Bérmunkás, 1942. július-december (30. évfolyam, 1222-1247. szám)
1942-08-01 / 1226. szám
8 oidai BÉRMUNKÁS 1942 augusztus 1. Roosevelt elnök nyilatkozata|az idegenek megkülönböztetése ellen WASHINGTON — Egy uj irányelv lefektetésével kapcsolatban — amelynek célja véget vetni az idegenekkel szemben alkalmazott megkülönböztetésnek a munka-alkalmak terén — Roosevelt elnök julius 12-én nyilatkozott és hangsúlyozta, hogy ezentúl senkitől sem tagadják meg az állást csupán azért, mert az illető idegenben született. Az elnök igazságtalannak mérlegelte bármely csoport elítélését sőt ez a háborús szolgálatokat veszélyezteti. Mr. Roosevelt rámutatott, hogy az idegenek alkalmazását illetőleg nincsenek törvényes korlátozások, eltekintve olyan kormánymunkáktdl, amelyek titkosak, vagy bizalmi természetűek és igy korlátozottak s ez esetben a hadsereg, vagy a tengerészet engedélyét^ kell kikérni. “Nincs semmiféle más szövetségi törvény, amely az idegenek alkalmazását a privát kézben levő nemzeti hadi-iparban eltiltaná”, hangsúlyozta az elnök. “Nincsenek szövetségi törvények, arpelyek az idegent bárhol is született, eltiltaná a munkától.” Mr. Roosevelt megmagyarázta, hogy az idegen, aki titkos, vagy korlátozott természetű iparban keres alkalmazást, adja be kérvényét az United States Employment Service-hez, amely segíteni fog neki az űrlap egyik oldalát kitölteni. A másik oldalt a munkaadónak kell kitölteni s azt a megfelelő hivatalhoz beküldeni. Többnyire 48 óra alatt döntenek az ilyen ügyekben és a döntést meg lehet folyamodni. Idegénektől eredő panaszokat a Committee on Fair Employment Practices hivatalához kell beküldeni, Washington, D. C.-be. Ezt a rendszert Roosevelt elnök kívánságára Attorney General Biddle, Stimson, hadügyminiszter, Knox, tengerésztet- ügyi miniszter és Malcolm MacLean, a Committee on Fair Employment Practices elnöke dolgozták ki. President Roosevelt külön felkérte az érdekelt osztályokat, hogy a folyamodványok mérlegelésekor “speciális és gyors lefolyású” figyelmet fordítsanak az Egyesült Nemzetek oly állampolgárai ügyeire, a baráti viszonyban álló Latinamerikai államok polgáraira és ellenséges idegenekre is, akik a következőt kategóriák alá esnek: A) Idegenek, akik az Egyesült Államok hadseregében, vagy tengerészetében szolgáltak és onnan szabályosan elbö- csáttattak. B) Idegenek, akiknek közvetlen családtagjai szolgálnak, vagy szolgáltak az Egyesült Államok hadseregeiben. C) Idegenek, akik 1916 óta megszakítás nélkül éltek az Egyesült Államokban, anélkül, hogy eredeti hazájukba az utóbbi 10 éven belül vissza-tértek volna. D) Idegenek, akik házasságot kötöttek egyénekkel, akik a házasságkötés idejében az Egyesült Államok polgárai voltak s akik 1924 óta állandóan az Egyesült Államokban laknak, anélkül, hogy az elmúlt 10 év alatt eredeti hazájukba vissza tértek volna. E) Idegenek, akik az Egyesült Államok állampolgári jogai elnyerése érdekében 1941 december 7. előtt folyamodtak első papírjukért. • Common Council Az állandó napsugár mindenre jó Van aki nem bírja a napot. Ezek — nagyon helytelenül — rendszeresen ruhástól, kalappal a fejükön, kesztyűvel próbálják ki — a napkurát. A hőség, továbbá a fény azonban tűrhetetlen, rossz érzést kelt bennük.... De vájjon lehetséges-e igy, ennek ,a hatalmas természetes gyqgytényezjőnek