legalább az arczképe áráért. —No ezt csakugyan nem hittem volna. Tudod-e, mit ir rólad egy. müncheni müvész- ujság legutóbbi száma? — Vájjon? — ... “Ámde ama hírneves Kazay Lóránt fényes tehetsége örökre a homályban maradhatott volna, ha azt egy nagylelkű és biztos itéletü mü-Meczenás, névszerint Protz ur, fel nem fedezi, határtalan áldozatkészséggel nem gyámoli- totta s nemes ízléssel nem fejlesztette volna.” “The Co-operative Builder”: Nem szükséges a törvényt meg törni, hogy valaki hirtelen meggazdagodjon, csak a munkásokat. ■ Chicago-Millwaukee kerületi sajtóünnepély szeptember 13- án lesz. Bó'vebb információért keresse e lapban elhelyezett közleményt. 1942 augusztus 15. FIGYELEM AKRON!!