a hatását megítélni? — Ugyanolyan volna, mintha valaki úgy, ahogy van, ruhástól, kalappal a fején öntené le magát vízzel és igy ítélné meg — a vizkurát.... — Nem bírom a napot! •— nyögi keservesen a neuraszté- niás, elcsigázott városi falanszter-ember.... Riadtan menekül az árnyékba, mint a pincebogár szédül, szívdobogást kap és főleg fáj a feje!.... Az a szerencsétlen, elcsigázott, beteg idegállomány egészen oda van! És valahogy úgy van, hogy ezeknek van a legnagyobb szűk ségük a napfürdőre. Még pedig szakszerű és fokozatos-gyógyító napra! Mert jegyezzük meg jól, hogy a napfürdő nem olyan egyszerű tudomány. Van ennek a hatalmas, erőteljes gyógytényezőnek ezer fortélya. Nem lehet ezt a test, az élet, az egészség, nagyobb kára nélkül mellőzni. ' Délelőtt 9 óra táján a legérzékenyebb is tud venni napfürdőt, kellepiesen, üditőleg hat ilyenkor a nap. A napfényiszonyban szenvedőknek lassan, fokozatosan kell hozzászokniok a napfürdőhöz. Eleinte a reggeli órákban kezdjék el a napfürdőzést s arcukat, a szemüket óvják nedves ruhával, s fokozatosan kezdjék el aztán a déli órákban a napfürdőket. Az ilyenekből sokszor a legfanatikusabb napfürdőzők válnak. Reumánál, borba jóknál, ve- sebántalmaknál, angolkórnál nagy reménységgel veszik ma a napfürdőket, ellenben érelmeszesedésnél, . vérnyomásnál a beteget az orvosok eddig óvják a naptól.... Odaát Magyarországon azonban az orvosok ma már az érelmeszesedésnél sem j riadnak vissza a napkurától. A nap mindenre jó s igy ennél a közismert betegségnél is ered- I ményt lehet elérni, de csakis akkor, ha lassan, fokozatosan próbálja meg, — orvosi ellenérzés mellett; — a beteg a napfürdőket. Ma, midőn a hormonok és vitaminok rejtélye az orvostudományt kezdi egészen uj alapokra fektetni, a napfürdőzést is-egészen más szemüvegen át vizsgálják. Orvosaink kimutatták ugyan is, hogy a vérnyomást a mellékvese is csinálja, továbbá rájöttek arra, hogy az úgynevezett “adisonkór”, mely a bőrnek bronz-szint ad, akárcsak a buzgó napfürdőzőnek a nap, a mellék vese megbetegedése. Kitűnt az is, hogy egy másik mirigy, a pajzsmirigy, az emberi szervezetnek a jódgyára. A szervezet rejtett misztériumai a tulomány látcsövében kezdtek kibontakozni s lassan rájöttek arra, hogy az áldó napsugár mindenre jó.... Jó öregeknek, jó a fiataloknak, de talán a legjobb a mirigyes, sápadt, tüdővészre hajlamos, vá- nyadt, sápadt testű gyermekeket és felnőtteket a napfény sugarainak kitenni.... (Verhovayak Lapja) Black nem tehetett. Azt a szitakötőt azonban, némi üldözés után elkapta és összerágta. Én szerencsésebb voltam s fölvertem egy nyulat.- Éppen lőni akartam már rá, mikor puskacsövem s a nyúl közt megjelent Black rohanó -alakja. Black tudta, hogy ő nem agár, hanem vizsla s épp azért nem fogta el a nyulat. Hogy vizsla létére mégis miért futott vele versenyt, azt nem tudom. De bizonyos, hogy jobban futott mint a nyúl, mert nemsokára ő vezetett. Áz álnok nyúl ezt észre vevén, jobbra lekanyarodott és eltűnt. Black még futott előre egy jó darabig, aztán megállt. Méltatlankodva fordult vissza s kereste a nyulat. Mert sehol sem látta, visz- sza jött hozzám s okos szemeit kérdőleg szögezte rám. Én persze, vállat vontam. Később, mialatt ő-egy fogoly csapat meghajtásában és leu- gatásában fáradt, én tőle teljesen függetlenül lőttem egy süldőt. Mire való a kutya, gondolám, ha nem arra, hogy apportírozzon ? Visszafütyöltem tehát Black et a fogolytól, s megkértem, hogy apportírozza a süldőt. Black el is ment a zsákmányért, el is hozta, csak ide adni nem akarta semmi áron. Végre is úgy vettem el tőle, mint a fogorvos szokta az odvas fogat. Néhány oldalba rúgást e közben megengedtem magamnak Black ellenében, ő oly becsületérző volt, hogy menten ott hagyott a faképnél s haza iramodott. Mire az elrongyolt süldővel hazaértem, Black már régen otthon volt s panaszkodott rám a feleségemnek. — Úgy nyöszörög, szegény — mondá az asszony szemre- hányólag — bizonyosan bántottad. Kis gyermekeim pedig részvéttel ölelgették s pityergő hangon ismételgették: “Szedény tisz Blett, apa bántotta.” Vadászni többé Black nem is jött el velem. Gorombának tartott. Ha puskát pillantott meg a vállamon, oda menekült feleségem és a gyermekek mögé s hátsó lábai közé vágott farkkal keservesen szűkült. Otthon mulatságos volt Black Mindent megevett, amit künn feledtek, még a mazsolás pud- dingot is. Ha ebédeltünk, ebédlőnk udvarra szolgáló ablakára kívülről első lábával felkapaszkodott s bekiabált a gyermekeknek. Ezek ilyenkor abbahagyták az evést, s ha már kinem mehettek Blackhoz, az üvegen át csókolták. \ A szolgabiró Prill nevű vizslája, mely mindent megtett, amit ura parancsolt neki, s mely különben is igen tudós és korrekt kutya volt, a Black- korszak ótá egészen kiesett a gyermekek kegyeiből. A gyerekek ugyanis azt mondták, hogy Prill mégsem tud olyan szépen benézni az ablakon, mint Black. Black néhány napra időnként eltűnt ugyan a háztól, de ki- mulátván magát, mindig ismét visszajött. Valóságos kisvárosi híresség lett belőle. Mindén ismerős hozott róla valami hirt. A város minden végén egyszerre látták őt, mint valami Cag* liostrót. A korhely legényemberek néha reggel újságolták nekem, hogy az éjjel Blackkel mulattak a kávéházban. Éjfélkor vetődött be — mondták — Black.1 Kissé már kapatosnak látszott, mert félfülét felvágta, a másik fülét meg leeresztette. Megállt a billiárdnál, mintha egy karambol-pártnert keresne. Azután, udvarolt a pénztároshölgynek s végig potyázta az összes vendégeket. Az ilyen lumpolás után reggel Black nyomorultul gyáva volt, mikor haza jővén engem meglátott. El akart sülyedni a földbe s azért lehetőleg leguggolva csúszott és szükölt le- sulytó tekintetem előtt. Amint azonban a ház asszonyát és a gyereknépet megpillantotta, ismét hetyke lett és vidám. Mikor odahagytam a kisvárost, hogy a fővárosba tegyem át lakásomat, ''Blacket már nem hozhattam magammal. Odaajándékoztam tehát egy kocsisnak, azzal a feltétellel, hogy tartozik Blacket rögtön eladni valakinek, aki megtudja becsülni ezt a nemes állatot. A kocsis el is adta Blacket a kálvinista püspök leányának, abból indulván ki, hogy az a kisasszonyka úgy sem vadászik. Már pedik Black a vadászaton kívül minden egyébre használható, amit csak egy vizslától elvárnak. • Feleségem azt mondta, hogy Blacknek meg fog utánunk szakadni a szive, ő már olvasott ilyesmit hü kutyáról. Én azonban a múltkoriban voltam lenn egykori ideiglenes hazámban s láttam Blacket. A püspök-kisasszonyt kisérte, de úgy meghízott, hogy már alig tudott vánszorogni. Azóta a gutaütéstől féltem. Annyi bizonyos, hogy nekem sohasem volt jobb vizslám, mint Black.
